A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-09-19 / 38. szám

A demokrácia archimedesi pontja

(Jegyzet Jászi Oszkár könyvéről)

Jászi Oszkár, a századelő haladó magyar reformnemzedéke vezető egyéniségének és szervezőjének a művei hosszú évtizedeken keresztül hiányoztak az asztalunkról, illetve csak nehezen voltak hozzáférhetők egy-két könyvtárban. Magát Jászi Oszkárt sem mindig kezeltük munkásságához, életművéhez méltóan, pedig ez a politikus és társadalomtudós kétségkívül egyike a huszadik század legnagyobb haladó magyar gondolkodóinak. Örvendetes ezért, hogy az utóbbi időben fokozatosan változik a helyzet, s Jászi Oszkár személyisége és műve, bár lassan, de biztosan elfoglalja az őt megillető kulcshelyet századunk magyar szellemtörténetében.

Főmüvét, a tudományos körökben világszerte elismert, megbecsült és ma is használt hatalmas elemző írását „A Habsburg- Monarchia felbomlásá"-t (1929), melyben nemcsak a „Kelet-Közép-Európai nyomorúság okait” tárja fel, hanem a jövőbeni lehetséges megoldásukhoz is több értékes és megszívlelendő gondolattal járul hozzá, 1983-ban adta ki a budapesti Gondolat Könyvkiadó. Ugyanez a kiadó az idei könyvhét alkalmából megjelentette Jászi Oszkár másik legfontosabb müvét is, melynek címe „A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés".

Ez a könyv eredetileg 1912-ben jelent meg, s a századeleji Magyarországon tudományos és politikai értelemben is nagyjelentőségű, úttörő vállalkozásnak számított. Nagy költőnk Ady Endre így fogadta a Nyugatban : „Ennél a könyvnél talán évtizedek óta nagyobb, bátrabb, magyarabb és olvasandóbb cselekedet aligha történt. Megtalálta nemzetiségi kérdésünkben, e valóban legvéresebb kérdésben, a demokrácia archimedesi pontját, megtalálta, s káprázatos munkával, tudással és hittel meg merte itt mutatni." Jászi Oszkár könyvében tájainkon

elsőként elemezte tudományosan, összehasonlító történeti és szociológiai módszerrel a nemzeti mozgalmakat és a nemzeti államok kialakulásának, létrejöttének körülményeit, feltételeit. Bár müvének egy-két részletét az idő kikezdte, néhány megállapítása túlhaladott, maga az egész építmény kiállta, kiállja az idő próbáját, mert tartópillérei szilárdak, erősek, s a reális, valós tényékbe, nem pedig a múltba visszavetített, sokszor kétes óhajokba, vannak ágyazva.

A szerző a nemzeti mozgalmak és a modem nemzeti államok, nemzetek kialakulásának körülményeit az ősközösségi formáktól, az ókori társadalmakon, a középkori városállamokon keresztül kutatva, elemezve jut el ahhoz a megállapításhoz, hogy: „A középkori feudalizmus leküzdéséből és megdöntéséből születtek meg a mai nemzeti államok." Persze a tétel nem új, de tudatosítására, tudományos érvekkel való alátámasztására akkor sem volt és ma sem felesleges újra felhívni a figyelmet. Ugyancsak nem veszített időszerűségéből Jászi Oszkár egy másik megállapítása sem: „Az emberiség úgy van alkotva, hogy a nemzetköziséghez a nemzetin, ehhez predig a néptömegek anyanyelvén át vezet az út." Jászi Oszkár gondolatmenetéből az is következik, hogy a nemzeti kisebbségek ugyancsak az anyanyelvükön keresztül vonhatók be az általános, nemzetközi, fejlettebb kultúrkörbe, s mindenfajta erőszakos asszimilációra való törekvés csak akadályozza a természetes, lassú, fokozatos egységesedési folyamatot. A szerA közlésvágy művészi csődje

(Poór József: Partközeiben)

A kötet novelláit olvasva mindvégig egy kérdés járt a fejemben: miért határozza el egy fiatalember, hogy mindazt, amit más hozzá hasonló halandó talán csak gyermekeinek, csak a közvetlenül a környezetében élő embereknek mond el, mert ösztönösen tudja, hogy a leghétköznapibb létezés erkölcséhez tartozik, ő a legszélesebb nyilvánosság elé tárja? Bizonyára meg lehet győződve afelől, hogy mondanivalója mindenki számára érdekes, s ezt az érdekességet az igazi irodalomhoz szükséges művészi erővel eredeti módon tudja is közvetíteni.

