A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-23 / 21. szám
GYERMEKEKNEK lók első találkozójától, a hittérítők érkezésétől, az afrikai rabszolgák brazil földre hurcolásától — századunkig. S mindezt olyan pergő ritmusban, olyan könnyedén (a több kilós fejdiszekben, a gyöngyökkel teli kosztümökben), mintha csak a maguk szórakoztatására csinálnák. Olykor be kell hunyni a szemünket, hogy egy pillanatra a széles rua Marques de Sapucaín hömpölygő, fergeteges karneváli menetben képzeljük magunkat. A kávébarna carióca lányok most a Copacabana homokfövenyére terített takarókon fekszenek és süttetik magukat, lovagjaik kenegetik bőrüket napolajjal, hogy még szebbek legyenek. Néha az az érzésem, hogy itt alig dolgozik valaki — talán csak a buszsofőr, de ö is szambaritmust ver ujjaival a kormányon. Mintha Rio lakosságának fele nászúton lenne a Copacabanán! Persze a hölgyek óvatosan kacsintanak, szóval olyan romantikusnak tűnnek, mint a párizsiak, ám tudnak hevesek is lenni, akárcsak a rómaiak és éjszakai baglyok, mint a madridiak. A paulisták — Sao Pauló-iak — legyintenek a cariócákra. Szerintük csak ők, mármint az örökké rohanó, mindig sikert hajhászó paulisták tudnak dolgozni, viszont csak a cariócák tudnak igazán élni! És ők valóban nem sietnek, mindig ráérnek, és ha valakit meghívnak, illik késve érkezni, mert ők sem készülnek el időre ... A tejeskávé színű carióca lányokat tartják a legszebbnek. De ki tud eligazodni az embereknek ebben a csodálatos színkavalkádjában? Hiszen a cariócákban indián, európai, afrikai vér csörgedezik, ez teszi őket olyan csodálatossá — széppé, vidámmá, ravaszkássá, kiismerhetetlenné. A Copacabana strandjától néhány utcányira már kevesebb a vidámság. Az Avenida Copacabanán túl néhány háztömbbel, egy hentesüzlet előtt, szokatlan tumultusba ütközünk. Asszonyok és férfiak veszekednek a rendőrökkel, a hentes lehúzta redőnyét. Furcsa „őrség" állt a hentesüzlet előtt: a férfiak elküldték asszonyaikat, hogy ne vásároljanak húst! így tiltakoztak a rohamosan emelkedő húsárak ellen. „Főzzetek babot, krumplit, halat!" — kiáltották az asszonyoknak, hogy bojkottálják a henteseket, s ezt a kormányzat is támogatta. Ám a hússzállító hütökocsik „eltérítésével” — és az így lefoglalt hús olcsó áron való kiárusításával — is hadakoztak a csillagászati húsárak ellen. A „Húst ne!" mozgalom élére a férfiak álltak... Mit lát mindebből a külföldi turista, akit felvisznek a Cukorsüvegre, s onnan gyönyörködik a Ciudad Maravilhosában, a Csodálatos Városban? Jogo di bicho — tiltott állatversenyek, a rejtett fészerekben rendezett kakasviadalok, vagy a titkos haiti vudu szertartással rokon éjszakai macumba rítus éppúgy Rio, mint a futballmeccsek, vagy a lóversenyek iránti lelkesedés. Figája is van minden igazi cariócának, szegénynek és gazdagnak. A „figa" egy fügét mutató ujjat formázó kéz — fából vagy éppen aranyból. Egy kis madzagon, vagy akár aranyláncon a nyakban lógó piciny amulett. Afrikából hozták magukkal a rabszolgák, hogy megvédelmezze őket a szemmel verés, a törzsi átok ellen és biztosítja viselőjének a szerencsét és a termékenységet. Az utóbbiakból nincs hiány, de a szerencséből nem jutott minden cariócának ... SEBES TIBOR A szerző felvételei Tücsök, a híres gordonkaművész, rengeteget gyakorolt a nyáron. Került fordult, gondolt egyet, kiült a házikója elé, és gordonkázott. Mondták is neki a hangyák: — Ahelyett, hogy folyton muzsikálgatsz, gyüjthetnél magadnak egy kis elemózsiát. Tudod jól, ha télen éhezel, senki sem könyörül meg rajtad. — Hátha