A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-24 / 43. szám
SZLCNENSZKOI KÜLDETÉS Haladó törekvések a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalomban mindenben az abszolútumot keresi, a felnőttekhez való viszonyára is ez jellemző. Sokszor elhangzik a megrovó vélemény, hogy a mai gyerekeknek nincs példaképük. Bizony nincs, és ne is kívánjuk tőlük, hogy legyen mindaddig, míg el nem érik az ifjúkort. Természetüktől idegen dolgot ne kényszentsünk rájuk. A serdülőknek és a még kisebb gyermekeknek ideáljaik vannak, tehát olyan emberek, akiket közvetlenül nem ismernek s képzeletviláguk tökéletessé formálja őket. Szülő, tanító az ideál választásánál nem jöhet számitásba, hiszen éppen ebben a korban kezdi megismerni a gyermek az embereket, és rájön, hogy mindenkinek van hibája, akkor pedig hogyan lehetne ideál. Az ifjút viszont már nem az elérhetetlen ideálok lelkesítik, hanem reális, elérhető célokért harcol. Ismét rátalál szüleire, tanáraira. Példaképeket is választhat közülük, akár csak diák- vagy munkatársai közül. Csakhogy az ifjúkorig hosszú és eléggé zötyögős az út. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, mi történik akkor, ha a nevelő (szülő) nem veszi figyelembe egy-egy fejlődési szakasz lelki sajátosságait s nem annak megfelelően alkalmazza nevelői módszerét. Természetes, hogy törést okoz. Többé-kevésbé mindnyájan viseljük következményét egykori nevelői tévedéseknek, rossz vagy rosszul alkalmazott fogásoknak, melyeket önkéntelenül megőriztünk és naponta alkalmazunk. Kárát saját gyermekeink látják. Az eredmény pedig nem egyéb, mint neurózis, agresszió, vagy jobbik esetben infantilizmus. Milyen mulatságos is egy infantilis ember. Pedig mi, komoly felnőttek, hányszor változunk át egy-egy pillanatra meggondolatlan gyerekké, talán éppen akkor, amikor nem lenne szabad, mondjuk, a személygépkocsink volánja mögött. Ki gondol ilyenkor arra, hogy saját vagy mások életét teszi kockára? Meglepő, de szinte mindnyájan megrekedtünk egy bizonyos fejlődési szakaszon. Persze néha nem is olyan nagy baj, ha egy kicsit gyermekké tudunk válni. A játékosság nem mindig infantilizmus, még ha a gyökere abban keresendő is. A játék új erőt ad a mindennapi gondok, megterhelések elviselésére, vagy éppen leküzdésére. Csakhogy játszani is tudni kell, nem ésszel, kiszámítva, hanem csak úgy, önfeledten, ami nagyszerű. CSICSAY ALAJOS Térjünk most vissza a palócnak nevezett állathoz! A „ki a palóc" kérdést megválaszolni akaró próbálkozások között csupán egy akad, amely segítséget nyújthat a „mi a palóc" tisztázásában. Ez pedig dr. Belitzky tévhite. Az általa palócfűnek nevezett növény szintén kimaradt az értelmező szótárból. Nyilvánvaló, hogy népnyelvi megnevezéssel van dolgunk. Ez lehet a magyarázata a palóc állatnév hiányának is: a megnevezés nyelvjárási alakja egy, a kézikönyvekben szereplő szónak. Hogy melyiknek? Őszintén szólva, csak találgatni tudok. Kniezsa István szláv jövevényszavainkat öszszefoglaló szótárában két használható adat található: a poloskával azonosítható palacka, ill. ennek palac -féreg változata és további nehezen magyarázható alakokkal egyetemben a pajor (cserebogár pondrója, HL mezei házatian csiga) pajoc variánsa. FEHÉR PÉTER A költészet kereső nyugtalanságát a Z. kisebbségi lélek kifejezésében a harmincas években a közírás műfaja vette át. Elsősorban a publicisztika és az esszéirodalom volt színvonalas. Az esszében és az irodalomkritikában Fábry Zoltán európai rangú íróvá vált, ő