A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-10 / 41. szám
újjászületésének alapjává vált. Válaszképpen 1949. október 7-én a Német Néptanács kinyilvánította a Német Demokratikus Köztársaság megalakítását. Ezzel a két állam nem csupán területileg önállósult, hanem ebből adódóan politikailag is eltér egymástól. Ez a realitás határozza meg a különböző államok területén élő, de azonos irodalmi nyelven író és egységes köznyelvet beszélő németek életét, akiket a jelenünkben jelentős világnézeti különbségek választanak el egymástól. Ezt jól érzékeltem, amikor megjártam mindkét Németországot, és — alkalomszerűen — szóba elegyedtem az ott élő emberekkel is. Az államhatárok azonban nem egyértelmű meghatározói az emberek magatartásának, világszemléletének, s az természetesen a németekre is vonatkozik ... Múzeumból múzeumba A művészetek városának nevezett Drezdával kapcsolatban legtöbbször csak a Zwingert említik. Pedig a szász uralkodók e csodálatos barokk palotája a Régi Mesterek Képtárán kívül csupán a Történelmi Múzeumot és a Porcelángyűjteményt őrzi falai között. Ezzel szemben a kevésbé ismert Albertinumban együtt találtam az Új Mesterek Képtárát, a Kincstárat, az Éremgyűjteményt és a Szoborgyűjteményt is. Mindezeken kívül még számos olyan állami gyűjtemény van a város különböző részein, melyből nincs sok a világon. A teljesen helyreállított Albertinumban hallottam, hogy a Szovjetunióban megőrzött és restaurált alkotások 1955-ben és 1958-ban visszakerültek a Német Demokratikus Köztársaságba és hivatalosan a német nép tulajdonába mentek át. A drezdai Állami Mügyüjtemények intézményeit évente — állítólag — több mint 2 millió hazai és külföldi látogató keresi fel. Az éredeklődőknek a pazar kiállításokon kívül magas színvonalú múzeumvezetésben és nívós művészeti előadásokban is részük lehet. A Zwingert sok évvel ezelőtt már megjártam, ezért időm nagyobb részét az évekkel később megnyitott Albertinum megtekintésére fordítottam. Az Erős Ágost szász fejedelem által létrehozott titkos kincstárban, amely boltozatának zöld falfestéséről kapta a Grünes Gewölbe nevet eleinte csak pénzt, okiratokat, ékszereket és drágaköveket őriztek. Az általam most látott kiállítást 1974-ben, a Német Demokratikus Köztársaság kikiáltásának 25-ik évfordulója alkalmából nyitották meg. A kiállítási termek mennyiségileg és minőségileg is csodálatos anyaga — értesülésem szerint — a gondosan őrzött múzeum kincseinek csupán reprezentatív keresztmetszetét adja. A drezdai múzeumokban látható kincsek nemcsak a szász fejedelmek és az uralkodó osztályok gazdagságát tükrözik, hanem a művészet rendkívül magas fokán testet ölt bennük a nép örök alkotóereje is. Dr. PÁRKÁNY ANTAL GYERMEKEKNEK Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember. Volt annak három fia. Egyszer a király kihirdette az egész országában, hogy annak adja a lányát, aki előtte olyat tud mondani, amit ő el nem hisz. Meghallja ezt a szegény ember legöregebb fia, akit Péternek hívtak, kapja-fogja, elmegy a királyhoz. Megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem szólt senkinek; csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént a legényt. Mert akkor már annyi királyfi meg isten tudja, micsoda nagy úr megfordult a király előtt, mint a csillag az égen, mint a fűszál a réten — s mind a királykisasszonyt akarta elvenni. De biz ott egy se tudott olyat mondani, amit a király el ne hitt volna. Bemegy hát Péter a királyhoz, köszön neki; — Jó napot adjon isten, király uram! — Adjon isten neked is, fiam! Mi járatban vagy? — Én bizony házasodni akarok, uram király! — Jól van, fiam, hát aztán mire vinnéd az asszonyt? — Tudja az isten! Majd csak eltartanám valahogy. Van háza az apámnak meg egy kis földje is. — Elhiszem, fiam — mondja a király. — Aztán meg van három darab marhánk is. — Azt is elhiszem. — Most nemrégiben a trágya anynyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle. — Elhiszem. — Egyszer azt mondja az apánk: „Fiaim! Hordjátok ki ezt a trágyát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit." — Elhiszem. — Mink aztán kihordtuk a trágyát, három hétig, két kocsin. — Elhiszem. — Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk ki mind egy szálig. — Elhiszem. — Mikor ez is megvolt, hazamentem, megmondtam az apámnak. — Elhiszem. — Akkor aztán én, az édesapám meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre. — Elhiszem. — Azután megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, mint az asztalterítőt szokás, és a trágyát róla a mi földünkre fordítottuk. — Elhiszem. — Azután a földünket teleszórtuk fűmaggal. — Elhiszem. — Aztán olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem. — Elhiszem. — Az apám aztán sajnálta kivágatni a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót. — Elhiszem. — Aztán a fölséged öregapját megfogadta kanásznak! — Hazudsz! Akasztófára!... — Hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása. Mit tehetett, rögtön papot, jegyzőt hívatott, a szegény ember fiával összeadta a lányát. Csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre; még az árva gyerekeknek is akkora kalácsot adtak a kezükbe, mint a karom; volt lé meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé! Gallér híján köpönyeg, hazudtam, mert volt kinek. (magyar népmese) ILLYÉS GYULA FELDOLGOZÁSA 21
