A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-21 / 47. szám
KINCSÜNK A NYELV A JÁMBOR ÉS AZ EGYÜGYŰ Jámbor embernek, jámbor léleknek tartunk olyan valakit, aki jóindulatú, szelíd, aki a légynek sem árt, sőt nem ritkán olyat is, aki nemcsak jóhiszemű, hanem hiszékeny is. „Puhaságra serényebb Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól." Ebben a Vörösmarty idézetben jámbor szavunknak tisztes erkölcsű, példaadó magaviseletű a jelentése. Olykor — némi túlzással — a bátortalan, gyámoltalan, sőt együgyű, mafla embert is jámbornak nevezzük. Átvitt értelemben még állat vagy élettelen dolog jelzöjeként is előfordul. Hadd idézzünk erre is példát klasszikusainktól. Arany jól ismert versében, a Családi körben ezt írja: Udvaron fehérük szőre egy tehénnek: A gazdaasszony éppen az imént fejé meg; Csendesen kérődzik igen jámbor fajta, Pedig éhes borja nagyokat döf rajta. Petőfi már a Tiszát nevezi jámbor folyónak: Szegény Tisza, miért is bántjátok ? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója." A vers folytatásából persze tudjuk, hogy a Tisza ugyancsak rácáfolt a költőre, mikor megáradva Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot! A jámbort nemcsak melléknévként, főnévként is használjuk, és használták régen is. „Tiszta erkölcsű, vallásos áhítatú ember" például a következő Zrínyi idézetben: Uram! jámborokat fogod-é rontani? És a hamissá kért fogod-é megverni? Szánalomra méltó személy viszont Jókai egyik mondatában: „A nagyaszszony ... deresre huzattá a jámbort. A régi nyelvben a jámbornak igen sok származékával is találkozunk. Ilyen a jámborít, megjámborít, jámborodik, megjámborodik, jámborul, jámborsáos, jámbortalan. Egy XVI. század végi közmondásgyűjteményben ilyen szólásokat olvashatunk: „Latrot jámborít." — „Könnyebb az czélcsapónak meggazdagodni, hog nem mint meg iámborodni." Két idézet az Érsekújvári Kódexből: „Boldog elet az yamborsagos elet." — „Nemely yambortalan zemelyek kewzwth ez wylagban ygen kewzwnseges és bwséges az hazwksagh (Némely jámbortalan személyek között ez világban igen közönséges és bűséges az hazugság)". A jámbor eredetét szótörténetünk igen régen tisztázta. Már a XVI. században Sylvester János a jó és az ember szó összetételének tartja. A magyarázat helyességét egy 1251/1271 -i személynévi adat, a Jóember bizonyítja. Nyelvemlékeinkben is legkorábban főnévként fordul elő, például kódexeinkben is: „ez nagy zent (szent) jámbor"; vala egy zerzetes (szerzetes) yambor". Korábbi főnévi használatát egy másik régi jelentése is igazolja: „fogott bíró", azaz olyan tekintélyes férfi, aki a hivatásos birák mellett részt vett az ítélkezésben. A jámbor eredeti hangalakja annyira megváltozott, hogy az eredeti elemek ma már fölismerhetetlenek. Ez a tény arra is utal, hogy a jó és az ember, összeforradása már igen régen megtörténhetett. Szavunk is szókészletünknek abba a csoportjába tartozik, ahová az ünnep és a kengyel, azaz az elhomályosult összetételek közé. Kisebb mértékű az összeforradás együgyű szavunkban. Ez tudniillik úgynevezett átmeneti kategóriába tartozik, „úton van" az összetett szavak csoportjából az egyszerű, a tőszavak osztályába. Még úgy-ahogy felismerjük benne az egy számnevet és az ügy főnevet, az összetétel jelentése azonban már