képviselte a baloldali és szocialista törekvéseket. Politikai publicisztikájának elkötelezett, harcos mondanivalója összhangban állt a kor marxista történelmi értékelésével, sőt egyes írásai a fasiszta veszély rendkívül pontos és meglepően korai kórleleteinek bizonyultak. Az európai kultúrát, az ember emberségét védte a szocialista elveket valló Fábry, amikor szembeszállt Hitlerrel, személyes ellenségének tekintette őt. Tevékenységében főleg a harmincas évek közepétől, a népfrontpolitika meghirdetése után enyhülnek Fábry kritikusi szemléletének kizárólagosságai, baloldali, szektás túlzásai (melyek még olyan írókat sem kíméltek meg, mint Móricz, Kodolányi vagy Karinthy), s ettől kezdve inkább a fő veszélyre, a fasizmusra összpontosított. Az emberirodalommal, valóságirodalommal összefüggő írásai jórészt a Korparancs című kötetében (1934), a háborúellenes és antifasiszta írások pedig a Fegyver s vitéz ellen (1937) című válogatásban jelentek meg. Az üt megszűnése után a Magyar Napban publikált, és természetesen a romániai Korunkban, melynek a húszas évek végétől munkatársa volt. Egyik legterjedelmesebb és legerőteljesebb írása a Fórta Hungarica (1939) is a Korunk hasábjain jelent meg, írásának két utolsó fejezete azonban csak a felszabadulás után jelenhetett meg. (Összegyűjtött írásai 5. kötete ezt az írást a Halottak élén címmel közli. Fábry Zoltán két világháború közötti tevékenységéről elmondhatjuk, hogy az európai szellem ama posztján állt, ahonnan a vox humana eszméje a legerőteljesebben hangzott. Olyan korban hirdette ezeket az igéket, amikor az embertelenségre felépített hatalom, a fasizmus dühe és kegyetlensége miatt sokan megrettentek, meginogtak és félreálltak. Antifasizmusát a legnehezebb időszakban bizonyította, igazi irodalomszervező és kritikusi szerepét pedig a későbbi években, már a szocialista építés körülményei között. Mellette a két világháború között elsősorban Balogh Edgár elkötelezett, aktív szervező tevékenysége említhető, aki hatalmas munkabírással állt az ifjú nemzedék tartalmasabb élete megszervezése, később pedig a kommunista párttal szövetkezett sarlós ifjúsági mozgalmi célokat követő tevékenysége szolgálatába. Sas Andor irodalomtörténészként, történetíróként és közíróként tevékenykedett, s bár a kisebbségi élet politikai harcaiba közvetlenül nem kapcsolódott be, történelmi kutatásai a csehszlovák—magyar közeledést szolgálva betekintést nyújtottak a két nép történelmi kapcsolataiba. (Riedl Szende hidverési kísérlete a cseh és magyar szellemiség között a Bach-korszak Prágájában). Szalatnai Rezső publicistaként és irodalomkritikusként szerzett magának nevet. Az irodalmi publicisztika és közirás terén Komlós Aladár, Mácza János, Róth Imre, Jócsik Lajos, Sándor László, Beden Oszkár, Vass László, Peéry Rezső, Dobossy László tevékenységét említhetjük. (Szlovenszkói küldetés címmel — Szeberényi Zoltán válogatásában — a közelmúltban jelent meg egy esszé-antológia.) Az irodalom minden népnél az önszemlélés folyamatát tükrözi. Magától értetődő, hogy más népekhez hasonlóan nálunk is a líra vállalta magára elsősorban ezt a feladatot. Az első „búsmagyar" hang, amely a húszas évek elején a változásról szólt, egy fiatal érsekújvári költőé, Ötvedi Lászlóé volt. Őt követték a többiek, azzal a költészettel, melynek alaphangja a „beomlott tárna", az „elsüllyedt világ", „elmerült város", „leégett porta" motívum volt, függetlenül attól, hogy Ölvedi, Darvas János, Mécs László vagy mások szólaltatták-e