A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-29 / 35. szám
: AKI GYÉMÁNTOT HOZ A TÖBBINEK Ez Írás lassú születésének napjaiban telt ki eppen hat esztendeje, hogy megjelent Kövesdi Károly Romvárosi beszélgetés című első verses kötete. Az igazsághoz tartozik néhány tény, amelyet nemcsak a tisztesség, hanem bizonyos későbbiekben kifejtendő, a költő és a kritikus tudatát másképpen formáló lét-azonosságok is kikényszerítenek belőlem. Annak idején az ebben az első kötetben szereplő versek némelyikének születését közvetlenül is figyelemmel kísérhettem. Afféle földieket összefűző barátság okán ültünk le egymással szemben, hol albérleti szobámban, hol a kávéházakban. Akkoriban elszántan hittük: a falu már elindítani sem tud bennünket. Az ötvenes évek és a hatvanas évek elköltözöttjeitöl, irodalmáraitól éppen ebben véltük megkülönböztetettnek magunkat. Mi. akik bevallva, vagy bevallatlanul ugyanazokkal az indulatokkal jöttünk el, mint az állítólag „mindent vállaló" elődök. Csakhogy mi már azt is tudtuk, hogy az előttünk jaró nemzedékek megtagadtak minden arra érdemeset is. Olykor dühödten mondogattuk, hogy ezt is, azt is elvégezték előttünk. A dühünk akkor csapott át a kávéházi asztalokon, amikor egy idő után észrevettük, hogy minden tagadásban a megváltoztatás szelleme munkál, ami viszont egyet jelent a vállalással. Hiszen mi mást szeretne akkori énünkhöz hasonlító fiatal vállalni, mint azt, amit ö tagad — változtat majd meg. Effajta megmosolyogtató hitek, indulatok és eltökéltségek munkáltak bennünk. Hittem, hogy így formálódott, alakult Kövesd! Károlyban életérzéssé, költői attitűddé mindaz, amit elolvastunk, átéltünk, csendes tűnődéseinken és verekedés határáig elfajuló vitáinkon elsajátítottunk. Ma már tudom, hogy mindez semmire sem volt jó. A költő Kövesdi Károlyt nem befolyásolta, nem formálta az, amiről akkor azt hittük: létfeltétel, mert különben megfulladunk. Hatott rá más! Valahonnan mindenkinek el kell jönnie ahhoz, hogy a műszaki kommunikáció századának második felében emberi kommunikációra leljen. Jóllehet ez a kommunikáció olykor éppen a magánnyal azonos. Magányos is csak emberek között lehet az ember. Az abszolút egyedüllét: a halál. A magány: az élet. Ebben a léthelyzetben tudni véljük, hogy emberek vannak körülöttünk, s ők a remény. A költő innen kiáltozik, innen szólongat távolodókat, hallani nem akarókat, s ha szava elveszik a távolság légkörében, akkor is ir, mert az anyag megmaradásának elvét érvényesnek hiszi a gondolatra is. Kövesdi Károly. Éjféli elégia című tavaly megjelent verseskötetéhez ez lehet az egyik kulcs. Eljött a faluból, mint ahogyan előtte már és utána is annyian eljöttek. Minden távozás egyben változás. Az egyén változása pedig reményű a hátrahagyott világ megváltozását is. A nosztalgiát az elhagyott éden után Kövesdi nem érzi; nem érezheti, mert a hetvenes években az irodalom terepeire lépőkkel együtt ő is elhagyta az édent. A kiűzetés ehhez a nemzedékhez már méltánytalan, mert a kiűzetés másokra hárítja a felelősséget. A bibliai példabeszédben is az (Kövesdi Károly: Éjféli elégia) ember gyávaságát fedezem fel, amivel együtt élve évszázadokig nem volt képes felvállalni, hogy mindig önként hagyja ott az édeneket. Másokra — azokra, akik kiüzik-kiűzettetik — hárítja a felelősséget. Az éden nem veszett el, az édent megtagadtuk. Nem tehettünk mást, mert az irodalmi életben való létezés ellehetetlenülésével szemben csak így fordulhatott immár két nemzedék is. Az Éjféli elégia szerkezetét vizsgálva mindaz felismerhető, amit a költö az első kötet olykor elementáris erejű közlésvágyának lanyhulása után az önmagába fordulás, az önvizsgálat, a költői útkeresés kínjait tetéző mindennapi lét tudati vetülete a költőre, mint társadalmi lényre rakott. Mig az első kötet verseit a „Nem így akartam én elmenni", és az „Egyre könnyebb lesz minden, egyre távolabb" verssorok közé építette be, addig a második kötet a „Hajnal holt versek koszorúja" és az „Épp egy maréknyi, hogy a