A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-20 / 25. szám
MIROSLAV KAPEK MICSODA GÓL! Ebben a pillanatban mindkét közbiz- Ĺ. tonsági dolgozó megmerevedett. Fürge őrnagynak közben átvillant az agyán, hogy nincs bilincsük. Már jó ideje jelentette, hogy elveszett, de ezidáig nem kapott újat. Ki tudja miért tart odafenn mindig olyan sokáig, amíg valamit elintéznek? Tennie kellene valamit, hogy észbe kapjanak. Hogy festene, ha ezt a jópofa pénztárost, aki önként feljelentette magát, madzaggal megkötözve küldené a börtönbe? Kurta százados, amikor valamelyest magához tért, keményen ráförmedt az önmagát vádolóra. — És miért ölte meg? Mehere Henrik szaporán bólingatott. jelezve, hogy érti, miért kérdezik. — Azért, mert ö nem volt rá képes! —• Ki az az ö? — üvöltött a százados. — Hát a férje, a mi igazgatónk! Kurta százados tudta, hogy kihallgatás közben szigorúan a kihallgatott személy szemébe kell nézni. Ám állva közte és az apró Mehere közötti különbség ezt lehetetlenné tette. Ezért leguggolt. — És hogyan ölte meg? — Megmérgeztem. — Megmérgezte? — A százados megvetette a gyilkosokat és közülük is leginkább a méregkeverőket. Összevonta a szemöldökét és undorodva elfintorodott. A pénztáros ezt másként értelmezte. — Igen, méltányos voltam, rosszabbat érdemelt volna. — Hm. És mivel mérgezte meg? — Erre a kérdésre megtagadom a választ, ezt majd kimutatja a boncolás. Nem igaz? Fürge őrnagy végre lemondott a bilincsekről és erélyesen hozzáfogott kötelességei teljesítéséhez. — És hol van az a halott nő? Mehere zavarba jött. Mielőtt válaszolt volna, néhányszor nagy lélegzetet vett. — Ebben a pillanatban valószínűleg még úszik. A nyurga kurta parancsnokával ellentétben nem volt képes uralkodni magán. — Ember, maga heccelödni jött ide? Hogyan úszhat, ha meg van mérgezve? Mehere pénztáros szenvedő arccal nézett rá. — Maga még nem látott úszó hullát? — Úgy értsük ezt, hogy az áldozatát a folyóba dobta? — kérdezte Fürge őrnagy. — Pontosan úgy. — És honnan? — A Troja-hídról. Nem is hinnék, mekkorát csobbant. — Üljön le! — szólította fel Fürge őrnagy. Azután a századoshoz fordult és utasította, hogy hívja be a gépirónőt. — Csak arra kérem, hogy ne legyen szép — kérte a bűnbánó pénztáros. — Ha Bohó Julinkára emlékeztetne, az szomorú következményekkel járna. Kurta százados szenvedő tekintettel nézett rá. — Nem kell aggódnia, nálunk nincsenek csinos gépírónők. Időközben lejátszódott valami, amitől Mehere Henrik tudat alatt félt. A borzas bajszú férfi, akit röviddel azelőtt meglátott az utcán, abbahagyta a közbiztonsági szerv épülete előtti ténfergést, körülnézett és óvatosan belépett a házba. — Meg kell tennem, meg kell tennem — ismételgette magában konokul. Kissé megtorpant, amikor a homályos folyosón az őrszobához ért, ahol két rendőr ült. Egy pillanatig visszatartott lélegzettel figyelt. Megállapította, hogy teljesen leköti őket a televízió képernyője. — Ez nyilván mindenütt igy van — mormogta. — A futball mindannyiunkat meghülyített. Az örszobát óvatosan megkerülve továbbment az épület belsejébe. Könnyedén lépkedett, bár ez robusztus testalkata miatt nehezére esett. Az első emeleten megállt az első ajtónál. Szinte megijedt, amikor az kinyílt. Magas, sovány lány lépett ki rajta. Barátságtalanul nézett a férfira, de egyébként figyelemre sem méltatta. Cipősarkai határozott ritmust vertek ki a kőpadlón. Lépteit a folyosó boltíve nyomasztóan visszhangozta. A bajszos ember a mogorva leányzó nyomába eredt, aki néhány koppantás után belépett a sarokszobába. Biztos volt benne, hogy a lány a megfelelő helyre vezeti. Az ajtóhoz közelített, amely mögött a lány eltűnt, körülnézett, leguggolt és belesett a kulcslyukon. Megrándult, mert meglátta az alázatosan üldögélő Mehere Henriket, aki olyan arcot vágott, mintha éppen eret vágnának rajta. Ujjai remegve doboltak a tenyerével átfogott térdén. A borzas bajszú most a jobb fülével a kulcslyukhoz hajolt. Száraz, kimért hangot hallott. — Az ön vallomása olyan terhelő, hogy jegyzőkönyvbe kell vennünk. Neve ...? A bajszos felszisszent mérgében, teljes fenyegető magasságában felágaskodott és olyan mozdulatokat tett, mintha vízbe készülne ugrani. Végüli is káromkodva megragadta a kilincset és berontott a helyiségbe. — Henrik, minek ütöd bele az orrodat az én dolgomba? — mennydörgött. — Tűnj el! Már itt se lássalak! Mehere a székbe kapaszkodott, hogy le ne essen róla, a két nyomozó azonban az