A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-07 / 45. szám
KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL: Emberközelben FONOD ZOLTÁN, a Komenský Egyetem magyar tanszékének vezetője Mécs József: A SZEPESSÉG VARÁZSA Miklósi Péter: VÉGRE VASTAPS! (Az Ifjú Szivek bemutatója) Petrik József: GONDOK ÉS EREDMÉNYEK Lacza Tihamér: A SAKK VONZÁSÁBAN Hajdú András: BÁJÁN NÁJDZ BIZONYSÁGA Címlapunkon a Mojszejev együttes, Baross Mihály felvétele, (fotómontázs) A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 336-686 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Kral Pétemé Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesitö. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. EMBERKÖZELBEN FAZEKAS IMRE, érdemes művész — Több mint három évtized tapasztalatait summázva, vajon mi jelentette Fazekas Imre számára a legnagyobb nehézséget a színészi pályán? — Talán rögtön az a kockázat, amellyel harmincnégy évesen, egy biztosnak mutatkozó hivatalnoki állást feladva, elszegődtem hivatásos színésznek. Ehhez bizony bátorság kellett, hiszen én lényegében akkor kezdtem a színészet ábécéjét tanulni, amikor mások, legalábbis mai felfogásban, jobbára már kiforrott színészeknek számítanak ... — Mi adta az indítékot ehhez a merész pályakorrekcióhoz? — A Magyar Területi Színház létrejöttének ténye. És a személyi vágyaimmal egybevágó lehetőség. A színészet iránti csodálat ugyanis már gyermekkorom óta élt bennem. Ezért kapcsolódtam be eleinte a lédeci, később a komáromi amatőr színjátszók munkájába. Ebből azután a felvételin is profitáltam, mert a vizsgabizottság előtt például az akkoriban divatos Mélyszántás című darabban vállalt szerepem egy-két mozzanatát is előjátszhattam. Ezen kívül szavalnom kellett és apróbb színészi etűdök bemutatását kívánták. — Lédecen milyen színdarabokat játszottak valaha a műkedvelők? — Főképpen az akkori idők sikerdarabjait: A falu rosszát, a Piros bugyellárist, a Ludas Matyit és az ehhez hasonlókat. Mai szemmel nézve talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy eléggé ütőképes, lelkesen dolgozó gárda toborzódott a helyi magyar iskola körül, s ennek már akkoriban közösségteremtő szerepe volt. — A későbbi esztendők számára mit lehetett meríteni mindebből? — Az anyanyelvi hovátartozás tudatát és a színjátszás iránti vonzódás igényét. Lehetséges, hogy első hallásra mindez kissé közhelyszerűen hat, mégis így igaz. — Úgy tűnik, hogy továbbra is szorosan kötődik a szűkebb pátriát jelentő szülőföldhöz. — Igen. És ez ma is erőt ad. Soha nem szűntem meg hangsúlyozni, hogy Zobor-alji vagyok. Továbbra is tartom a kapcsolatot szülövidékemmel, ahová nemcsak ezernyi emlék, hanem az érzelem is köt. Sőt! Egyre inkább visszavágyódom, egyre többször tűnődöm azon, hogyan fejezhetném be ott az életemet... Persze, mindez merő ábránd, mert se lakásom, sem egyéb ingóságom nincs ott. így hát kénytelen vagyok beérni azzal, amit a rokonlátogatások, illetve a színház alkalmi vendégjátékainak élményei nyújtanak. — A nosztalgia általános tünet mostanában. Az ön vágyódása is ebbe az áramlatba sorolandó ? — Isten ments! Sokkal több ennél! Komáromban harmincvalahány esztendő után is csak itthon érzem magam, Lédecet és környékét viszont az otthonomnak érzem. Ráadásul egyre gyakrabban elevenednek meg előttem gyermekkorom élményei. Úgy tapasztalom, hogy egy bizonyos életkor után a gyermekkor emlékei újra visszafészkelik magukat az ember tudatába. — A múltat feszegetve hadd kérdezzem meg: elképzelhetőnek tartja, hogy Fazekas Imre biztosítási ügynökként, esetleg egyéb hivatalnokként ment volna nyugdíjba ? — Én azt a munkást is becsülettel végeztem. Hogy szerettem-e, az más lapra tartozik. Hazai magyar játékszínünk nyugalmazott érdemes művésze 1919 decemberében született a Zobor-vidéki Lédecen (Ladice). Itt járt elemibe is, de az érettségi bizonyítványt már Bratislavában, az egykori Madách Gimnáziumban kapta. Budapesten állatorvosi tanulmányokat kezdett, a második világháború azonban úgy hozta, hogy az egyetemistából frontkatona lett. Végül is faképnél hagyta a hadsereget és visszajutott Lé dec re, ahol kapcsolatba került a környéken tartózkodó partizánokkal; bár ebben — mint mondja — a véletlen is közrejátszott. A felszabadulás után megnősül. 