szádba tömjed" sorok között szilárdította autentikus lírai vallomássá a reményről. Kevés első kötetben tárulkozik ki a költő, mint tette azt Kövesdi Károly a Romvárosi beszélgetések négy ciklusában, amelyekben az elhagyott édent, a szellemi rokonságait, a szerelmet és a költői létet igyekezett érvényes módon megfogalmazni. Ennek a kötetnek az önálló ciklusa is lehetne az Éjféli elégia, nemcsak annak az okán, hogy „mindössze" huszonnégy verset tartalmaz, amaz pedig negyvenhatot, hanem a költészetében megjelenő szintetizáló törekvések miatt. Olvasható a kötetben néhány olyan vers (Hegedűk a város fölött. A Nagy Fényképezőgép, Puhatestűek csöndje. Stációk, Az idegen, Példabeszéd a gólyákról. Didergő múzsa, Tengerfenék, Topográfia) amelyekben kimutatható az ellehetetlenülő századvégi költészetbe, a kreatív ember szellemi érdeklődésének perifériájára szorult irodalomba vetett hit. Kövesdi nem átall ehhez a „vallomáshoz" olyan kifejezési formákat keresni, amelyek a versben szinte ellentétként feszülnek egymással szembe. Ilyen például, hogy a Hegedűk a város fölött című versében a Chagall ihlette elégia metaforasorai között szinte felvigyorog az ironikus hang: „merüljünk merüljünk merüljünk míg a szárazfa / bír s nem kap szív-zárlatot míg a röhögés nyüzsgő férgei el nem rohasztják / a bordázatot s marad a négy húr csupaszon / a szélben tessék rá ruhát teregetni embert / akasztani rághatják csepűként politikusok /- de a szabad szél mégis szárnyára veszi.. Nem véletlenül, hiszen van a kötetben két olyan vers is, amelyben a forma szigorát, a gondolat könyörtelenségét éppen ez az ironikus hang változtatja optimistává. (Elég is. Üvegálom) Ennek a Kövesdi költészetében eredendően új költői magatartásformának ars poeticája a Szilánkok című vers: „S ha gerincünkből kivillámlott / a négy égtáj nosztalgiája, / s jön az őrület fürge lábon, / csalogat, hív az árvaságra — / marad egy perc egy sose látott, utolsó öniróniára 7' Vélményem szerint Kövesdi Károly költészetét tovább erősítheti, a szintetizáló törekvéseit segítheti ennek a sajátosan keserű ízeket adó iróniának a megőrzése. Végeredményben minden emberi ellehetetlenülés, amilyen önmagában véve a magány is, az ironikus látással lesz elviselhető. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Kövesdi Károly esetében a magány valamifajta szellemi kapcsolatteremtésre való képtelenségből, esetleg lemondásból fakad. A magány jelenléte az ö költészetében: várakozás. „Az éj torkán tündöklő csalogány / elejt egy hangot. Senki nem figyel. / Rémülten nézed, s mint részegek / kabát alatt az ötperces reményt, / sietve, félve magaddal viszed. / Az árvaság szavát a többinek. / Az üres zsebbe, a végső szelet / kenyér helyébe teszed, úgy viszed. / Átég az inged, bőröd alá rejted. / A szíved kéri, azt is elveted. / S már rohanva minden zsigered, / szaladsz és elbuksz. Csak viszed, viszed. / Csak te tudod, hogy nem kell senkinek. / És fúlásig a közöny hamujában, feledve rég, hogy gyémántot viszel, zihálva érsz a hajnal kapujába, / s a süket csöndben rángó idegek / leültetnek a tort ülők sorába / egy furcsa, rongyos, néma idegent." Mi más ez a vers, mint a költő bizonyossága és bizonytalansága. Az alkotó embert egyszerre emésztő érzéspár. Hinni és kételkedni a kabát alá rejtett szavak gyémántjaiban, s kételkedni a megszólítottakban. Az ilyen kétely szülhet igazi költészetet, de elpusztíthat igazi költőt is. Kövesdi Károly második verseskötetében az első kötetben felmért és feltérképezett léthelyzet tudati kivetüléseinek az alkotóra, az emberre tett hatásaival szembesülhetünk. Ennek alapján nem tekinthetjük másnak, mint a költői identitás és költészetbeli autentikusság keresésének. Ugyanakkor ebben az alkotói „énkeresésben" végtelenül szimpatikus, hogy mindezt a közösségre kivetítve végzi el. Egyetlen sort sem tud úgy leimi, hogy az valamilyen módon ne közölne érvényes felismerést rólunk: Más kérdés, s ez már a költői világ szuverenitásához és autonómiáihoz tartozik, hogy a