A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-14 / 46. szám
IT6 HOLTVÁGÁNY A középkorú férfi állt a vágány mellett, és nézte a távoli állomás lámpáinak fénylő füzéreit. „Rá kellene gyújtani" — gondolta, de kezét nem húzta ki ballonkabátja zsebéből. Nem vette észre, hogy fázik, pedig a sápadt telihold ontotta a hideget a novemberi éjszakába. — Jó reggelt! — szólalt meg valaki a háta mögött. Megrándult, és olyan hirtelen fordult meg, mintha támadástól tartana. Elképedve meredt a holdfényben előtte álló egyenruhás emberre. — Mondom, jó reggelt. Ne csodálkozzon, mi vasutasok éjfél után már így köszönünk. Na, hát ne nézzen úgy rám, mintha most ébredt volna fel! Csak nem holdkóros, mondja, hogy ilyen messzire elkóborolt? „Hideg van" — csak most vette észre. Fázósan felhajtotta kabátja gallérját. — Nem, dehogy, csak itt állok ...— hallotta saját rekedtes hangját, és azonnal rájött, milyen értelmetlenséget mondott. A vasutas közelebb lépett hozzá. — És miért áll itt? — kérdezte, mialatt kabátja belső zsebében kotorászott. — A hajnali gyorsot várom — bukott ki belőle a válasz. „Miért kell nekem még most is őszintének lennem ...” — korholta magát gondolatban. A vasutas fürkészőn nézte. — Gondolom nem azért, hogy a masinisztának integessen... Rágyújt? — kérdezte, és gyűrött cigarettásdobozt húzott elő. — Köszönöm — mondta, és mohón kapott a cigaretta után. A vasutas tüzet csiholt ósdi benzines gyújtójából. — Látom, fázik. Nem jönne be hozzám megmelegedni ? „Menjen a fenébe, jóember!" — akarta mondani, de aztán elbizonytalanodott. „Nem. most már nem tudnám megtenni — gondolta. — Ha nem látott volna senki, akkor biztosan, de most már nem. Nem ma éjszaka." — javította ki magát. — Na, jön vagy nem? — türelmetlenkedett a vasutas, és toporogva összeütötte bakancsai orrát. — Menjünk — mondta, és a talpfa-végeken botladozva elindult a másik után. A tolatóvágányokról idáig hallatszott a fémkerekek csikorgása és kattogása. Elképzelte, amint ez a csattogás egyre közeledik, kibirhatatlanná erősödik. Őrjítő fájdalom, aztán semmi... Megborzongott és nagyot botlott. — Itt vigyázzon! — fordult hátra a vasutas. — Mindjárt a váltóhoz érünk. Tudja, én pályaőr vagyok, és a hajnali gyors érkezése előtt ezt a váltót is ellenőriznem kell. Jó messze van a bódétól, de a szabályzat előírja. Igaz, nem bántja ezt a váltót senki, de jöhet valami elmebeteg szabotázs, átállítja, aztán megvan a baj. Hát ez igazán nem hiányzik nyugdíj előtt. „Szabotőr" — javította ki gondolatban az előtte lépkedőt. Keresztülbukdácsoltak a váltó sínjeinek szövevényén. — Átvágunk a réten — mondta a pályaőr, és elkanyarodott a vágányoktól. A zúzmarás, fagyott fűszálak idegenül ropogtak a talpuk alatt. -— Látja, ott a bódé — állt meg egy pillanatra a pályaőr, és kinyújtott kézzel egy távoli, kivilágított ablak felé mutatott. Ő is megtorpant, aztán újra elindultak a fagyos éjszakában. Leheletük párája összekeveredett a cigarettafüsttel, és apró felhőkben eltűnt a fejük felett a sötétben. A levegőnek éle volt. Mindketten a melegre gondoltak. és akaratlanul is gyorsabban szedték a lábukat. A filterig égett cigarettavéget már rég kiköpte, mire benyitottak a bódéba. A helyiség berendezése egyszerű volt: csak két szék, egy íróasztal és egy telefon, de a sarokban huhogó péterkályhából áradó meleg barátságossá tette a füstös falakat is. Még sohasem esett ilyen jól belépni egy meleg szobába. Mindketten levetették a kabátjukat, a pályaőr a telefon után nyúlt, tárcsázott. „Most felhívja a vasúti őrséget, hogy »szabotázst« fogott" — futott át az agyán, és valahogy mulatságosnak találta az egészet. — Halló! Miii? Ja! Itt Varga pályaőr, jelentkezek. A harminchetes váltót ellenőriztem, minden rendben, jöhet a gyors. Viszhallás! — lecsapta a kagylót. — Na, most már törődhetnénk magunkkal is — mondta, és egy üveg bort varázsolt elő az íróasztal mögül. Megtöltött egy félliteres bádogbögrét, és a kályhára állította. — Szolgálatban tilos — Kacsintott. — De hát mi nem tilos manapság? Ültek a lámpafényes éjszakában és várták hogy felforrjon a bor. — Aha ... — szimatolt a vasutas, és fahéjdarabkákat meg egy marék kockacukrot szórt a bögrébe. Zsebkendőbe fogta az edény fülét és színültig töltött két mustáros poharat. A bódé levegőjét ínycsiklandóan fűszeres illat járta át. A pályaőr két marokra fogta a vastagfalú poharat, néhányszor belefújt, és elmosolyodott: — Tudja, arra gondoltam, hogy hiába várt volna ott, mert ahol állt, az holtvágány. Igaz, csak egy hónapja az, de oda már nem engedünk semmit. Ha a hajnali gyorsra várakozott, akkor a váltó innenső oldalára kellett volna állnia. Na, hörpintsen maga is! Kedves Te meghalsz kedves s nem tudod ki voltál, álarcodat magadra szorítod s nem tudja senki, hogy voltál titok, hogy voltál nékem ismeretlen oltár. Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva, élő titok egy még nagyobb titokba. Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz. napos, ártatlan, fáradt, graciőz, kis fákkal és kis bárányfellegekkel és végtelen és bús, akár a tenger és megkuszá/ja hullámos hajad, szemed alá rak szarkalábakat. S egy délután, ha ülsz az ablakodnál. ijedve kérded: micsoda zenél? És este búgni, bőgni fog a kályha és künn az utcán fújni fog a szél. Te sírva szólítod a Véghetetlent s felelni fog a föld és a göröngy. Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng és összetörsz, mint gyöngegyönge gyöngy. *50 éve halt meg a XX. század egyik legnagyobb magyar lírikusa 14
