A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-09-12 / 37. szám

— Milyen indíték? — huhogta az őrnagy mintegy álomból felriadva. — Hát ennek az egész zűrzavarnak az oka! — Te még nem jöttél rá? Minden az ő klubjukból indult ki. Ezért a holnapi mérkő­zésre feltétlenül el kell mennünk! Én Geszte­nyés apóval megyek, te pedig egyedül, füg­getlenül, mintha nem is ismernénk egymást. Feltűnés nélkül elvegyülsz a szurkolók kö­zött, és meghallgatod, miről csicseregnek. A cél világos — mindenáron meg kell találnunk a kulcsot a talány megfejtéséhez. A presztí­zsünkről van szó, vagyis mindenről. Mi kö­vetkezik ebből? A mérkőzésre alaposan fel kell készülnünk! Te beszerzel, mégpedig azonnal, két kézikönyvet a labdarúgás sza­bályairól, és mindent, amit eddig a futballról összeírtak, mármint szakmai szempontból. Át kell tanulmányoznunk! Méghozzá alapo­san, tehát semmi lógás! Nagyon sok függ ettől. Teljesítsd a parancsot, én azalatt egy­órás kemény lelki tornát végzek, azután bele­temetkezem a szabályokba. Okvetlenül be kell szerezned. Kurta százados lehangoltan fintorgott, mert nem szerette a papírmunkát. A tanul­mányozást még kevésbé. Mindig kisebbren­dűségi érzés kerítette hatalmába. Készsége­sen szolgált éjjel-nappal, futkosott, és be­szerzett, de amint tanulásról volt szó, a kedvetlenségtől és az ellenszenvtől majd­nem elájult, és heves vértolulásoktól szenve­dett. Csengett a telefon. Az őrnagy a füléhez emelte a kagylót. — Üdvözöllek, Füles barátom! — mondta bosszúsan, mintha a folyamőrség parancs­nokának valami egészen mást kívánna. Ám rögvest felélénkült, amikor meghallotta a hirt, hogy a nőt, aki után nyomoztak, megta­lálták. — Hol találtátok meg? — kérdezte leple­zetlen mohósággal. — A Troja-híd alatt? — Nem egy parti villában. — Füles reked­ten nevetett, amit az őrnagy durvaságnak tartott. x — Találhatók rajta erőszak nyomai? — Persze hogy, az a bohó figura alaposan helybenhagyta! — Bohó? — Az őrnagy hangja ennél a névnél elcsuklott. — Igen. — Füles nem nagyon sietett az eset megvilágításával. Láthatóan élvezte az őrnagy megdöbbenését, és igyekezett minél továbbra elhalasztani. — Képzeld, rajtakapta a feleségét egy másikkal, ezért összeverte, és kidobta a házból. Azután a ruháit bedo­bálta a folyóba. Fogalmad sincs, mi mindent találtak a fiúk, amíg a hullát keresték. Az egész ruhatárát. Az egyik kabátban felfedez­tek egy levelet. Szerelmes levél volt, és persze átázott, mármint a víztől. A címet mégis sikerült kisilabizálni, és annak alapján találtuk meg'. — Hol van a hulla? — Fürge őrnagy ennél a kérdésnél úgy érezte, mintha megbénultak volna a hangszálai. — Miféle hulla? Annak a nőnek csak az arca dagadt, meg néhány kék folt van rajta, különben nagyon is él. Visszament a férjé­hez, az pedig, képzeld, még bocsánatot is kért tőle a bántalmazásért. Mit szólsz hozzá? Fürge őrnagy nem volt képes megszólalni. Csak amikor meghallotta a kérdést: „Halló, ott vagy?" — szedte össze magát, és haboz­va megkérdezte: — Bohó Júliáról van szó? — Honnan szedted, hogy Bohó? És még­hozzá Júlia? Oankó Idának hívják. És annak a bohó Dankónak akkora szarvai vannak, akár egy igazi szarvasnak, ezt elhiheted! Pedig a fiúk azt mondják, hogy a nő nem is különö­sen szép. Ebben a pillanatban az őrnagy érdeklődé­se Füles érdekes felfedezése iránt hirtelen alábbhagyott. Igyekezett befejezni a beszél­getést, letette a kagylót, és egy alaposat káromkodott. — Ez a Füles egy igazi füles! — Búvárokra tehát nem lesz szükségünk — jegyezte meg Kurta százados óvatosan, nehogy a parancsnokát még jobban feldühít­se. — Nem de helyeztesd őket készültségbe, mert ha ezt az esetet nem oldjuk meg, akkor utánam kell majd a Moldvában kutatniuk! Az őrnagynak