A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-04 / 27. szám
mmmxGWFMmu Vizsgadrukk érkezett beteget... Csak az érintettek tudják, hogy valahol a harmadik emelet egyik sarokszobája előtt várakozó lányok nem ápolásra jöttek. Ellenkezőleg: ápolásból vizsgáznak majd odabent a fehér köpenybe öltözött orvosok, tanárok előtt. Az asztalon virág. Mi tagadás, a vizsgáztatók is izgulnak egy kicsit, hiszen korántsem mindegy nekik, hogyan végződik majd ez a nap, mi lesz a summázata. Mert végül is nem egy nap, hanem négy tanév summázata formálódik itt: hogyan tanultak a diákok, hogyan tanítottak az oktatók? Olyan emberek indulnak-e az egészségügy széles területeire, amilyenekre a beteg s az orvos várakozik, vagy olyanok, amilyenekről csak álmodunk. Milyen is a jó ápoló? Erről beszélgetünk a hivatalos aktus kezdete előtt. Az oktatók igencsak kimerítő válaszokat adnak, ami megnyugtató, hiszen aligha lehet kétséges, hogy a négy év során ennek jegyében igyekeztek nevelni a lányokat, akik közül sokan jó alapokat hoztak magukkal a családból, s ha mégsem, azt igyekezett pótolni az iskola. Mire is gondolunk? Elsősorban az emberi tényezőre, ami a betegápolás talán mindennél fontosabb kívánalma, hiszen a beteget nem csak ellátni, megérteni is tudni kell, mert anélkül ellátni sem lehet tisztességesen. Aki nem érez együtt a betegével, az aligha képes a maximumot nyújtani. A szakismeretek mellett ez tehát az egyik legfontosabb tényező, amire az érettségi-bizottság figyel. Mindezt persze egy óra alatt lemérni úgysem lehet, de a bizottság valahány tagja jól ismeri a lányokat, hiszen esztendők során ők Infúzió tanították őket, ők voltak mellettük a rendelői és klinikai gyakorlatokon. Tudják, kiből lesz jó ápolónő, aki sosem hagyja majd ott a hivatását, s akire büszke lehet majd az iskola. Egyébként az eddigi végzősök közül csak igen kevesen módosítottak pályát, ami megnyugtató. És még megnyugtatóbb, hogy sok egészségügyi intézmény, így például a jónevű bratislavai szív- és érrendszeri megbetegedéseket gyógyító klinika egyenesen csalogatja a Dunaszerdahelyen végzett nővéreket, mert igen jó velük a tapasztalatuk. Simon Béla az iskola igazgatója, Rummer Károlyné, a gyakorlati oktatás vezetője, Dr. Varga Béla szakorvos s a bizottság többi tagja, Bartalos Szerén, Koszta Mária, Bartalos Margit végleg elfoglalják helyüket a zöld asztal mögött, aztán beszólítják az első érettségizőt. • •• Lukovics Anikó könnyedén felel a kérdésekre, de azért látszik, hogy a nem mindennapi esemény izgalmai szorítják kicsit a torkát. Negyedóra múltán már derűsebb, nyugodtabb az arca. Tudja: sikerült! És hátra van még a klinikai feladat: vérvétel, injekció. Ez is sikerült. Sméja Melinda és a többiek következnek. Kedves, tiszta tekintetű lányok, akikből bízvást jó ápolónők lesznek, mert jó iskolából indulnak, ahol a hivatás lényegét és fortélyait igyekeztek velük jól megtanítani. És igyekvők maguk is — mondják a pedagógusok, akik nyugodt szívvel engedik útnak diákjaikat, mert megismerték és ismerik őket. Jó utat lányok! Kicsengettek! A szerző felvételei —k— Több, mint másfél évtizede, 1970-ben alakult meg Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) az egészségügyi szakközépiskola. A járási kórház égető igényei hívták életre és a szomszédos járásokban is okkal támogatták az iskola gondolatát, mert hiszen egészségügyi szakközép-káderekben ott sem bővelkedtek. Kellett az ápolónő, az orvos-asszisztens. És kell még ma is. Az iskola tehát létrejött. Toborozni igazán nem kellett a diákokat — annál is inkább, mert az oktatás magyarul, tehát a környéken élő fiatalok anyanyelvén folyik. Az iskola most bocsájtotta szárnyára a tizenharmadik érettségiző évfolyamot. Köztük voltunk az izgalmas órákban, hogy diákokkal, tanárokkal beszélgessünk, olyan fiatal lányokkal váltsunk szót, akik most indulnak egy nem könnyű, de szép hivatás útján. • •• Hétköznapi hangulat, olyan, amilyen egy kórházban megszokott, mely kórház egyébként rendelőintézet is. A folyosókon betegek várakoznak az ajtók előtt, nővérek suhannak el, felvonók zúgnak, hordágyon tolnak egy most 4