tévedtek, hangyácskák? Én olyan szépen gordonkázom, hogy az már kész csoda. A fülemüle is meghallgatott és azt mondta, igazi művész vagyok. A művészek pedig nem szoktak éhezni manapság. — Mit mondtál, mit csinálsz? — Gordonkázom. — Nagyon helyes — bólogattak. Hanem mikor télen meghallották a tücsök muzsikáját, bizony nem adtak neki egy fél morzsa cipót sem. — Te becsaptál minket, te hazudtál nekünk — lármázták. —■ Azt mondtad, hogy gordonkázol, s lám, éppen úgy húzod a vonót, mint régen, csak egy kicsit mélyebb a hegedűd hangja. Nagyon elkeseredett szegény tücsök. Nem a jutalom megtagadása fájt neki, hanem a hangyák szörnyű műveletlensége. Elkeseredésében úgy határozott, elmegy világgá. Hiába fújt a szél, hiába hordta a havat, a tücsök csak ment, ment a keserves vándorúton, hóna alatt a féltett hangszerével. Vándorútja során egyszercsak odaért egy vár elé. Megdöngette a kapuját, s lám, csodák csodája, az nyomban kinyílt. — Nicsak, egy szerecsen! — csapta össze a bokáját az őrtálló katona. A másik meg tüstént belefújt a trombitájába, hogy jelezze a vár lakóinak, vendég érkezett. A tücsök ámult bámult a nagy meglepetéstől, hát még mikor meglátta, hogy kilenc hoppmester szalad feléje lélekszakadva, s egymás kezéből szedik ki a királyi koronát, hogy mielőbb a jövevény fejére rakhassák. Mikor ez sikerült, nagy harsogva felkiáltottak: — Éljen a szerecsen király! — Mi a csoda! Azt hiszem, álmodom — dörzsölte meg a szemeit az újdonsült király. Észre sem vette, miként került a trónterembe, onnan meg a hatalmas étkező asztalhoz, mely meg volt rakva rogyásig mindenféle jóval. Mire vége lett a sok ceremóniának, s a bendőjét is megtömte már vagy háromszor a király, éppen beesteledett. Az egyik hoppmester jelentette neki, hogy lefekvés előtt meg kell hallgatnia a szokásos esti hangversenyt. Nagyon megörült ennek a tücsök, hiszen lévén maga is szívbéli muzsikus. Helyet foglalt a vár hangversenytermében, de nem a királyi páholyban, hanem levette palástját, ládába rejtve aranykoronáját, elvegyült az egyszerű nép közé. Ami ezután következett, bizony borzalmas volt. Előbb három béka nyekerészett valamit rekedt hangszerén, utánuk két egérke cincogott, s végül fellépett a szúnyogok száztagú kórusa, vagy félórás zümmögő számmal. Mi lenne, ha most elővenném a gordonkámat és eljátszanám kedves szerzeményemet, a Tücsök szerenádot? — gondolta. Nem sokáig töprengett, a szúnyogok után fellépett a színpadra. — Ki ez az idegen? — kérdezték a hallgatók. — Jaj, de gyönyörűen játszik! — Valami néger muzsikus — vélték az okosok. Egyedül a hoppmesterek ismerték fel, hogy a gordonkás nem más, mint az általuk megkoronázott vándor. Meg is fosztották nyomban a rangjától, mihelyt befejezte a műsorát. — Nekünk muzsikus király nem kell! — kiabálták. — Takarodj ki a várból, látni sem akarunk! Mit tehetett mást szegény tücsök mester, fogta a hangszerét, meg a koronát rejtő ládikót és elhagyta a pompás, mesebeli várat. Azója sok év telt el. A művész megöregedett. Nemcsak a keze reszket már, hanem a hangja is, amikor mesél: — Egyszer a szerecsenkirály várában voltam udvari zenész — mondja — s mikor eljátszottam neki a legkedvesebb szerzeményemet, a saját koronáját illesztette a fejemre. Ha meghalok, arra az unokámra hagyom, aki a legszebben tudja vezetni a vonót. S amikor ezt kimondja, minden tücsök rázendít, csak úgy visszhangzik tőlük a táj. CSICSAY ALAJOS DENES GYÖRGY Tizenkét almafa, koszorúba álló, tizenkét élettel tizenkét élettel egekig megáldott, hullatja csöndesen gazdagon virágzó, az almavirágót. 21