közösséget mikor értelmezi családnak, nemzetiségnek, népnek vagy emberiségnek. Ebben a kötetében önmagának teremt lehetőségeket a továbblépésre, a megújulásra, de egyes versekben sajnos a beszűkülésre is. (Beteg, beteg délután, Reneszánsz nyár. Példabeszéd a gólyákról, Akit az erdő kitagadott. Együgyű ének a vonatokról) Ezekben az opuszokban az ellehetetlenült költő-vátesz szerep sejlik fel, holott a költészetről, mint az emberi lét egyik értelméről igy is képes imi: „a könny fölfelé hull az ágra / a földről mely megtöretett / s onnan ragyog a napvilágra." Nem tudok mást tenni, mint nem-költő emberként hinni azokban, akiknek könnye is képes beleragyogni életembe. A költő az, aki könnyeiben is gyémántot hoz, s könnyei nem áztatják sárrá a szavakat. Kövesdi Károly lírájában a magány reménnyel teli, s a hátrahagyott éden, amely a csehszlovákiai irodalom sok alkotójához hasonlóan számára is a falu, költői éthoszában megmaradt. Csak ennyit lehet, szabad megőrizni, mert minden hagyomány, minden történelem, minden múlt csak az éthoszában jelenthet számunkra értéket, amely megtart a jövő történelmében. DUSZA ISTVÁN KUN BÉLA A KORTÁRSAK SZEMÉVEL Ez év február 20-án emlékeztünk Kun Béla születésének 100. évfordulójára. A magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő alakjának centenáriumát a Kossuth Könyvkiadó is méltóan ünnepelte. Kun Béla a kortársak szemével címmel cikkgyűjteményt jelentetett meg. A válogatás magyar, szovjet, bolgár, jugoszláv, román, francia és angol szerzők, egykori harcostársak, ismert és ismeretlen kommunisták tollából közöl visszaemlékezéseket, életrajz-epizódokat Kun Béla életéről és tevékenységéről. A számos, eddig ismeretlen adatokat is tartalmazó kötet érzékelteti, hogy Kun Béla az elsők között ismerte fel a nagy októberi szocialista forradalom korszakos jelentőségét és értette meg, hogy az orosz proletariátus ügye túlnő a nemzeti kereteken, és közvetlen kapcsolatban áll valamennyi ország szocializmusának ügyével. Kun Béla történelmi érdeme, hogy Moszkvában 1918. március 24-én az ő kezdeményezésére alakult meg az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt magyar csoportja. Ám Kun Béla nem csupán a magyar forradalmárokat nevelte. Az ő részvételével jött létre a német, a csehszlovák, a jugoszláv, a román, a bolgár kommunista csoport és a tevékenységüket összefogó Föderáció is. A Kun Béla vezette kommunista csoportot és föderációjának munkáját elismerte és nagyra értékelte Lenin is. Az OK/b/P 1919 márciusában tartott Vili. kongresszusán például azt mondta, hogy e csoportból és föderációjából „kirajzolódik az igazi alakja annak, amit a III. Intemacionálé érdekében tettünk ..." A kötet meggyőzően dokumentálja azt is, hogy Lenin tanítványa és személyes ismerőse, a Magyar Tanácsköztársaság vezéralakja, a magyar munkásosztály harcával párhuzamosan fáradságot nem ismerve támogatta más népek harcát is, amelyet azok a haladásért és az új társadalom megteremtéséért folytattak. Kun Bélát szoros kapcsolatok fűzték Csehszlovákiához és a csehszlovák munkásosztályhoz. Erre utal egyebek között a kötetnek „Az 1928-as losonci bányászkonferencia" című írása. A Kommunisták Magyarországi Pártjának nógrádi szervezete 1928 márciusában Csehszlovákiában Losoncon (Lučenec) tartotta meg a bányászkonferenciát. A konferencián a Kommunisták Magyarországi Pártjának akkori vezetőségi tagjai közül Kun Béla, Révai József és Orosz Nándor vett részt és Kun Béla tartotta az egyik föbeszámolót. A bányászkonferenciának a Losoncon történt megrendezésével a nógrádiak el akarták kerülni azt a kockázatot, hogy a kommunista vezetők esetleg a Horthy-rendörség kezébe kerüljenek. Losoncon szívesen látott vendégek voltak a magyar kommunisták és baráti fogadtatásban részesítették a konferencia küldöttéit. A Petrák Katalin szerkesztette kötet közel hozza az olvasóhoz Kun Béla alakját, egyben bemutatja azt a korszakot és környezetet, amelyben a munkásosztály kiemelkedő képviselője élt és dolgozott. BALÁZS BÉLA 10
