A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-20 / 25. szám
_____________ Hannich és a többiek viszont teljesen alávetették magukat, tüneményes egyéni képességeiket a csapat érdekeinek. Kívánom nekik, hogy jussanak tovább a csoportból, mert az egy roppant kellemetlen csoport, három százszázalékosan egyforma együttessel. Ha valaki, akkor a magyarok meglepetést okozhatnak. — Az elején már szóba hoztam, hogy annak idején a világsajtó csillagnak kiáltott ki. Viszont nem játszottál egyetlen világbajnokságon sem. Nem fájlalod? — Dehogynem. De most is csak azt mondhatom, hogy nem én tehetek róla. Hat évig biztos tagja voltam a csehszlovák válogatottnak. Mindig teljes erőbedobással, szíwel-lélekkel küzdöttem a címeres mezben. Elég volt egy mérkőzés, egy kellemetlen közjáték, amiről szintén nem tehetek, és minden szertefoszlott. Majdhogynem kígyót, békát kiabáltak rám. Ez volt az első pofon, amit a pályafutásom alatt kaptam, bár nem érdemeltem meg. Később volt több is. A VB után is még másfél évig a válogatott minden mérkőzésén szerepeltem, csak éppen Mexikóból hiányoztam. Pedig ott olyan csoportba kerültünk, ahol nagyon jól érvényesülhettem volna a játékstílusommal és nagy hasznára váltam volna a válogatottnak. Ha erre az epizódra gondolok, még mindig keserű a szám íze, és nem szívesen beszélek róla. — Többször úgy beszéltek rólad, mint fenegyerekről... — Nem tudom, ki mit ért ezalatt, de én nem tartottam magam fenegyereknek. Viszont az igazságtalanságot sohasem tudtam lenyelni. Az igazság védelmében szembeszegültem bárkivel, ezért tartottak talán nemcsak makacsnak, önfejűnek. De ma sem sajnálom, hogy így viselkedtem, és ha újra kezdeném, újra csak ilyen lennék. Ki nem állhatom az alakoskodást és a meghunyászkodást. Mint edző is azokat a játékosokat kedvelem, akik nyíltak, egyenesek, őszinték, és nem a mindenre bólogató jánosokat, akik a hátam mögött meg mindennek elmondanak. — Szeretnél ma élvonalbeli focista tenni? — Hogy szeretnék-e? Az rossz kifejezés. Mi, régiek gyakran beszélgetünk egymással, s arra lyukadunk ki, hogy ha nekünk ilyen feltételeink lettek volna, akkor a sarkaiból is kifordítottuk volna a világot. A maiaknak minden az ölébe hull. Ideális körülmények között futballozhatnak. Amit ezek összehoznak a lábukkal, arról mi álmodni sem mertünk. Emlékszem, egyszer a válogatott nagy győzelme után elajándékoztam a mezemet. Megfizettették velem, és majdnem meg is büntettek, hogy mit képzelek. Ma egy sikeres meccs után a játékos, a mérkőzés hőse akár az egész labdarúgó-szövetséget is elajándékozhatja. Nem kell a fogához vernie a garast. Talán az is a baj, hogy túlságosan ajnározzuk a játékosokat. Nem tudják becsülni, amit kapnak. A mi időnkben ez nem volt, mégis jobban szerettük a futballt. Gyakoroltuk körömszakadtáig. Emlékszem, gyermekkoromban Tardoskedden naponta nyolc-tíz órát is futballoztunk. Ott ragadt ránk a technika, a kifinomult labdaérzék, ez földijeimet, a Móder fivéreket is jellemezte. A mai gyerekek már nem képesek ennyit foglalkozni a labdarúgással. Ezért nincsenek kiugró tehetségek, akik már 16—17 éves korukban a legmagasabb osztályban vagy a válogatottban játszanak, mint mi. — Mint edző miben látod a kiutat, mire törekszel ? Volt vagy van edzői eszményképed ? — Igyekszem minden jó edzőtől tanulni, de kimondott eszményképem nincs. Azt tartom, hogy mindenki őrizze meg az egyéniségét, ne másoljon senkit. Az edzőnek legyen saját kézírása. Ez a mondás egy számunkra ismeretlen szovjet edzőtől származik és a mindenes füzetem fedelén található. Ebbe a füzetbe minden fontos, labdarúgással kapcsolatos mozzanatot, észrevételt, edzésmódszert be jegyzek. A kiút a játékossághoz való visszatérés, a labdával való edzés és nem a labda nélküli atletizálás. A labdarúgás központja a labda, azzal kell erőnlétet gyűjteni, azzal kell elsajátítani a gyorsaságot, mindent. Módszeres tehetségkutatást kell folytatni, és főleg: meg kell tisztítani a labdarúgást a hozzá nem értő emberektől, akik csak kárt okozhatnak. Úgy, ahogy Magyarországon tették, ahol csupa egykori labdarúgó ténykedik az egyesületekben. Ki érti jobban a munkát, ha nem ők. Ki ért jobban a játékosok nyelvén, ha nem ők? — Elégedett ember vagy? Ha még egyszer gyermek lehetnél, akkor is a labdarúgáshoz kötnéd a sorsodat? — Kétségkívül. Bár az edzői hivatás idegmunka, ajánlólevél a szívinfarktushoz, de akkor is ezt csinálnám. A labdarúgás sok szép percet szerzett már nekem. Ezzel kapcsolatban anélkül, hogy bárkinek is hízelegnék, el kell mondanom, hogy életem legszebb időszaka volt az az öt év, amelyet Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) töltöttem. Ahogy az a csapat elindult a legalsó lépcsőfokról, és ahogy eljutott a legmagasabbra az egyenesen bámulatos. Szerénytelenség nélkül mondhatom, talán nagy érdemem van benne. Majorost Nyitrán nem állították be, hazajött teljesen önbizalom nélkül. Ma merem állítani, hogy Csehszlovákia legjobb balszélsője. Tóth Laci már abba akarta hagyni, mert úgy érezte, hogy nincs perspektívája. A szlovák nemzeti ligában ontotta a gólokat. Kristófot leírták, hogy öreg. Még ma is játszik, és jól. Külön személyes sikeremnek tartom, hogy sikerült elhitetnem velük, hogy érdemes csinálni, ezért jutottak el idáig. A magánéletemről: lányom, Lucia egészségügyi középiskolába jár. Fiam, Gyurka elsős. Rendszerint azzal jön haza az iskolából, hogy hány gólt lőtt, és nem azzal, hogy melyik betűt tanulták meg az ábécéből. Szenvedélyesen szereti a futballt, mintha magamat látnám. Kár, hogy olyan kevés időm jut rá. Remélem, hogy később azért többet foglalkozhatom vele vagy én, vagy valamelyik edzőkollégám. PALÁGYI LAJOS A szerző felvételei 5