ifjú korától kezdve volt egy megrögzött szokása. Minden este le kellett játszania néhány játszma sakkot. Ez később odáig fajult, hogy partner híján önmagával sakkozott, ami persze távolról sem volt olyan érdekes, mivel mindig tudta, ki kapott mat­tot. Ma azonban ezt a szokását megszegte. A sakkfigurák helyett éjfélig a labdarúgás sza­bályaival foglalkozott. Utána belemerült a játék történetébe, amely a világ minden részén tért hódított, és földgolyóbisunk sok száz millió lakójában valami olyasmit hívott elő a mérkőzéseken, ami a tömegőrülethez volt hasonló. Fokozatosan felfedezte a titko­kat és megértette a futball lényegét, a szur­kolók szenvedélyes izgalmát, azt a feszült figyelmet, amivel a fekete-fehér labdával végzett csodákat követik, a lövések után hullámzó háló látomását, amikor a kapus kétségbeesve fetreng a földön tíz játékostár­sával és a szurkolók egész hadseregével együtt, mialatt az ellenfelek a pályán és a nézőtéren örömükben ugrálnak, letépik ka­lapjukat, a levegőbe dobják, és teljes hang­erővel kiáltozzák, hogy: „Gól! Gól!", és egyáltalán nem zavarja őket, hogy másnap nem állnak szóba embertársaikkal, csak in­dulatosan sziszegnek rájuk. Most boldogok, kimondhatatlanul boldogok, hogy azoknak az ütödötteknek így megadták, hogy meg­mutatták nekik, mitől döglik a légy. A legyőzöttek pedig egyszeriben elkesere­dett, visszataszító méregzsákká válnak, sem­mi sem érdekli, semmi sem örvendezteti őket, egész környezetüket ellenszenvesnek találják, legfőképpen a feleségüket, szemre­hányást tesznek önmaguknak, miért is vették el őket, miért nem maradtak inkább aggle­gények, akkor most jobb dolguk lenne. Se­hol, semmiféle helyen, sem a kocsmában, és még kevésbé a munkahelyükön nem tudják elfelejteni a szégyenteljes vereséget. És mennyire hiábavaló volt ez a vereség! Min­den teljesen másképp történhetett volna, ha a kapus nem fut ki olyan ostoba módon, ha nem fut a labda alá, ha a szélső csatáruk nem küldi a bombáját a felső kapufába, hanem tíz centiméterrel lejjebb, azt mond­hatják erre, hogy mi az az egyetlen decimé­ter, vagy ha az, aki a labdát „stoppolta", a fejét egy kicsit más szögben tartja és a labda a kapu üres, senkitől sem fedezett sarkába száll, akkor a vereség győzelemmé, a keserű fojtogató bánat ujjongó örömmé válhatott volna. Annyira kevés, kevéske hiányzott, olyan szörnyen ingatag volt ezúttal a szeren­cse. no de — legközelebb megint a mi oldalunkon lesz! (Folytatjuk) Illusztráció: Gály Kati JAROSLAV SEIFERT OLDŔICH MIKULÁŠEK Hány rondót Hány rondót hány dalt Írtam már! Háború volt a világ minden táján és a világ minden táján szomorúság honolt. És én mégis szerelmes verseket suttogtam ruténiummal díszített fülbevalókba. Egy kicsit szégyellem magam érte. De talán nem is. Szonettkoszorút tettem öled hajlatába. Szebb volt mint a motocrossok babérkoszorúi. ■ Aztán véletlenül találkoztunk a diszkót lépcsőin és mindketten másfelé indultunk, más irány­ba, máskor és más utakon. De sokszor úgy tetszett, hogy látom a lábadat, hallom a nevetésedet, de nem te nevettél. Es egyszer láttam a szemedet is. Azt csak egyetlenegyszer. ZÁDOR ANDRÁS FORDÍTÁSA Váltságdíj Ne mondj semmit. Csak hallgasd kétségbeesésemet, ahogy a versekbe kapaszkodik. Benne a vérem, benne a húsom és a csontom is. Nem kérek semmit Csak hallgass meg — ez a váltságdíjam. OZSVALD ÁRPÁD FORDÍTÁSA KAROL CHMEL Kampa, más csend / mint amilyenhez hozzászoktam. Vadkacsák ágyaznak meg maguknak a vízen, mellettem a rikácsoló sirályokat eteti valaki. Képtelen vagyok emlékezni — bármire mosolygok, nevet adok magamnak, s választok egy helyet, ahol születtem, TÓTH LÁSZLÓ FORDÍTÁSA FOTÓ: KÖNÖZSI 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom