A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-14 / 46. szám
TUDOMÁNY- TECHNIKA URÁNBÁNYA A TENGERBEN A világtengerekben 4 milliárd tonna urán van oldva; koncentrációja azonban mindössze 3,4 mg/m3. Ahhoz, hogy 3,4 tonna uránt tartalmazó 1 km3 tengervízből egy év alatt kinyerjük a benne levő uránt, minden másodpercben 30 000 liter tengervizet kellene feldolgozni, és a szivattyúk csaknem ugyanannyi energiát fogyasztanának, mint amenynyit a kinyert urántól remélhetünk. Az urán kiválasztása csak kémiai módszerekkel, ioncserével vagy adszorpcióval képzelhető el, tehát valami szilárd anyagon történő lerakódás formájában, ahonnan aztán kilúgozható lenne. Az ideális adszorbenstől azt várjuk, hogy a tengervízben oldott fémek közül előnyben részesítse az uránt, gyorsan megkösse, kilúgozásnál könnyen leadja, ellenálljon a tengervíznek és nagyon olcsó legyen. A világszerte harminc éve folyó kutatásokat úgy tűnik, most végre siker koronázza. A Salford Egyetem (Manchester) vegyészei szerves műanyagokkal kísérleteztek, s kelátokat polísztirol óriásmolekulán megkötve azt tapasztalták, hogy a kelátcsoportok az uránt, rezet, vasat és cinket megkötötték, de a káliumot, kalciumot, magnéziumot és nátriumot nem. A kelátok között olyanokat is találtak, amelyek a tengervízben uralkodó feltételek között — sótartalom, pH-érték és hőmérséklet — éppen az uránt részesítik előnyben, mégpedig az amidoxinok és hidroxámsavak. Poliakrilnitrilhez kapcsolva igaz, tízszer annyi vasat kötnek meg, mint uránt, de a vas könnyen kilúgozható. A laboratóriumban sikerrel használt anyagok granulátumával megtöltött, a tengervíz számára átjárható tartály gyakorlati kipróbálása csalódást okozott: hamarosan megtelt homokkal, meg iszappal és használhatatlanná vált. A poliakrilnitrilből azonban szálak is készíthetők. A salfordi vegyészeknek sikerült finom uránmegkötö szálakat előállítani, sőt összeszöni. Ezzel úgy látszik megnyílt az út az uránnak a tengervízből való kinyerése előtt: ilyen szálakból szőtt 400 méter hoszszú, 10 méter széles és 1 cm vastag végtelen szalagot egy uszályról görgők segítségével mozgatnak a tengerben. 8 km/óra sebességű tengeráramlás esetén így évente 6 tonna uránt lehet a vízből kinyerni. A szalagról az uránt aztán már az uszályon kilúgozzák. Gyakorlati kipróbálásra jelenleg egy kisebb kísérleti berendezést építenek. A MERKUR BOSZORKÁNYKONYHÁJA A Merkur gázburka „boszorkánykonyha": a Naphoz legközelebbi bolygó akár 400 fokos hőmérsékletet is elérő forró légköre főként az agresszív fém: a nátrium gőzeiből áll. Két amerikai csillagász mutatta ki a nátrium jelenlétét a Merkúrt övező gázburokban, a felszínről visszaverődő napfény elemzése útján. A nátrium csak vegyületekben fordul elő a Földön, jobbára tengeri sóként, nátriumkloridként. Tiszta formájában rendkívül gyorsan reagál: a levegővel érintkezve magától meggyullad, vízzel érintkezve pedig forrómaró nátronlúg jön létre belőle. A Merkúron hiányzik a partner a vegyi reakciókhoz. Nátriumon kívül elvileg csak vegyileg semleges nemesgázt, héliumot tartalmaz a Merkur légköre. A forró gázburokban kószáló nátriumatomok valószínűleg a meteoritporból és a bolygó ásványaiból származnak. A napszél részecskéi, a központi égitestünkből kiinduló részecskeáram szakíthatta ki a nátriumot vegyületeiből. Még az 1970-es évek közepén is úgy vélekedtek a csillagászok, hogy a gyenge nehézségi erőtér nem köthet gázburkot a Merkúrhoz, a légkört elfújja a napszél. Már a Mariner-10 jelzésű amerikai űrszonda mérései kimutatták, hogy a gázburok mégsem hiányzik teljesen a Merkúrról. Az atmoszféra természetesen nagyon ritka, olyan sűrű, mint a földi légkör kétezer kilométeres magasságában. Az 1974-es űrszonda műszerei nem állapították meg pontosan a légkör összetételét: csak a héliumot mutatták ki, továbbá kis mennyiségű hidrogént. A nátriumnak nyoma sem volt. Az ok: a műszer a színkép rossz tartományában keresgélt. Most már bizonyos, hogy a Merkur légköre nagyrészt nátriumból áll. Ennek tömeg-oka van: a nátrium elég súlyos ahhoz, hogy még a kis tömegű bolygó gyenge gravitációs vonzása is magához köthesse. A CHALLENGER VIZSGÁLATI JELENTÉSE 1986. június 9-én William Rogers, volt amerikai külügyminiszter vezetésével létrehozott 25 fős elnöki különbizottság átadta a 256 oldalas jelentését Reagan elnöknek a Challenger űrrepülőgép pusztulásáról. A NASA és az NTBS hatóságok vizsgáló bizottságai 1 500 oldalnyi jelentést terjesztettek elő, a flotta 18 hajója mintegy 25 tonna roncsot emelt ki a tengerből, közte a hibás jobb oldali gyorsítórakéta darabjait, a kabin roncsait a személyzet