A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-11 / 28. szám
Az erkélyszerüen kiképzett egyemeletes, favázas épület főbejáratát török és magyar nyelvű márványtábla díszíti, amelyről a látogató megtudhatja, hogy: „E házban élt 1720—1735-ig II. Rákóczi Ferenc magyar fejedelem, aki 1703—1711 -ig a magyar nép szabadságharcát vezette, s később török földön talált menedéket .. A kuruc harcok korát, a bujdosók életét — közöttük Rákóczi apródjának, a Törökországi levelek írójának, az utolsóként meghalt Mikes Kelemennek a nevét — felidéző múzeumjellegü épületbe nem jutottam be. Ottlétemkor — sajnos — zárva volt. A MEGBÜNTETETT TENGERSZOROSBAN A tikkasztó melegben Tekirdag—Rodostóból a Dardanellák európai partján levő Eceabatig egyhuzamban tettük meg az utat. A Márvány- és az Égei-tengert összekötő — az ókorban Helleszpontusz, később Dardanellák, törökül pedig Canekkale Bogazi néven ismert — tengerszorosnak már a legrégibb időkben is nagyra értékelték stratégiai jelentőségét. Ksajár sah, a történelemkönyvekből többnyire Xerxész néven emlegetett perzsa uralkodó, időszámításunk előtt 480-ban hatalmas sereggel és 1207 hadihajóval indult bosszút állni a kis Görögországon. A kisázsiai parton azonban hiába várt napok óta az átkelésre, mert a szorosban vihar tombolt. Miután a tenger istenének bemutatott áldozatok sem csillapították le a Helleszpontusz tajtékozó vizét, az öntelt király megkorbácsoltatta a tengert. Mi ellenkező irányba és céllal utaztunk a kisázsiai Canakkaleba, s hajónkat is alig hintázta meg a nagymúltú tengerszoros vize. MILYEN A TRÓJAI FALÓ? Canakkale kikötőjétől néhány kilométerre délre, a Dardanellák bal partján levő kisázsiai Trója létezését hosszú időn át kitalált mesének hitték. A görögökről köztudomású, hogy mondáikat századokon át nem írták le, csak élő szájhagyomány útján közvetítették. Homérosznak — az Iliász és Odüsszeia költőjének — köszönheti a művelt világ, hogy összegyűjtötte ezt a fantáziadús anyagot. Tőle tudjuk, hogy a szépségéről hires Heléna elrablása okozta Trója pusztulását. Hogy Zeusz főisten leánya volt-e Heléna, s hogy az ostromnál szerepelt-e a furfangosan megépített faló, amelynek segítségével a görögök bejutottak a városba, — talán most nem is lényeges. Sokáig ugyanis Homérosz eposzát is, mint a többi görög Őstörténeti mondát, a tudományos kutatás szempontjából értéktelen forrásnak tekintették. Nem így vélekedett Schliemann, a kalandos életű, — szegény inasból lett — hires német archeológus, aki gyermekkori olvasmánya alapján elindult megkeresni a mesebeli várost. Ásatásainak eredményei nem csak az akkori világot, hanem a most odalátogatókat is ámulatba ejtik. A bejárathoz helyezték a fából épített, kilátórésekkel ellátott mondabeli faló mását, amely a világtörténelem egyik legemlegetettebb hadicselének volt az eszköze. A falóra felmászva elláttam egészen a tengerig és jól megszemlélhettem az ötezer éves múltra visszatekintő Trója kies vidékét. A falak között áramló tömeget látva arra is gondoltam, hogy a Schliemann által megtalált Priamosz király kincstárának — pénzbeli — értékét is már talán régen túlhaladta a hatalmas idegenforgalomból befolyó jövedelem. Dr. PÁRKÁNY ANTAL Archívumi felvételek GYERMEKEKNEK ■HHI nm Forrón sütött a nap. A júliusi hőségben lankadtan munkálkodtak a parasztok. Éppen most kezdődött el az aratás s a hatalmas kombájnok lassan araszoltak a gabonában. Amerre végigpásztázott a tekintet, sárguló gabonatáblák nyújtózkodtak. Sík volt a határ, csak távolabb, a mezsgyében nyújtózkodott a magasba egy vén vadalmafa. A sugárnyalábok szinte perzselték a fa koronáját. Alatta még kurta volt az árnyék, hiszen az ég kellős közepéről tűzött le a nap. Egy aranyos sugár hirtelen rámordult az árnyékra. — Megint itt ólálkodol körülöttem. Mint tegnap meg tegnapelőtt. Már magam sem tudom, mióta jársz a nyomomban. Pedig senkit nem utálok tőled jobban. Jól tudod, hogy én a fény vagyok. Minden porcikám szikrázik, sziporkázik, még a szempillám is aranyból van. Te meg