A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-01 / 31. szám
lis méreteket fogja fel: a szobor 16,2 méter magas, arca 4,8 m hosszú és 3m széles, szeme 1,2, szája pedig 1,1 m széles. A buddhista hagyomány szerint bölcsességet jelentő hosszú fülei 2,6 méteresek. A gigantikus szobrot 20 méter széles talapzatból kiemelkedő 56, egyenként 3 m magas szirom alkotta lótuszkehely veszi körül. A szobor 437 tonna bronz, 75 kg higany és 130 kg szinarany felhasználásával készült. A Nagy Buddhát a koreai Kunanika-no-Kimimaro mester alkotta. A japánok természetesen nem a szobor méreteire figyelnek, hanem a vallási szimbolikára: a fenséges Buddha bölcs arca mély értelmet sugároz, befelé forduló áhítatot fejez ki. Nagyméretű kezeit prédikáló tartásban örökítették meg: jobb kezével elmélkedésre ösztönöz, a szivet és a gondolatokat az ég felé emeli, bal kezével a kéréseket teljesíti és ajándékait osztogatja. A történelmi feljegyzések szerint a monumentális szobor felavatásán maga a császár, az összes főnemes és tízezer pap és papnő vett részt. A világ sok nagy és híres templomát, mecsetét és művészettörténeti remekét látott turista is percekig a szobor parancsolta engedelmes, áhítatteljes és odaadó hangulat rabjává válik. A szentély területén van a 12. századbeli harangtorony, melyben Japán legnagyobb harangját őrzik: 3,9 m magas, 2,8 m az átmérője, falvastagsága 24 cm. A művészeti mesterművek élvezetes, de fárasztó megtekintése után a változatosság kedvéért érdemes a narai vidámparkban tölteni néhány órát. Az 50 hektáron létesült Álomország Vidámparkot 1961-ben nyitották meg. Az amerikai Disney-Land mintájára épült park négy részből áll: A tegnap országából, A holnap országából. Kalandországból és A fantázia országából. A park területén kisvasút vezet. Érdekes megfigyelni a különben érzelmeiket titkoló japánok gyerekes, önfeledt megnyilvánulásait: a felnőttek is vidáman, spontán módon élvezik a park nyújtotta szépségeket, meglepetéseket. DUNAI BÉLA A szerző felvételei GYERMEKEKNEK szeretünk, de én már egyszer vonaton is utaztam. — És hogy vettél jegyet? — fúrta oldalamat a kíváncsiság. — Hiszen fel sem érsz a pénztárablakig! — Manó-vonaton utaztam — magyarázta Buborék türelmesen. — Ott nem kell jegyet venni, csak a mozdonyvezetőnek kell adni egy picurka zöld köyet. Azzal hajtja a mozdonyt. — Kővel? Ezt már aztán tényleg nem hiszem! — és nevetni kezdtem. — Nem akármilyen közönséges kő ám az! — ugrált körül izgatottan Buborék. Kézzel-lábbal magyarázta: — A zöld köveket folyóparton kell szedni, amikor a Nap delelön jár. így ezek a kövek meleget sugároznak, s az hajtja a manó-járműveket. Egészen lecsillapodtam. Kezdett érdekelni a dolog. — Nálunk is van egy folyó, mit gondolsz, ott is lehetnek zöld kövek? — Minden bizonnyal — mondta Buborék felcsillanó szemmel. — Elállt az eső, amarra meg már a nap is süt. Menjünk ki! — kérlelt. Zsebre vágtam Buborékot, és kimentünk az utcára. A kezemmel eltorlaszoltam a zsebemet, nehogy kiugorjon a bohó manó, mert akkor reggelig se szedem ki a pocsolyákból. Leszaladtam a folyópartra. Útközben Buborék a tenyeremet csiklandozta: — Legalább egy kis rést hagyj, hogy kileshessek! — unszolódott, és finoman megharapott, amiért nem hallgattam rá. Nem vettem rossz néven. És csináltam egy icipici rést, hadd lásson ki. A folyóparton kiszállítottam ideiglenes járművéből, s mivel éppen dél volt, elkezdtünk zöld kövekre vadászni. Találtunk is egy marékra valót. Mikor aztán megelégeltük a dolgot, a köveket a bal zsebembe. Buborékot a jobb zsebembe rejtettem, s elindultunk hazafelé. HARASZTI MÁRIA BARAK LÁSZLÓ c <D ' <D >■ a) E <0 r-. O N C 0) 2^ ° >• to ž C m G* CO c > C 4- O =Š ^ :S S5 to E 'CO ‘CD N o CO O o 4-* < § Q. Ágról-ágra száll a pille, szárnya, mint egy tündér fátyla; bársonyos a tapintása ... Mintha kint a szürkeségben, városom lüktető szivében valami megállna! Színes álom hull a betonrengetegre, szobámra... S a tükörből lám, kilép az a kócos kölyök aki voltam, Egy esős délelöttön otthon üldögéltünk. Buborék eleinte noszogatott, hogy menjünk ki az esőre, mert ő szeret megázni, no meg a pocsolyákat is felettébb kedveli, de én nem tudtam rászánni magam, mivel Buborékkal ellentétben én nem szeretek bőrig ázni. Hát csak néztük az esőt, a távoli villámokat meg a felgyülemlő pocsolyákat. — De jó lenne utazni! — sóhajtott fel Buborék. — Felülni a rendszeres manó-hajó-járatra, és leúszni vele egyenest a tengerig. — Manó-hajó-járat? Csak nem azt akarod mondani, hogy tényleg létezik? — csodálkoztam. — Már hogyne létezne! Minden holdtöltekor, pontosan éjfélkor indul a manó-hajó-kikötőből. — Az meg hol van ? — kerekedett el a szemem a kíváncsiságtól. — Azt sajnos még neked sem szabad elárulnom — titokzatoskodott Buborék. — Ha nem, hát nem. De azt csak elárulhatod, hogy mekkora egy ilyen manó-hajó? Én is elférnék rajta? — Te nem, sajnos. De száz manó biztosan. De csak a zöld manókból. — Hát más manók is vannak? — kerekedett a szemem még nagyobbra. — Hogyne volnának! — bigyesztette el a száját lenézően Buborék. — Még azt se tudod? Hát mit tanultok ti az iskolában?! És elkezdte a felsorolást: — Vannak zöld manók, meg erdei manók, meg vízi manók, meg házi manók, meg kék manók, de azok sokkal nagyobbak nálunk. Az erdei manók szekéren utaznak, a kék manók léghajón, a házi manók meg otthon ülnek, csak a papucsokon furikáznak, és vigyáznak a rendre. A vizimanók meg nagyon jó úszók, de van tenger alattjárójuk is. Mi általában hajókázm ki elvesztem valahogy míg idáig bandukoltam az időben. Az időben, mely mint pille szálldos ágról-ágra az élet fáján; az időben, amely elátkozott tündér, megérinthetetlen szivárvány... G933GTD 21