Poór József Partközeiben című novelláskötetének legszembetűnőbb sajátossága a vonzódás a művészethez. Ennek a vonzódásnak mind az egyéni indítékai, mind az alkotói attitűdjei akarva akaratlanul (a szerző szándékától függetlenül) kiismerhetők a kötet írásait olvasva. Persze a vonzódáson itt elsősorban azt az igyekezetét értem, amellyel megkíséreli az olykor egyetlen anekdotányi történetecskében, a vágyat, a sorsállapotot, a halált, a kalandot vagy a müvészlétet a maga teljességében összesűríteni. Ennek a vonzódásnak aztán elsősorban a novellák botladozó meseszövése, a stílus, a már-már parodisztikusnak ható párbeszédek és az írói gondolat kuszasága, — amely a kiérleletlenségből ered — lesz az eredménye.

Véleményem igazolásaként érdemes megvizsgálni A siker című novellát. A bohóctéma, a clown-szerep minden művészeti ágban évszázadok óta a „nem vagyok, aminek

láttok — más vagyok" gondolat érvényességét fejezi ki. Tehát: rejtőzködés és önmegmutatás egyformán lehet. Poór József bohóca lényegében elvetélt színész, akit egy rossz színházi rendező hamis emberségből a „pályára" segít, s „Így lett Misiből bohóc". Olyan bohóc, aki „Szokásos teája mellett komoly színpadi szerepekről álmodott magában verseket szavalt, prózát mondott, s gondolati felszabadultsága, ami kitűnt aztán viselkedésében is, mégiscsak az adott pillanatok adott tudati képét igazolta, amit okkal vagy oktalanul reménykedés itatott át." Köpecki Misi tehát bohóc lett. Nem tudni, hogy színészi tehetség híján, vagy mert ehhez volt tehetsége. A vágya — verset szavalni — ennek ellenére megmaradt. A novella végén aztán a Dávid és Góliát Cirkusz porondján bohócmaszkban ugyan, egyszer mégis elmondhatja a verset. Kétségtelenül hálás téma a cirkusz és a clown, csakhogy a magyar irodalom mindeddig legzseniálisabb cirkusz-novelláját Karinthy Frigyes már megírta. Ez nem baj, de Poór ebben a novellájában kitekeri a nyakát Karinthy művész-bohócának. A Cirkusz című Karinthy-novella hőse egy gyermekkorában hallott, a szívéből fakadó dallamot játszik a hegedűn, miután bohócként, bemázolt arccal, jelmezben, létrára mászva, majd a pálcára állított asztalra, az azon billegő székre, kockára, annak egyik sarkára állított póznára felkúszva eljátssza azt a zenét, ,^mrt régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben."

Megdöbbentő, hogy a művészetben a rejtőzködni, a küzdeni kényszerülő művész metaforájaként eleven bohóc-figura hogyan lesz Poór József A siker című írásában a dillettanizmus metaforája. Mindez p>edig azért következhet be, mert a szerzője híján van az intellektuális erőnek, híján van az alapvető művészetfilozófiai ismereteknek, híján van a novellaszerkesztéshez nélkülözhetetlen önkritikának és önuralomnak. Aligha gondolhatta végig, hogy ez a Köpecki Misi irdatlanul nagy tehetségével, a bohóc-lét számára megalázó világával minden erőlködés nélkül képes lesz hatni a bohócmaszkban elmondott verssel a benne a nevettetőt látó közönségre. Misi nem az a fajta ember, aki meggyőzött volna bennünket a lelkét feszítő művész-indulatról. Eltanácsolták, hát elment bohócnak. Aligha a tehetsége miatt, hanem külső testi jegyei okán, hiszen a porondra is úgy megy ki, mintha húsért menne. Nincs itt küzdelem a művészetért, nem kell létrára mászni, székekre állni, mert jön a cirkuszigazgató, aki ravaszabb Misinél, hagyja, hogy úgy, mintha húsért menne, elmondja a maga kis versét. A közönség pedig röhög, és Misi sír. Szeretném hinni, hogy felismert tehetségtelensége miatt sír.

Sajnos az ilyen Misikből sok van a világon, még sajnosabb, hogy akadnak cirkuszigazgatók, akik ezeket a „misi-hiteket", „misiöbizalmakat" táplálják, pusztán saját cirkuszuk közönségének a mulattatására. A „misik" szerencsétlen emberek, akiknek bohócsága nem clown művészet, hanem lelki hibává nyomorodott testi hiba: a legtermészetesebb emberi közlésvágy művészi csődje.

