A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-17 / 3. szám
HAIK)TrUK-OLmSTUK-LATTDK Petőcz András: ÖNÉLETRAJZI KÍSÉRLETEK „Válogatás a költő hagyatékából" — adta kötetének alcíméül az ifjú költő s ez valóban sokakat megdöbbentett, vélvén, hogy korán elhalt ifjú lírikusról van szó. (Sajnos, egyre gyakrabban hallunk immár erről is. Nemcsak az ötvenéves alkotókat kaszálja egyre nagyobb rendekben a halál, hanem a harminc-negyven esztendőseket is.) Szerencsére, Petőcz András nem közülük való. Ő nagyon is itt van közöttük s mindössze huszonhét esztendejével (1959-ben született!) azok közé a nagyon kevesek közé tartozik, akik elfogadhatnák néhai Lengyel József egykori ajánlatát, hogy írószövetségi tagságát átadná egy Petőfi-korú költőnek. Hogy Petőcz tagja-e ennek a testületnek, nem tudjuk, de immár második kötetét teszi az olvasó asztalára — a József Attila Kör (JAK) füzetek 10. kiadványaként —, s müve a legjobbak közé sorolható nemzedéktársai között. Az „Emlékezés Jolánra" a könyv legsúlyosabb szövege s tulajdonképpen egyik felét alkotja a műnek, a másik felében „A költő ifjúkori költeményei" című ciklus „verseit" találjuk. Olvashatunk ez „ifjúkori" költemények között haikut, „Himnuszt" és Krisztának küldött verset, Ady Endrének, Tandori Dezsőnek és Pilinszky Jánosnak ajánlott költeményt és egy verset Mándy Ivánról. És olvashatjuk „Hölderlin utolsó verseinek egyikét" is valamint három variánsát az „A tömeg önfeledt pillanata" című szövegnek. Ízelítőül mi az Ady Endrének szólóból idézünk: „Nem a fia vagyok. Senkinek. Senkinek./ A bútorok szomorú társasága./ És neki sem. És semmiféle zászlócsattogás./ És nem a szomorúság. Csak éppen./ Csak éppen nincsen semmiféle héja-csapat../ Az álom a legerősebb időtényező./ És nem dúlnak. És nincsen vallomás./ És nem szólítanak élveteg tekintetek./ Sem bölcs. Sem bölcselet./ /Az álom bizonyos időtényező./ Az álom rendszeresen lefekszik nekem./ Hosszú szőke haja mindig betakar." —cselényi— ^ UNTER ISTVÁN KÉPEI A csehszlovák—szovjet barátsági hónap alkalmából, november 26-tól december 8-ig volt látható az érsekújvári (Nővé Zámky) Szakszervezetek Háza tükörtermében Unter István amatőr képzőművész gyűjteményes kiállítása. A középnemzedékhez tartozó köbölkúti (Gbelce) Unter István most kiállított képei (olajfestmények, grafikák) meggyőzően bizonyítják, hogy alkotójuk mögött hosszú és eredményes út áll, jóllehet „nagy programokat" nem tűzött maga elé. „Egyéni erejű festészet (...) Unter Istváné, melynek egyik fő érdeme a helyi íz, a genius loci, a tájhoz, a szülőföldhöz kötődő érzelem- és gondolatvilág egyértelmű kifejezése." Néhány, újabb keltezésű képe láttatja, hogy festői világa mégsem zárt, szükségét érezvén ki tud lépni a „bűvös" körből. A rokon arculatú szlovák tájak szépségéből (pl. Pukanec című képe) és utazási élményeiből (pl. A Moszkvai Nagyszínház című alkotása) is tud meríteni. A kiállítás anyagát záró két képe (önarcképe és édesanyja arcképe?) a portréfestő Unter Istvánt tárja elénk. Egy-két képén, mintha a mester és példakép, Gerstner István hatását is felfedezhetnénk. Unter István a festői mesterség útján előbbrelépett. Mindez az elmélyült stúdiumoknak, a technika tudatos fejlesztésének és az egyre táguló festői látásmódnak az eredménye. Az érsekújvári tárlaton bemutatott képek egységes benyomást keltetttek: jól érzékeltették, hogy Unter István ennek a tájnak, szülőföldjének szerelmese; azok közé a festők közé tartozik, akik teszik a magukét, dolgozqak, festenek, mert úgy érzik, képalkotásuk szolgálat. Hitük szerint az elbocsátó közösség — a múltba merülő falu — emlékét kell őrizniük, felmutatniuk a jövőnek. Vörös Péter BÖRTÖN A fiatalabb nézők bizonyára kétkedőn csóválgatták fejüket a Kodolányi János novellájából készült Börtön című tévéfilm láttán. A harácsolási vágy szülte gáltástalan cselekedetek hihetetlennek tűnnek. Ennyi elvakultságot, értelmi de inkább érzelmi