ijedtségtől felugrott. Amint magukhoz tértek az orvtámadás okozta döbbenetből, egyszerre kiáltották a lendületbe jött betolakodóra ? — Hogy merészelt ide belépni? — Csak nyugalom, még megköszönik nekem. Ez ugyanis egy szélhámos! Fürge Kurtára, Kurta Fürgére nézett. És Fürge egy pillanattal később zavartan megkérdezte. — Hogyan értsük ezt? — Hogyan? Ha megengedik, a gyilkos én vagyok. A nevem Halina Ottó, másként a Facsaró, én vagyok a túloldali építkezés vezetője, lakom Oukoliőky 15 szám alatt. A közbiztonság megdöbbent dolgozói visszazuhantak székeikre és mozdulatlanná merevedtek, mintha egyazon pillanatban ütötte volna meg őket a guta. Ezzel szemben Mehere Henrik felélénkült és vetélytársával szemben teljesen megváltozott. A vacogó, majdhogynem siránkozó emberkéből valóságos eleven krampusz lett. — A szentségit, mi történt magukkal? — förmedt a törvény megkövült őreire. — Magukat, amint látom, a gaztett sem rendíti meg! Végezzék a kötelességüket! Utasítsák ki innen ezt az önvádlót, különben azt kell gondolnom, hogy mindazok a viccek, amiket magukról mesélnek, egyáltalán nem viccek! Ez a fenyegetés élesztő injekcióként hatott. — Kuss! — üvöltötte Kurta százados. — Beszélni csak az fog, akit kérdezünk! — mondta határozottan az őrnagy. Zavarában előhúzta a zsebkendőjét és nekilátott a szemüvege tisztogatásához. Közben intett a gépírónőnek. — Köszönöm, elvtársnö, egyelőre nem írunk jegyzőkönyvet. Az unatkozó lány, akit egyáltalán nem izgatott az, ami a szeme előtt lejátszódott, lassan felállt és elment. Fürge őrnagy ezalatt a szemüvegét a fény felé emelte. Nem tartotta elég tisztának, ezért feltűnés nélkül kicsit ráköpött és tovább tisztogatta. Közben szinte csak önmagának mondta. — Mikor követték el a gyilkosságot? — kicsit várt, majd felemelte a hangját. — Kérem, feleljen! — No, mi lesz? — hangzott a százados fenyegető felszólítása. — Nem tudjuk, melyikünket kérdezik — jegyezte meg vállat vonva Mehere. — Esetleg magát! A pénztáros az állát előbb a bal, majd a jobb vállára helyezte, végül a mellére horgasztotta. — Nem sokkal éjfél után, körülbelül fél egykor. — Marhaság! — robbant ki Halinából. — Már egy óra volt. Itt a fényes bizonyíték, hogy csak blöfföl. — Csend legyen! Csakis a kérdéseinkre feleljenek! — intette le Kurta százados. — Mehere azt állítja, hogy Bohónét megmérgezte. Maga hogyan segítette át a másvilágra? Fürge őrnagy köhintett, hogy figyelmeztesse: a kérdést helytelenül tette fel, de már kimondta, nincs mit tenni. — Mehere és méregkeverö? Ez egy patkányt sem mérgezne meg, még ha a lába ujjába harapna is — vigyorodott el Halina. — Itt a maradék. — Kis dobozt vett elő a zsebéből és az asztalra tette. Kurta százados érte nyúlt. — Mi ez? — Az arzén maradéka, amit az igazgatónk feleségének a borába szórtam. Szándékosan tettem, és tettemet egyáltalán nem bántam meg. — Halina'hangja meg se rezdült, sőt riasztóan fásult volt. Nem is csoda, hogy mindkét bűnügyi nyomozónak megfagyott a vér az ereiben. És ez még fokozódott, amikor Mehere istentelenül vihogni kezdett. — Arzén! Mintha nem érezné meg a borban! Látják, milyen ostoba. Csodálom, hogy egyáltalán szóba állnak vele. Én bizony ízetlen és szagtalan mérget használtam. — Milyet? — Kurta százados hevesen megrázta a fejét, mivel a homlokába hulló hajától nem látott semmit. — Pardon, ez az én titkom. Mondtam már, a boncolásnál majd megállapítják. Fürge őrnagy mindezt vércseként figyelte, nem kerülte el a figyelmét egyetlen szó, egyetlen mozdulat sem. Golyóstollával az asztala lapjára koppintott, hogy figyelmeztesse a kapitányt: most ő fog kérdezni. — Halina polgártárs, mi lenne, ha elárulná nekünk, vajon hol tartózkodik most Bohóné? — Útban van Mélník felé. — Nocsak, nocsak! Szóval ■‘tszík. És milyen módon? — Fürge őrnagy kérdései egyre ironikusabban hangzottak. Halina tenyerét a bajuszára szorította, mintha az ragasztva lenne és meg akarna győződni róla, hogy jól tart-e. — Úgy is mondhatnám... a saját tengelyén. — Amikor a két nyomozó arcán leplezetlen csodálkozást észlelt, köhintett és dörmögve hozzátette: — Tudniillik, legalábbis feltételezem, hogy úszik. — Ejha, tehát szintén úszik! — vetette oda gúnyosan Kurta százados, és ez Halinát egy újabb érdeklődő kérdés feltevésére ösztönözte. — Hogyan? Ki úszik még? — Bárki! — Fürge őrnagy ennél a többértelmű válasznál hunyorított. — Azt akarta mondani, hogy bedobta ... — igen, a Moldvába. A Trója-hídról. 14