Fájdalmasan szomorú könyvet írt Poór József. Nem szándékosan tette, az ösztönösen leírt üdvtanok a vágyakról, az álmokról teszik szomorúvá ezt a kötetet. Ehhez már csak adalék az a fizikai fájdalom, amelyet az írói mesterség ismeretének a hiánya okoz az olvasónak. Néhány stilisztikai fican és képzavar is említést érdemel: „Fülsiketítő robajjal csapnak össze körülöttem a hullámok, amint tutajom tovasiklik az éjszakában." A „robaj"

ző azt is hangsúlyozza, hogy a nemzetiségi béke megvalósításának alapvető feltételei a jó iskola, jó közigazgatás, jó bíráskodás a nép nyelvén és a nyelvhasználat, a művelődés szabadsága minden nemzet és nemzetiség számára. A legbővebben Jászi Oszkár természetesen a magyar nemzeti egység kialakulását vizsgálja, s alaposan elemzi, ismerteti a magyarországi nemzeti-nemzetiségi törekvések legfontosabb irányzatait, erőviszonyait és korabeli állapotát. Könyvéről maga a szerző később azt vallotta, hogy az a Monarchia felbomlásáról írtnak az előde. A köztük lévő gondolati és szerkezeti azonosság elolvasásuk, áttanulmányozásuk után nekünk is nyilvánvaló. A könyvhöz Litván György írt nagyon tartalmas, értékes bevezető tanulmányt és jegyzeteket.

Jászi Oszkár most ismertetett könyve a Gondolat Könyvkiadó új „Közös Dolgaink" elnevezést viselő sorozatának első kötete. A sorozat Közép-Kelet-Európa múltjának, kultúrájának, művelődéstörténetének, a magyarok és a szomszéd népek politikai-kulturális kapcsolatainak feltárását, bemutatását, a nagyközönséggel való megismertetését tűzte ki célul. Hézagpótló, rendkívül színvonalas és valós igényeket kielégítő vállalkozásnak mutatkozik e sorozat.

KOKES JÁNOS

és a „tovasiklás" nem asszociálják egymást. „Dél Keresztje most fényárban úszik." Feltéve, ha valaki vagy valami fényszórókkal megvilágítja ezt a csillagképet. ..... s míg a tengerek és óceánok az álmok és tervek ködéből integetnek..." Feltéve, ha kezük nőtt azóta. Mindez pedig egyetlen írásban, az Odüsszeuszokban, amelynek esszészerűsége sem tud magával ragadni, a már említett szerzői hiányosságok okán.

Sokan ezt a kritikát olvasva talán felsziszszennek. Méltán tehetik, hiszen olyan kötetről írtam, amelynek a Főnix Füzetek 11. darabjaként való megjelenése egyben a sorozat mélypontját jelenti. Azt is a szememre vethetik, hogy a kötet tizenhárom írásából tizenegyet említésre sem méltattam. Nos, úgy vélem, hogy a két opusz elegendő ahhoz, hogy véleményemet igazolják. A Megérkezés Velencébe, a Sötét nappalok és az Egy évad az ezredesnél című novellák erőtlen, olykor a párbeszéd lényegét adó gondolati gördülékenységet is nélkülöző írások. Ráadásul amit a Sötét nappalok bomlott elméjű hőseiről kommentárként leír, annak körmönfont tudálékossága inkább egy elmekórtani ismeretterjesztő előadás paródiája szövegének felel meg: „Még abban a pillanatban az agyvelő valamelyik tartományában fejlett számítógépeket megszégyenítő eredményhalmazok értesítik az embert a külvilágról, biztosítják a szervezet legmegfelelőbb magatartását. .Ez a bevezetésben van, majd folytatódik a közepén: „Leomlottak kiépült védekező reflexgondolatai, összegabalyodtak tudatában a mértékek, érzetek, érzelmek halmazai."

Ebben a kötetben sorozatban fedezhetők fel az effajta stílusbeli ficamok, zavaros gondolatok. Követhetetlen közlésvágy művészi csődje ez a könyv. Tiszta szándékát a szerzőnek -az álmokról többször is hangoztatott üdvtana igazolja. Ez azonban kevés az irodalomhoz, kevés a művészethez. A teljes emberi létezéshez, a dolgos hétköznapok létének átéléséhez viszont elegendő.

DUSZA ISTVÁN

10