A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-11 / 28. szám
A CSEMADOK Lúd a s Matyi a füleki {Fiľakovo) iskolások előadásában az volt, hogy a béke évében, kommunista pártunk megalakulásának 65. évfordulója tiszteletére olyan fesztivált szervezzenek, amely a béke megőrzésének akarását sugallja, és hódolat a pártnak. A nemzetiségi , kultúránk (biztos) jövőjét is hordozó fesztivál összességében mindenekelőtt ezt fejezte ki. Hol tart gyermekmozgalmunk a XI. Duna Menti Tavasz tükrében? Akik rendszeres látogatói a rendezvénynek, egyértelműen és egyöntetűen a bábosok ugrásszerű javulásának örültek. A bátor dramaturgiai munka mellett minden együttesnél a korszerűbb formanyelv érvényesült. Bátran jöttek ki a szereplők a paraván elé, s ráadásul — a korábbi évekhez viszonyítva — nem volt ez már öncélú modernkedés, hanem tudatos, jól funkcionáló kihasználása egy játéktérnek (eddig halott térnek), hol az idősíkok elválasztására, hol helyszínváltást érzékeltetve, vagy éppen a szimultán játékhoz szükséges kép kialakítására. Ezzel együtt természetesen megváltozott a bábok formája, más bábmozgatási technika vált szükségessé, és előtérbe került a gyerekek önálló színészi alkotása (játéka), jellem- és típusformáló képessége. Természetesen nem sikerült minden együttesnek egységesen és jól megvalósítania az elképzeléseket, illetve egyértelműen eleget tenni a választott játékforma és -stílus követelményeinek, ennek ellenére: egyértelmű és jelentős fejlődésen ment keAZ ALKOTÁS ÖRÖME A XI. Duna Menti Tavaszról örömmel távoztak a szereplők, a nézők és a rendezők: közel hétszáz gyermek teremtett igazi művészi értékeket alkotó játékával a pódiumművészet különböző ágazataiban; közel száz pedagógus munkája nyert méltó jutalmat a mintegy kétezer néző tapsával, az értékelő bizottság tagjainak őszinte (gratuláló) kézszorításával. A rendezők öröme pedig az elmondottakban rejlik, hiszen számukra a cél A nagydaróci (Veľké Dravce) Nevesincs csoport resztül bábmozgalmunk. Meg kell még említeni — és a kivitelezés néhány hibáját elemezgetve nem szabad figyelmen kívül hagyni —, hogy bár a bábcsoportok versenyében korcsoportok szerint két kategóriában hirdettek versenyt, a központi döntőben szereplő együttesek mind első kategóriások voltak, tehát 1 —4. osztályos kisdiákok. Ezzel magyarázhatók — és így érthetők is — a jellem- és típusformálásban jelentkező hiányosságok és a bábmozgatási technikában mutatkozó fogyatékosságok. Ez a tény mondatja velem azt is, amit a bírálóbizottság elnöke szögezett le: további látványos fejlődés várható a mozgalomban, ha a pedagógus-rendezők továbbra is vállalják a most felvett irányvonalat, hiszen a kivitelezők (a bábos gyerekek) már jövőre is tapasztaltabbak, fejlettebbek lesznek, jobb színészi teljesítményre (szinházibb játszásra) képesek. Az előrelépést segíti majd érzésem szerint az is, hogy az értékeléseket vitafórum formájában rendezték az idén. A jelenlévő összes bábos rendező elmondhatta véleményét, érzéseit értékelt társának, majd a krnevezett bírálóbizottság tagjai szóltak hozzá körültekintő aprólékossággal az elmondottakhoz és a produkciókhoz. Igaz, nem fejlődött a fórum „népi egyetemmé", nem alakult ki igazán az alkotó vita légköre, de mindenképpen elemzőbbé, részletesebbé vált az értékelés, ami — szintén már jövőre — jobb előadások formájában hozhat eredményt. A bábcsoportokhoz hasonló gyors szemléletváltást, ugrásszerű javulást a színjátszó csoportok esetében négy-őt évvel ezelőtt tapasztalhattunk. Akkor, szinte egyik napról a másikra