magyarázatra szorul. A mai nyelvben a nagyon tudatlan, korlátolt, a gyámoltalanságig gyenge értelmi képességű ember jelzöjeként használjuk, esetleg olyanéra, aki csak tapasztalatlanul, ártatlanul egyszerű, azaz naiv. Legkorábbi szövegemlékeinkben „egyszerű" a jelentése, s Így használja még Károly Gáspár is bibliafordításban: „Engedgyetec meg nékem, hogy egy igyoe beszéddel ellyec minden tzifra nélkül." Pázmány Péter ugyancsak: „A mit üdvösségesnek ítéltem, egy-ügyü szókkal gyakran előhoztam". Egy másik példa a régiségből: „Lovaim öltözete s egyéb eszközök, csak mind együgyűek." Nemritkán használták „szelíd" jelentésben is: „Az isten az ygazakat, ártatlanokat és eeggyegywket megh oltalmazya" (Érdy-kódex); „Vala ez fráter Leo egy igw es zemermes (Vala a fráter Leó egy igyü és szemérmes)" (Virginiai-kódex). Származéka is előfordul hasonló, azaz „szelíd" jelentésben: „0 zent bekeseg te vág elmenec velágossága, leleknec, ňugodalma, ziunec egigűsege (Ó szent békesség, te vagy elmének velágossága, lélöknek nyugodalma, szívnek egyigyüsége)" (Guary-kódex). A régi adatok szerint a korábbi együgyű szókapcsolat az egyszerű, egy ügyre tekintő, nem ravaszkodó, hátsó gondolat nélküli ember jelzője volt. „A tudatlan, ostoba, korlátolt" értelme az Etimológiai Szótár szerint „úgy alakulhatott ki, hogy az eredeti jelentésnek egy kezdetben mellékes mozzanata a („nem valami okos") egyre inkább uralkodóvá vált a szó használatában". KÁZMÉR MIKLÓS Rendhagyó módon és a színház újszerű dramaturgiai törekvéseivel összhangban, egy mesejáték premierjével kezdte az idei szezon számszerűleg tekintélyes gyarapodást ígérő bemutatóinak sorát játékszínünk komáromi (Komárno) társulata. Önmagában ez mindenképpen biztató jel, mégis úgy gondolom, hogy a szóban forgó évadnyitó előadással kapcsolatos érdemi mondandómat azzal a jól bevált jópofáskodással kell kezdenem, miszerint egyszerre van egy jó, meg egy rossz hírem ... A derűs hír lényege, hogy a premierek tervezett számának növelésével, a Magyar Területi Színházban színre kerülő mesejátékok száma is több lesz. Az elmúlt esztendőkben ugyanis azt a gyakorlatot folytatta a Matesz, hogy minden szezonban műsorra tűzött ugyan egy-egy gyermekeknek szánt színdarabot, ám ez a feladat szigorúan megoszlott a Thália Színpad, illetve a komáromi együttes között. Az új évadtól kezdve a kassai (Košice) Tháliában megmarad ugyan a mesejátékok bemutatásának kétévenkénti gyakorlata; de a nyugat-szlovákiai társulat — legalábbis a tervek szerint — ezentúl minden idényben beiktat repertoárjába egy új darabot a közönség legfiatalabb korosztályai számára. Sőt! Az előzetes elképzelések szerint jobbára szeptemberben, tehát a tanév kezdetével azonos időben tartják majd ezeket a premiereket, hogy nyárig — mind Komáromban, mind vidéken — alaposan kijátszhassák a jövő közönségét nevelő darabokat. Aligha járok messze az igazságtól, ha leszögezem: javarészt ezeken az előadásokon fog eldőlni, hogy a holnap felnőttéi — a Csallóköztől a Bodrogközig — unottan legyintenek-e majd a színház szó hallatán, avagy nem tudnak meglenni nélküle. Tíz-tizenöt év múlva ugyanis a mai gyermekszínházi nézők szavaznak a pénztáraknál... Ezért a lényegesnél is fontosabb, hogy a Matesz a jövő közönségét valóban felsőfokon a hazai