meg. Az öregek (Kersék János, Jankovics Marcell, Sziklay Ferenc stbj „tegnapjuk borát" itták, és „könnyes szomorúságuk" nem ért fel a mindennapok valóságáig. Az új élet üzeneteit azok adják tovább, akik elrendeltetéses küldetéstudattal állnak a világ elé (Győry Dezső, Forbáth Imre. Sáfáry László, később Berkó Sándor stbj A „par excellence szlovákiai magyar költő" Győry Dezső volt. Elsősorban a középréteg, a csehszlovákiai magyar értelmiség, valamint a sarlós fiatalok, később pedig az antifasiszta értelmiségi körök kedvelt költője. Kötetei (Százados adósság, A láthatatlan gárda. 1927, Újarcú magyarok, 1927 stbj kifejezője lett azoknak a törekvéseknek, melyeket az új élet negszervezésében a korábban „láthatatlan gárda" a kisebbségi sors érdekében magára vállalt. Zászlaja lett annak a fiatalságnak, mely emberségtől és jövő vágytól hajtva néhány év múlva a néptestvériség nevében, a dunai népek vörössel összefogott színeivel készült megkoszorúzni Budapesten a világszabadság költőjének szobrát, ezzel is kifejezve tiltakozását a korabeli politikai manipulációk. népellenes uszítások ellen. A kortársak szerint az újarcú magyarok úgy forgatták Győry versesköteteit, mint az imádságos könyvet. Az avantgarde irodalom képviselői közé tartozott Forbáth Imre. A Tanácsköztársaság bukása után került kapcsolatba a cseh és szlovák haladó és avantgarde művészekkel, köztük a Tvorba és a Dav képviselőivel. Ifjonti túlzással — baráti körben — a „legnagyobb forradalmi költőnek" vallotta magát s lázadó, lázongó indulatai kifejezésére nem a hagyományos lírai eszközöket vette igénybe, hanem a groteszk, egzotikus és dadaista versekre jellemző képiséget is. A prágai külváros hősei, elesettjei, a kapitalizmus kitaszítottjai jutnak szóhoz verseiben, köztük stricik, csavargók, utcanők, kurtizánok. Forbáthnak kétségtelenül megvoltak az eszközei a hangulatokra is, meg a lázadásra is. Kevés avantgardista költőt találunk, akinél ilyen nyíltsággal érjük tetten a lázadás igazi okát. Kiemelkedő alkotásban, a Mikor a néma beszélni kezd című költeményében már egyértelművé válik, hogy az első világháborús szenvedések felidézésével, a pusztítás kozmikus erejű megjelenítésével a forradalmi líra irányában halad. Pályájának harmadik szakaszában (1930—1938) érlelődött kommunista költővé. A nyomornak az ő költészetében nem „magyar" arca van, hanem szegényarca, és a fasizmus tekintetnélkülisége, s a háború embertelensége miatt a „lenni vagy nem lenni" izgató hamleti kérdésével fejezi ki az emberi megmaradás gondjait. Az emberiség javát szolgáló korszerűség igénye hatja át verseit. Olyan emberek a példaképei — ahogy az Új Munka egyetlen számában megjelent Az új próza című tanulmányában írta —, akik „mindig szem előtt tartják Marx szép jelszavát: „Mi nemcsak megérteni, hanem megváltoztatni is akarjuk a világot". Forbáth forradalmisága, a költő elkötelezettsége akkor sem kétséges, ha később „individualistának, tipikus entellektüelnek" mondta magát, aki nem tudja áttörni társadalmi származása és helyzete korlátáit. Az „álmok generálisa" a kávéházi asztaltól is jól látta a „harcos élet viharait". Együttérzően mutatta fel az életet, az élet valóságait, művészi és eszmei korszerűségében fejezte ki a kor emberével való sorsközösséget. Forbáth a csehszlovákiai magyarság sorskérdéseivel nem foglalkozott, a kisebbségi problémákhoz való kötődése esetleges volt, tény viszont, hogy idegen nyelvű környezetben is megmaradt magyar költőnek. FONOD ZOLTÁN (Folytatjuk) 11