eltűntek gyermekszínjátszó mozgalmunkból a klasszikus, többfelvoriásos mesejátékok, amelyek tartalmilag is, formailag is távol álltak a gyermek érzésvilágától, még inkább játékosságától, kreativitásától. Akkor a gyerekek játékosságára épülő, alkotókészségüket kihasználó verses-zenés összeállítások, népi gyerekjátékok — ha úgy tetszik: a ritmikus játék — jelentette az újat, az előrelépést, a felüdülést. Egyúttal egyre nagyobb súlyt fektettek a szakemberek a dramaturgiai képzésre, aminek következtében további két év alatt igazi gyermekszinjátszássá fejlődött mozgalmunk. Meséket alkalmaztak színpadra pedagógus-rendezőink, kisebb történeteket dramatizáltak, a színre vitelben pedig maximálisan kihasználták a gyerekek fantáziáját, ötleteit. A továbbfejlődést az jelentette, hogy az ötlethalmazt a rendezők jó felkészültséggel, megfelelő mederbe terelve alkottak igazi „színházi játékot”. Ez a fejlődés azután teljesen háttérbe szorította, sőt, tavaly kiszorította a kisszínpadi formákat, a ritmikus játékokat, a verses összeállításokat a Duna Menti Tavaszról. Még szerencse, hogy a szakemberek, a mozgalom irányítói idejében észrevették, hogy ez már nem egészséges folyamat, s az idei versenyfelhívásban külön műfaji kategóriát hirdettek, felébresztendő az irodalmi színpadi mozgalmat. Miért szerencse ez? Mert az idei szemlén a színjátszó csoportok versenyében az egyik legkirívóbb hiba a gyerekek alacsonyabb szintű mozgáskultúrája és színpadi beszédkészsége volt. Hiányosnak mondható továbbá a kifejezőeszközök tárháza és a jellemmegformálás. Mindez talán éppen azért, mert a gyerekek nem mentek át azokon az előkészítő tanfolyamokon, amelyek során megismerik a színház néhány alaptörvényét, mindenekelőtt megtanulnak természetesen, őszintén „viselkedni" a színpadon, bizonyos fajta színpadi rutinra tesznek szert. Ezt segíthetik elő az említett irodalmi, zenés összeállítások, amit főleg kezdő csoportoknak kellene megvalósítaniuk — önmaguk érdekében, a későbbi továbblépés feltételeként. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kisszinpadi vagy az irodalmi színpadi mozgalom a kezdő csoportokra épüljön, azok privilégiuma legyen, mert ha ezt a szerepet szánnánk csak neki, eleve egy helyben topogásra ítélnénk. Nem beszélve arról, hogy több csoportvezetőnk is kiváló értője ennek az ágazatnak, sok érdekes és értékes, nemzetiségi kultúránkat gyarapító előadást hoztak már létre, szerepük és feladatuk leszűkítése jogtalan és ésszerűtlen lenne. Ügyelni kell arra, hogy mindkét ágazat párhuzamosan, egymást segítve fejlődjék, izmosodjék tovább. A vers- és prózamondók versenyében több Ígéretes tehetség tűnt fel. Elgondolkodtató azonban az, hogy az első és a második kategória versenyzőiről évek óta ezt mondjuk el, aztán valahol elkallódnak ezek a tehetségek, mert a harmadik kategória versenyzőiről már — úgyszintén évek óta — lehangoltan, csalódottan írunk, beszélünk. (Kivételek persze akadnak, de ezúttal is csak a „szabályt" erősítik.) Valóban csak a nekik szóló irodalom hiánya okozza a visszaesést? Nem valószínű, mert a kevés jó irodalmi alkotás is lehetővé tenné bebizonyítani, hogy a tehetség tovább él, mint ahogy az irodalom, a vers- és prózamondás szeretete is. Elgondolkodtató továbbá az a tény is, hogy a fővárosnak, Bratislavának miért nincsenek évek óta igazán jó vers- és prózatolmácsolói ?! (Újra tiszteletet az igazán kevés kivételnek!) Az idén a szervezők — talán kissé igazságtalanul is — kerületként kezelték a fővárost, éppen annyi versenyző juthatott el a két 6