földi maradványaival, a szállított műholdak roncsait, műszereket stb. A bizottság a hiba okát egyértelműen a mügumi tömítőgyűrűk átégésében jelölte meg. Emiatt a rakétatest fala kilyukadt, az itt kitörő láng elégette az UTC alsó bekötését, a test elmozdult, s orra betörte a folyékony hajtóanyagtartály falát. A kiáramló 02/H2 gőz, ill. folyadék szinte egy másodperc alatt felrobbant. Ez a robbanás 4 darabra törte a Challengert, amely így csapódott a tengerbe, ahol kisebb darabokra esett szét. A legénység gyakorlatilag még a levegőben, zuhanás közben a dekompresszió miatt életét vesztette. A kiváltó ok a start előtti hideg nap és éjszaka volt, a rakétatest ui. túlhült, és a műgumi gyűrűk rideggé, törékennyé váltak. Ezt a jelenséget kísérletekkel ellenőrizték és egyértelműen igazolták. A jelentés elmarasztalja a NASA vezetési és irányítási struktúráját, mert az nem volt felkészülve a jelentések azonnali gyors továbbítására, a kísérlet vezetője fontos adatokról nem értesült, a döntéshozatal túl bürokratikusán történt. Hibáztatható a nem megfelelő körülmények közötti startengedély kiadásáért is. A bizottság személyi felelősséget nem állapított meg, ilyen esetekre a NASA szabályzataiban írott utasítás nem volt, az illetékesek csak pontosan körvonalazott parancsok megszegéséért vonhatók felelősségre. Ezzel együtt a NASA mind a négy igazgatója és több műszaki vezetője lemondott, nyugdíjba került, ill. áthelyezték. Megállapították, hogy át kell tervezni a gyorsrakéta illesztését más rendszerűre, a tömítéseket ki kell zárni. További 44 módosítást és javítást javasolnak a szerkezet biztonságosabbá tételére az Orbiter egységen, amelyek érintik a műszereket, az orrkereket, a féket stb. A fontossági sorrendet meg kell változtatni, kereskedelmi célú műholdinditásokat nem kell az űrrepülőgéppel végezni, a kapacitást a kutató feladatokra és az űrállomásprogramra kell központosítani. Pótpéldányt kell építeni és fokozni kell a nagy teljesítményű rakéták készítését. Az amerikai űrprogram legalább másfél éves halasztást szenved az átépítési munkák miatt, a gyárak máris dolgoznak a változásokon. Egy különbizottság napokkal ezelőtt adta át jelentését az Egyesült Államok 2035-ig terjedő következő 50 éves űrprogramjáról, amelyre 655 milliárd dollárt tart szükségesnek. Ennek keretében már meg kell valósítani az állandó Hold-bázist, a nagy Föld körüli űrállomásokat és a leszállást a Marson. Mindenesetre bejelentették az Orient Express nevű, 25 M sebességű hiperszonikus repülőgép fejlesztésének megkezdését 800 millió dollárért, ebből hozzák létre a második generációs űrrepülőgépet 1995-re. CSONTRÁZÁS ÉDESSZÁJÚ PATKÁNYOK Patkányokon végzett kísérletek alapján jutottak arra a következtetésre a kutatók, hogy kevésbé éreznek fájdalmat az állatok, ha kedvükre ehetnek édességet. A pszichológusok ezt a falánkságot a kábítószer-élvezethez hasonlítják. Megállapították, hogy az édességet nyakló nélkül evő patkányok kevésbé kapkodják a lábukat a forró lemezen, és általában kevésbé érzékelik a fájdalmat. Megfigyelték azt is, hogy a hosszú ideig „édességmámorban'’ élő hím patkányok szexuális képességei is fokozódnak. Sőt, ennél is érdekesebb, hogy a kiherélt hím patkányok tetemes mennyiségű édesség elfogyasztása után ismét érdeklődést mutatnak a nőstények iránt. Bár a fogaknak nem tesz jót a sok cukor, s elhízáshoz is vezet, mégis úgy tűnik, hogy legalábbis a patkányokra előnyös hatással van. Szokatlan módszert kísérleteztek ki a brit kórházakban a kar- és lábtörések gyorsabb gyógyítására. Az eljárás nem a hagyományos rögzítésen alapul, hanem a törött csontvégek rezegtetésén. A csontrázónak nevezett szerkezetet a törés két végéhez rögzítik. Egy fémrúd merevíti a sérült végeket, egy rugós szerkezet pedig, amely egy kis kompresszorhoz van kapcsolva, meghatározott ütemben rezegteti a törött csontot. Az enyhe rezgés elősegíti az új sejtek növekedését. A számítógéphez kapcsolt szerkezettel folyamatosan ellenőrizhetik, hogyan gyógyul a törés anélkül, hogy újra és újra röntgenezni kellene. A módszer lényege az a fölismerés, hogy a szervezet gyorsabban reagál a mozgásra, mint a gipszkötés okozta mozdulatlanságra. Gyorsabb a gyógyulás azért is, mert az izmok és az ízületek nem „rozsdásodnak be", a merev mozdulatlanságtól. Míg a hagyományos eljárásnál a törött lábú beteg általában két hétig fekszik, és 2—5 hónapig van járógipszben, a rezegtetéses gyógymódnál már néhány nap múltán fölkelhet és a végső gyógyulás is jó néhány héttel megrövidül. A módszert eleddig csak a hosszú csontok törésénél alkalmazták látványos eredménnyel. 16