beszűkültséget egészséges lelkületű ember nehezen tud elképzelni. A földre éhes Varga János, a novella hőse (Csendes László, a kassai Thália művésze alakította) hat hold földért pert indít elaggott édesapja és nővére ellen. Míg felesége agonizál, ő takonykóros lovával bajlódik. Az állathoz állatorvost hív, ugyanakkor beteg asszonyát javasasszony kúrálja. Önmagával is meghasonult élete — amint azt az író már a történet elején is sejteti — tragédiába torkollik. Varga Jánost felesége halála döbbenti rá az addig tudata mélyén szunnyadó igazságra, nevezetesen arra, hogy az élet igazi értelmét csak a szeretet és az őszinte kötődések jelenthetik! És hogy a lelki diszharmóniát alkohollal nem lehet eligazítani. Ezt a „gyilkos" igazságot hősünknek saját fiától is hallania kell, ami által ez esetben is beigazolódik, hogy a példamutatás — itt a rossz példa — a legszuggesztívebb nevelő erő. Varga János barbár életvitele megszakításához önmaga választja meg a legdrasztikusabb megoldást. Kötél után nyúl, hogy megszabaduljon az önmaga kreálta börtöntől. Ha egy mondatban kellene összegeznem a tévéfilm rámgyakorolt hatását, úgy mondanám, hogy nagy élvezettel borzongtam végig. Valahogy a világháborús dokumentumfilmekhez hasonlítanám. Mert azokban is — akár ebben a tévéfilmben — a drámai események láttán rossz ízű emlékek idéződnek fel, és visszarémlik egy borzalmakban bővelkedő korszak. Ugyanis a Horváth Tibor által televízióra alkalmazott és rendezett, olykor a valószínű&íO° ség határán túlinak tetsző események nagyon is valósak. A főszereplő. Csendes László mozgása, gesztusa, hanghordozása és indulatai hiteleseknek tűntek. S noha egy-egy akciójának indulati kitöréseit egészen a „kritikus határig" kell fokoznia, sem játékában, sem intonációjában egyszer sem fogott hamisat. Kovács József <ov AZ ÍROK FELELŐSSÉGE A Budapesti Kulturális Fórumnak a kiváló szovjet költő, Robert Rozsgyesztvenszkij is vendége volt. Rozsgyesztvenszkij a hatvanas évek elején tört be a szovjet költészetbe Jevtusenko, Voznyeszenszkij és Vinokurov társaságában, ők képviselték a szovjet líra új hullámát. Ma már mind a négyen a szovjet líra élvonalába tartoznak, hírük régen eljutott a határokon túlra isr Rozsgyesztvenszkij budapesti tarózkodásának alkalmából a Magyar Nemzet munkatársának nyilatkozott a fordítás kölcsönösségéről, béke és háború kérdéséről. Többek között arról beszélt, olyan sok az elfoglaltsága, alig tud versírásra időt keríteni. Betölti az írószövetség titkári tisztét, tagja az írók Központi Háza vezetőségének, szerkesztőbizottsági tag a Szmena c. folyóiratban, és tagja a moszkvai városi tanácsnak. Néha azonban félre kell tennie közéleti dolgait, hogy elvonulva verseket írjon, költőnek érezhesse magát. Elmondotta, hogy az írón, irodalmon át a népek és nemzetek minden tekintetben megismerhetik, s ha megismerték, meg is érthetik egymást. A mai fenyegetett és komor világban viszont „a legzseniálisabb vers sem tudja megállítani a repülő lövedéket, a legzseniálisabb regény sem a rakétákat, a legzseniálisabb festmény sem a kúszó tankot, vagy a géppisztolyos katonákat, ha egyszer elindultak". Arról is szót ejtett, hogy a népek közötti gyűlölködést, sajnos, az írók is lehetővé tették, például az első világháború idején. Mert a gyűlölködés, a háború először az emberi fejekben kezdődik el: „Először az emberek hozzászoknak a gondolathoz, hogy a háború lehetséges, aztán, hogy szükséges, hogy ez normális. S mikor erről van szó, akkor az irodalomnak, a költészetnek be kell avatkoznia, kötelessége tenni, nem hagyni hozzászokni a gondolathoz, nem elfáradni, nem megbékélni a gondolattal.. Beszélt még a fordítóirodalom gondjairól, eredményeiről, reményeiről, s megjegyezte, hogy a Szovjetunióban sokkal több nyugati író munkáját fordítják le évröl-évre, mint fordítva. Ök akkor is fordítanának nyugati müveket, ha nyugaton semmit sem fordítanának le a szovjet irodalomból. (dénes) 9
