A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-22 / 34. szám
••• Nyolcvanadik születésnapján Izabella néninek különös kívánsága támadt. — Halálom előtt — fordult az ünneplő sereghez — szeretnék még egyszer hazalátogatni a szülőföldemre. Szatmárnémetibe. Egymásra néztek a rokonok, hümmögtek egy sort, aztán az egyik unoka törte meg a csendet. — Ám legyen — jelentette ki mindannyiuk nevében —, elvisszük a mamuskát Romániába a nyáron. Az ősz hajú törékeny asszony szeme teleszökött könnyel... Csigalassúsággal halad a kocsisor. Odébb, a bekötőútnál karambol történt, kerülgetik a jármüvek a két autóromhalmazt, rendőrjárőr irányítja a forgalmat. — Bezzeg gyermekkorom idején — szörnyűlködik a nénike — nem száguldoztak errefelé automobilok, vasparipák. Csak vásározó kereskedők lovasfogatai, meg frissen kaszált füvet, tűzifát, miegyebeket fuvarozó ökrösszekerek verték fel a zúzalékkövei feltöltött országút porát. — Satu Mare — olvassa valaki fennhangon a város eleji helységnévtábláról. Felcsillan erre az idős asszonyka szeme. — Á — lelkendezik — megérkeztünk hát végre: ez már Erdély, az én szeretett, régesrégen nem látott Szatmárnémetim. A külvárosban haladnak. A néni arcát a kocsi ablaküvegéhez tapasztja. Jobbra-balra kapkodja a tekintetét: nem győz betelni a töméntelen új látnivalóval. Az egykori kis utcácska helyén, ahol családi fészkük meghúzódott, modern lakótelep áll. A falusias házikó szőrén-szálán eltűnt, helyén többemeletes sajtlikacsos balkonú szalagház terpeszkedik. Átellenben, az idők szavával dacoló földszintes saroképület előtt szenesember abrakolja girhes lovait. Az út frissen aszfaltozott. — Teljesen megváltozott ez a város — motyogja a néni és most talán bánja is, hogy rászánta magát erre a fárasztó útra —, szinte rá sem lehet ismerni. — És zsebkendőjébe temeti az arcát. Halkan sírdogál... A Szabadság téren, a Raja Libertátii egyik parkolósávjában fékez a borsózöld Dácia. Kikászálódik az anyóka a kocsiból, mélyeket szippant a levegőből, aztán körülhordozza a téren a tekintetét. Lüktet a délutáni csúcsforgalom, emberek igyekeznek mindenfelé, napfényben fürdőznek a házak, az egykori bérpaloták. Itt már ismerősek az épületek. A kéttornyú székesegyházon akad meg a tekintete. — Itt láttam meg először a férjemet — bök ujjával a tartóoszlopok irányába. Letelepedik a társaság egy kerti padra, s a néni mesélni kezd. — Nővéreimmel a téren sétáltunk, amikor eleredt a zápor hirtelen. Vasárnap délután volt, új ruhákban parádéztunk, féltettük nagyon takaros gönceinket. A közeli templom árkádjai alá húzódtunk mindhárman. Az a bizonyos szép szál fiatalember úgyszintén ott lelt menedéket. Fess legény volt, pillogtunk is rá a szemünk sarkából eleget. Köszönt, bemutatkozott, beszédbe elegyedtünk. Messzi földről érkezett, újságolta, a nagyhatalmú Andrássy gróf szatmárnémeti birtokán kell valami sürgős munkát elvégeznie. Erre föl belőlünk kitört a nevetés. „Tudja meg az úr — pördült meg előtte Anna nővérem —, hogy én is Andrássy lány vagyok. Igaz, nem főúri ivadék, csak a nevem ilyen hangzatos." Aztán István öt vette feleségül. A kézfogót szerény lakodalom követte, s Annuskánk hamarosan nekiláthatott a palócföldi új otthon berendezéséhez. Aztán — sóhajt egy keserveset — két év múlva elvitte a gyermekágyi láz. Ekkor István irt nekünk egy szűkszavú levelet. Közbülső nővéremet, Máriát kérte magához. „Kicsi még a gyermek — szólt az írásos üzenet — nem tudok egyedül mit kezdeni vele." Mária azonban ekkor már, munkát keresni, Amerikában járt, hát én vágtam neki a borzasztó nagy útnak egyszál magam. Ottragadtam a portán. Megszerettük egymást, négy közös porontyunk született. Hát — tárja szét a karját a beszédtől elfáradt asszony —, eddig tartott a nem mindennapi történet. No, de nem társalogni jöttünk, nézzük meg a belvárost közölj Dácia Szálloda színpompás látvány A régi épületek közé modem toronyházak kerülnek — A korinthoszi oszlopok tövében ismerkedtem meg az urammal — mondja Izabella néni 20