1949-ig a szülőfalujában marad, majd az Állami Biztosító komáromi (Komárno), illetve nyitrai (Nitra) fiókirodáiban dolgozik — és az első jelentkezők között tesz felvételi vizsgát az akkoriban alakuló Magyar Területi Színháznál, amelynek 1954 januárjában válik tagjává. Az első színpadi bemutatkozás napjától mindmáig odaadással, szeretettel gyúrta — és gyúrja — jellegzetes figurákká a rá osztott szerepeket. Közben arra is futja erejéből, hogy alapszervezeti pártelnökként tevékenykedjen, vagy egyéb társadalmi tisztségeket lásson el a Mateszban. Sokrétű színészi munkájának jutalmaképpen 1980-ban érdemes művészi címmel tüntetik ki. Nyugdíjazását aránylag későn, csak 65 évesen kérte, de még ez sem jelenti nála a teljes visszavonulást. Ellenkezőleg, továbbra is szívesen vállal szerepeket. Színpadon, rádióban és filmben egyaránt. — Eszerint mégiscsak megérte, hogy felcsapott területi színházunk vándorszínészének ? — Művészileg és emberileg határozottan igen. Anyagilag, főképpen az első esztendőkben, talán kevésbé. — Melyik volt az első. igazi kiugrásnak számító szerepe ? — Érzésem szerint Brazovics Atanáz figurája az Aranyemberben. Sok szakmai dicséretet kaptam érte. Valójában sohasem szerettem osztályozni, rangsorolni szerepeimet, mert minden bemutatóra egyforma igyekezettel készülök. — Mégis jó lenne tudni: érték-e kudarcok is ? — Igen. Ez amolyan rengeteg kínlódással és tanulságokkal fűszerezett természetes velejárója a színészetnek. — Jelen esetben mi értendő a kínlódás fogalmán ? — Gyötrődés. Belső, lelki tusakodás. A színész ugyanis megküzd minden pillanatért, még a másodperceket is kidolgozza. Ha azután elvét valamit, vagy az egész figura valami holt anyagként ellenáll, az maga a gyötrelem. — És mi a gyönyörűség? — A siker. A taps. A közönség feszült figyelme. A nézőtér és a színpad között létrejövő áramkör. A kifejezés öröme. A mások sorsába való beilleszkedés. Soroljam még?! — Ön a Magyar Területi Színház másodikként, a színészek körében elsőként kapta meg az érdemes művészi címet. Jelentett ez valamit a társulaton belül is? — Az eltérő fogadtatást, a megítélések különbözőségét tekintve mindenképpen igen. — A gratulálok, vagy az el ford utók voltak többen? — A szó közvetlen értelmében jobbára csak a színház vezetősége gratulált, a szinészkollégák közül viszont már kevesebben. Sajnos, ez valamiféle rossz társulati hagyománynak mutatkozik nálunk, mert az utánam kitüntetettekkel is megtörtént ugyanez. — Zokon vette ezt a ..közjátékot"? — Nem. Tudatosítani igyekeztem magamban, hogy a színész mindenre felfokozottan reagál. Természetes hiúsága alkotó és vívódó énjéből fakad. Ezért egyszerűen napirendre tértem a dolog fölött. Már csak azért is, mert úgy éreztem, hogy pályafutásom egészét tekintve megérdemlem. Más kérdés, hogy színházunkba viszonylag későn, több mint negyed évszázadnyi tevékenység után érkeztek csak az első, valóban rangos művészi kitüntetések. — Hogyan tud beletörődni, hogy nyugdíjasként nagyhirtelen csönd veszi körül? — Nem érzem, hogy így lenne. Igaz, lassúbb tempóban csordogálnak körülöttem a hétköznapok, de ez nem baj, elvégre én sem vagyok már negyvenéves ... Ennek ellenére szinte naponta bekukkantok a színházba, ott vagyok a főpróbákon vagy a bemutatókon. Ha hívnak, szerepelni is szívesen megyek. Továbbra is a társulathoz tartozónak érzem magam. — Elégedett a nyugdíjával? — Kitüntetéseim és leszolgált éveim egyaránt közrejátszanak abban, hogy tisztességes nyugdíjam van. Persze, azért ez is elfogy szinte az utolsó fillérig. — Mindent egybevetve tehát harmonikus öregkor köszöntött önre? — Sajnos, a feleségem betegsége e harmónia ellen van, de egyébként nincs okom a panaszra. Olyan városban, olyan környezetben élhetek, ahol sokan ismernek, sokan rám köszönnek. Ha ehhez azt is hozzáveszem, hogy egyelőre a színház szintén számit rám. akkor a nyugállomány nekem a családot, a pihenést és a munkát jelenti. Ez pedig a nyugdíjasévekben is megnyugvást, kiegyensúlyozottságot ad. MIKLÓSI PÉTER 2
