A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-06-27 / 26. szám

KINGSŰM^^YS

SZABÓ MAGDA

A VERSEK

Az olvasmány kezdetben primitív élmény volt, mese, amin elszórakoztam, akár számomra azonnal követhető, akár kellemesen félreérthető tartalma volt. Rengeteget olvastam, ugyanúgy válogatás nélkül, mint a szüleim, ha nem volt hirtelenjében más, megfelelt olvasnivalónak a menetrend is. A menetrend ott volt állandóan a kezünk ügyében, ha apámnak éppen nem volt szüksége rá valamelyik képzeletbeli utazása összeállításához, én kaptam meg. A jelentés nélküli, csak hangzással rendelkező helynevek elragadtattak. Sok kiszámolót, játékmondókát ismertem, bármelyik vasútvonal jól összeállított nevei egyenértékűek voltak az otthon tanult misztikus szövegekkel, akár az ányi-pányi-pozsonyi-csiki-márki-papriki mondókára gondolok, amelyet az apám Köröstarcsáról hozott magával, akár a már szülővárosomban az urcabeliektől rám ragadt énebéne-dunke-funke kezdetű kiszámolóra. Ilyen állomásnevek, mint Kiskóny, Nagykóny, Akarand, Mocsola, Kócs éppúgy ordíthatóak és értelmetlenek, de kellemesen ütemezhetőek voltak, mint egy akármilyen gyermekmondóka, s éppúgy megtölthette elemeit képzeletem tartalommal, mint a mesék varázsszavait, Hauff vezírjének Mutáborát vagy a Szezám, tárulj-t. (Évtizedekkel később, Rhodosz szigetén láttam szezámfüvet, ugyanolyan méla bánatot éreztem láttán, amelyet egy arab érezhetne, ha gyerekkora egyik legkedvesebb meséjében mindig arra a szóra nyílnék fel a kincsesbariang, hogy „csöröge", s felnőtt korában Magyarországra kerülve rá kellene jönnie, hogy a csöröge voltaképpen sütemény.)

Hogy a mű, amelyet olvasok, másfajta élmény is lehet, s a fel teljes tudattal

A napokban rövid egymásutánban olvastam két elbeszélést. Az elsőt egy hazai magyar iró első kötetében, a másikat Michel Toumiertöl a Nagyvilágban. Mindkettő hasonló témáról szólt, s ilyen alapon a két írás lehetne az írói lehetőségek és tehetség mércéje is, ha nem lenne az egyik kezdő író alkotása, a másik egy többszörösen díjazott „profié". Ilyen alapon, természetesen nem lenne tisztességes egy serpenyőbe tenni őket, s nem is ez motoszkált bennem a két írás elolvasása után, hanem maga az írói szemlélet kérdése, mert ez már nyújt némi jogalapot, hogy elgondolkozzék az ember azon, mi különbözteti meg a vérbeli írót a dilettáns-gyanús írogatótói.

talán nem is fogott, de végre megsejtett esztétikum összetörhet és felemelhet ugyanakkor, és hogy aki egyszer átélte, egész életében hasonló megrázkódtatásra vágyik, egy Arany-ballada olvasásakor tudatosodott bennem. A szépséget akkor fedeztem fel külön, magamnak, akkor választottam el elvont alakját a konkrét, a köröttem, érzékelhető világban lelhető, empirikus széptől, a rózsától, egy arctól, egy cipőtől. Éppen csak hogy megtanultam már folyékonyan olvasni, a vágy, hogy frissen szerzett, állandó hálával újra meg újra regisztrált tudományomat gyakorolhassam, újabb és újabb könyveket hurcoltatott ki velem a könyvszekrényből, vagy onnan, ahová éppen felértem, mert a mi házunkban nemcsak olyan helyen voltak könyvek, ahol az olvasmányokat logikusan tárolni szokták, de a varrógépen, a konyhaasztalon, a fürdőszoba szennyesládáján, az éjjeliszekrényeken, az evőeszközök között, esetleg az előszobafal fogas részén vagy a mérleg rézserpenyőjében.