itt lapulsz a fa alatt és sunyin, sötéten nyújtózkodol. Amióta az eszemet tudom, te mindig az ellenségem voltál. Mert neked más a természeted. Téged a sötétség szelleme küldött, hogy lehervaszd a mosolyt, a ragyogást az emberek arcáról. — Ez nem igaz! — méltatlankodott az árnyék. — Én a te ikertestvéred vagyok. Egyszerre születtünk. Mindenki tudja, hogy árnyék csak ott lehet, ahol fény is van. — Hazudsz. Én makulátlan vagyok. Nekem nincs ilyen sötétképű ikertestvérem. Az én testvéreim a ragyogó fénysugarak. Nézz föl csak az égre, ott lángol az én ősanyám. Tündöklő arany az arca, s mindig nyájas, mindig mosolygó. Ő küld le engem testvéreimmel együtt a földre minden áldott hajnalban, hogy sugarainkkal estéiig körültáncoljuk a földet. Ha az emberek föltekintenek a napfényes égre, azon nyomban énekszóra fakadnak, s nem győzik ismételgetni: „Milyen szép idő van, hogy ragyog a drága napocska." — Csak ne olyan hevesen — kottyantott közbe az árnyék. — Hallottam én már azt is, amikor szidalmazták a meleget. Még az égre is fölfenyegettek, és azt mondották: „Az ördög vinné el ezt a könyörtelen napot. Olyan hőség van, szinte kibirhatatlan. Sehol egy kedves felhőcske." — Rágalom — mérgeskedett a napsugár. — Belőled a gonoszság beszél. Hiszen az emberek szeretik a meleget. Egész télen át a tavasz meg a nyár után sóvárognak. Tudják, mindent a napsugaraknak köszönhetnek, a mezők és az erdők zöldjét, az érett gabonát, a zamatos gyümölcsöt, az egész földi életet. Mert nap nélkül, meleg nélkül, nincs virágzás a földön. — De felhő nélkül sincs. Ha nem esne néhanap az eső, ha nem fakadnának meg a hasas felhők, írmagja sem maradna a termésnek — válaszolta az árnyék. — Hallgass, te bajkeverő! — kiáltotta a sugár. — A nap az élet forrása. Tudják azt az emberek is. Nincs tehát szükségük árnyékra, sötétségre. A sötétben minden elpusztul. De a napfény a boldogságot jelenti. Mi, napsugarak azt akarjuk, hogy mindenki boldog legyen a földön. Érlelő fénnyel szórjuk be a világot. Ragyogjanak a hegyek, völgyek. — Nincs igazad! Árnyék is kell az élőlényeknek. Hiszen az állandó forróság megölné az életet — vágott vissza az árnyék. — Megölné? Ezt mered mondani? Takarodj előlem, te gonosz, árnyék! Távozz ebben a pillanatban, mert nyomban fölperzsellek! — fenyegette meg a napsugár és még forróbban sütötte a fa koronáját. — Csak szeretnél fölperzselni — mormogta az árnyék, de azért kissé összébb húzta magát. A napsugár mérgében még irgalmatlanabbul sütött. Még a fűszálak is sziporkáztak, a madarak meg abbahagyták éneküket és a lombok rejtekébe húzódtak. Az aratók lihegve dolgoztak és hiába kortyolgatták a langyos vizet, egyre jobban kiszáradt a torkuk. — De kegyetlenül éget ma a nap. Szinte tűrhetetlen a hőség. Csak feltűnne már egy kis felhő az égen, hogy fátylat borítson a napra — mondogatták sóhajtozva egymásnak. Mikor a falu harangja elkondította a delet, az aratók fáradtan hagyták abba a munkát és megtörölgették verejtékes arcukat. — Menjünk ebédelni. — De hová? — Oda ni, a vadalmafa alá, az árnyékba. Mikor a vadalmafa alá értek, sorban leheveredtek és eszegetni kezdtek. — Milyen jó ez a kis árnyék — sóhajtoztak. — A tűző nap alatt még az étel sem esne jól. — Nem bizony, mert ma kibírhatatlan a hőség. Az árnyék csöndesen mosolygott magában és fölnézett az égre, ahonnan még mérgesebben tűztek alá a napsugarak. — Hiába dühösködtök — mondta csöndesen — láthatjátok, hallhatjátok, engem is szeretnek és becsülnek az emberek. Mert árnyékra is szükségük van, nemcsak fényre. DÉNES GYÖRGY Illusztráció: L. Mika Melyik úton jut el a pillangó a virághoz? Licskes-lucskos öreg bácsi (hujj-hujj, én a Szél vagyok!) kék udvarban seprőjével megkergette a Napot. Szél mondta: „Hujj-hujj-hujj!" Nap mondta: „Bújj-bújj, bújj!" Szét kergette, utolérte, jó! megverte a Napot: megkergette, utolérte, jól megverte, összetörte, kék udvarból kiseperte, kendőjébe bekötötte, mondjátok meg: hová tette? Zsebretette a Napot. Zsebretette ? Zsebre ő! Azért van most rossz idő! 21