magyar színjátszás legjobb hagyományait öregbítve képezze. Ez a követelmény viszont arra kötelez, hogy minden nyugtalanító jelre felfigyeljünk. Még akkor is, ha egyelőre — látszólag — nem zavarja a pozitív törekvéseket tükröző összképet. Bízom benne, hogy minden különösebb rávezetés nélkül is sejthető: eddig a jó hír. Ennek rosszabb „ikertestvére" pedig nem egyéb, amint annak leszögezése. hogy az évadnyitó premier bizony nem egészen úgy sikerült, hogy azzal mind a színház, mind a közönség, netán a kritika is elégedett lehessen. Játékszínünk dramaturgiájának választása egy színészként is ismert bolgár szerző: Pancsov Pancsev több országban ismert képzeletbeli Ikrekfalván játszódó mesejátékára esett. Talán épp azért, mert a négy süvegről szóló, színházunk esetében A négy kalap címet kapott történet előzőleg már jópár színházban sikert aratott. Ráadásul van benne egy bravúrszerepet kínáló lehetőség, amellyel a komáromi együttes vezetősége Mikula Róbert negyedéves főiskolai hallgatónak kívánt kedveskedni. Nos, szó ami szó: e zenés mesedarab befejeztével tapsolnak a dél-szlovákiai iskolákból toborzott gyerkőcök is; ugyanakkor a teljesség kedvéért azt is el kell mondani, hogy az előadás alatt több ízben fel-fellazul a figyelmük, s ennek arányában a fegyelmük is. Ez pedig azt sugallja, hogy a széksorokban ülő gyermekek nemegyszer kívül maradnak a látottakon, és ezeken a helyeken akarva-akaratlanul közömbös marad számukra a történet. Ennek egyik alapvető oka az lehet, hogy az előadás rendezője: Konrád József meglehetősen kimódolt eszközökkel jeleníti meg a direkt didaktikus tanítást sem nélkülöző történetet. A hangsúlyt, érthetően, a „négykalapos" főhős kalandjaira helyezte, ám a gyerekközönség szimpátiáját akkor tudta volna megnyerni igazán, ha a verbális szinten csordogáló előadást humorral oldott, enyhén sokkoló látvány- és hanghatásokkal is sikerült volna megtűzdelni. Meggyőződésem, hogy a gyerekek ebben az esetben tényleg tátott szájjal, megbűvölve és belekiabálós aktivitással követték volna a négy figurát alakító főhős kalandjainak csodáját. így javarészt kihasználatlanul maradt ez az esély, ráadásul a piros-, a zöld- a lila- és a feketekalapos föszerep(lö) helyett az emberarcú boszorkány lett az előadás egyik legizgalmasabb figurája. Ezt a szerepet a zenés darabokban mindig otthonosabban mozgó Benes Ildikó játssza, és ügyesen vonultatja föl mindazokat a tulajdonságokat, amelyeket a mesemondó boszorkányokkal kapcsolatban emlegetni szoktak: egy pillanatig sem földöntúlian gonosz vagy félelmetes, hanem amolyan minden hájjal megkent bajkeverő. Az ö figurája telitalálat, de a színház egyéb tekintetben is kitűnő szereposztást biztosított. A négy kalap rendezője számára. Az idősebbek közül Ferenczy Anna és Dráfi Mátyás, a színházunkhoz szerződött szininövendékek közül pedig az imént már említett Mikula Róbert és a hasonlóképpen jogos tehetségnek ígérkező Házi Tánya játszanak a Matesz legújabb mesejátékában. A gyerekközönség részben eltérő befogadói magatartása ellenére mind a gyermekek, mind a szülök és pedagógusok figyelmébe ajánlom Pancso Pancsev mesejátékát, mert ez az előadás — nyilvánvaló szépséghibáival együtt — jobb az utóbbi évek hasonló kísérleteinek zöménél. Része van ebben Zsáko-10