Azon a napon a könyvszekrényben garázdálkodtam, a könyv, amelyet kihalásztam, kis formátumú, piros könyv volt, gazdagon aranyozott lapokkal, a piros tábla közepébe lantot préseltek, felette ez állt: Arany János kisebb költeményei. A lantról elég bizonytalan fogalmaim voltak, noha már tudtam a zsoltárokból, vagy valami olyan lehet, amit az Isten kedvel, láttam a valóságban is a hosszú hajú, csizmás költő kezében, akinek a Kollégium mellett állt a szobra, csak ezek az adatok valahogy nem egyesültek, nem jöttem rá, hogy a valami, amit Csokonai szorít, azonos azzal a tárggyal, amit Isten szeret, illetőleg hogy azon a bizonyos piros könyAz első elbeszélésben Misiké, a bohóc szeretne verset szavalni a közönségnek. Vers a manézsban — maga az ötlet sem valami megragadó, hacsak ... Hacsak az író nem képes felülemelkedni a helyzet banalitásán, s írói vénáját bizonyítandó nem képes fordítani egyet az impotens alaphelyzeten. Sajnos, nem tudott: Misiké egy-két szava után a közönség harsány kacagásban tör ki, s ő áll a porondon, legördülő könnycseppekkel az arcán. Az olvasó, hacsak nem korlátolt, márpedig az olvasó sosem korlátolt, érzi a szimbólumot: igen, a világ egy nagy cirkusz, ahol a művészt kiröhögik, nem képesek megérteni bonyolult lelkivilágát. A baj ott kezdődik, hogy bár az

vön ezek képe látható. Nem zavart, hogy nem tudom, mi áll a könyv tábláján. Belelapoztam, láttam, hogy verseskönyv. Keresgéltem egy kicsit benne, aztán megállapodtam az Ötödik Lászlónál, a római ötöst nem tudtam elolvasni, de az, hogy valami így kezdődik: Vé László, mindjárt tetszett. Elolvastam végig, aztán újrakezdtem, aztán harmadszor is elolvastam, aztán elkezdtem motyogni, végül rémülten és boldogan leültem a földre, majdnem olyan bizonytalan egyensúllyal, mint aki hirtelen leitta magát, s most nem bír megállni a lábán. Csak ültem, zúgó fejjel, az élménytől részegen. Sűrű setét az éj,/ dühöng a déli szél,/ jó Budavár magas/ tornyán az érckakas/ csikorog élesen ... Nem értettem a verset, hogy is érthettem volna, csak zuhogtak rám a sorok, egész mivoltom belerendült anyanyelvem szavainak ilyen megfogalmazásban való megjelenésére. A végtelen és megnyugtató, addig soha még csak meg se gyűrődö kárpit, ami pár esztendős mivoltomat, mint egy második anyaméh, körbefogta, hirtelen megrepedt, s én kinn voltam a világban, védtelenül, az öntudatlanság, a művészi szépre való süketség irtózatos erejű védelme nélkül, valami tengeren sodortak a szavak, menekülés és partok nélkül, olyan hatalom tepert le, amelytől nem volt, nem lehetett szabadulás soha többé. Sűrű setét az éj... — ezt mondta nekem valaki. Nem ismertem az éjszakát, az én életem este végződött, a takarodó hosszú zengésével, a szülők meséjével, azzal, hogy elegyengetik rajtam a paplant, mindent, ami azon túl esett, titok takart, még a betegségek vagy a rossz álmok éjszakái is csak percekig tartottak, hisz azonnal meggyulladt az éjjeli lámpa, anyám legmélyebb álmából felrettent első kis nyikkanásomra, már terített is rá valami kis kendőt az amúgy is enyhe fényű világosságra, ne bántsa a szememet, s vett oda magához, hogy a fájdalom és köhögés, a félelem azonnal elnyugodjék vállán, karjai között. Mit tudtam én odáig, hogy az éjszaka sűrű és setét, sötétet

ember átérzi szegény bohóc szomorúságát, nemigen tud mit kezdeni vele, valahogy nem tud átvenni abból a fájdalomból a saját vállára egy dekányit sem, ami az elbeszélés főhősét éri. Inkább sajnálkozva legyint az írói fantázia szegényességén: mi a pláne abban, hogy eleve vert helyzetben megpofoznak valakit ?

A másik írás, bár fordított a genezise, szintén egy bukás történetét írja le, ám itt, miután már az első mondatokban egy jókora ellentéttel fokozza fel az író az olvasó érdeklődését, a bukás felé sodródó hőssel könnyebb azonosulni. Raphaél, a csodagyerek, családi nevén Mócsing, miután hatévesen koncerteket ad, majd az Akadémia kiemelt növendéke lesz, ragyogó művészi pálya előtt állva, szintén a körülmények szorításának engedve, elkezd csúszni a lejtőn. A légies szerelem sajnos mindenMócsingok és Raphaélek

ismertem ugyan, de a setét sokkal sötétebb sötétnek érződött, mint a közönséges, amelyet az alkony hozott el a csillagokkal együtt, s ebben a setétben az éjszakán belül újabb meg újabb éjszakák feketélltek. mint a fák az erdőn, hisz az éj nemcsak setét volt, hanem sűrű is, hát nyilván több apró éjszaka tette sűrűvé és átláthatatlanná az egy nagyot. És déli szél dühöngött benne, ez valami okból irtózatos kép volt a számomra, diadalmas, mert ugyan mi hozhatta akkora indulatba, hogy dühöngeni kezdjen, méghozzá éjjel. Nem tudtam még. hogy az égtájak micsodák, a „déli" szót csak a déli tizenkettővel kapcsolatban ismertem, a déli szél nekem olyan szél volt, ami délben fúj, soha máskor, és éppúgy bizonyos időponthoz rögzül, ahogy a koldusunk kizárólagosan kenyérre sóvárog. Hát miféle éjszaka lehet az olyan, amely sűrű is, setét is, amelyben annak ellenére, hogy éjjel van, délelőtti szél dühöng, és jó Budavár magas tornyán érckakas csikorog? Micsoda kakas az? Ismertem kakast a baromfiudvarban, és ismertem a templomtornyon levő másikat, de egyik sem csikorgóit. Ezek után már elképedve botorkált képzeletem a rázúduló képek és fogalmak között. Egy szót sem értettem abból, mikor ki beszél, miért beszél, és az volt a legmegrázóbb, mennyire boldogít, hogy nem tudom, hogy nem értem, mert így tökéletes ez, így mindent felülmúlóan gyönyörű, hogy sejtelmem sincs róla, ki az a Vé László, ki a Hunyadi két fia, mikor ki mit csinál, ártatlanul és reszketve engedtem át magam a vers hullámverésének. Egyetlenegyet érzékeltem benne, azt se tudtam volna persze kifejezni, hogy a vers felépítésében valami párhunapi kenyérnek kevésnek bizonyul, s Raphaél, alias Mócsing előbb alkalmi bárzongorista lesz, majd cirkuszi bohóc, s szerencsétlen Raphaélnek izzadva és kínlódva kell végigszenvednie a közönség kacagását, mikor a produkció végső akkordjaként a felrobbanó zongorából hurka-, kolbász- és sonkaeső permetez a közönségre. Raphaél azonban nem bukhat el: a zongorából egy ízben a megszokott húsipari termékek helyett Raphaél arkangyal száll fel, aki mindig is ott téblábolt a főhős körül, s az utolsó pillanatban megakadályozza, hogy teljesen Mócsinggá váljék. Az írás önmaga értékmérője, nemigen szorul magyarázatra.

Sosem voltam híve az oktalan összehasonlítgatásoknak, s a két írás kapcsán látszólag nem is igen lehet mit összehasonlítani. Mégis, mivel annyira hasonló a témájuk, az ember kénytelen

10