A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-23 / 21. szám
só A villamosra csak nehezen fértem fel. Akadályozott az aktatáskám, amelyik pattanásig meg volt tömve jóféle Aranyfácán sörrel. Akkor látom, hogy a sors rosszakaratú keze egyenesen a saját minden lében kanál természetű szomszédom, Kiszűri mellé taszított. — Á. hát maga az, lám, lám, éppen bevásárolt, — vigyorgott rám szélesen jószomszédi érdeklődéssel. — És micsodát...? Valami finomat vásárolt? — sandított gyanakodva a telt táskám felé. Ha most beismerem, hogy ennyi sört cipelek, még aznap az utca korhelyének fog bélyegezni a fél város. Kiszűri nagy élvezettel fogja minden ismerősnek a fülébe csámcsogni, hogy rajtakapott egy rakomány sörrel. — Ugyan, semmiség, — kíséreltem meg reménytelenül elhárítani a tornyosuló viharfelhőket. De Kiszűri nyomban kinyújtotta hosszú kezét és megemelte a táskámat. — Megengedi? Majd segítek, — erőszakolta rám nem igényelt jóakaratát. — De nehéz! Mint a só! Vajon mi van benne ? — furdalta az érdeklődés. Kénytelen-kelletlen megkapaszkodtam az ötletében. — Eltalálta. Só. — Ugyan!? De ennyi? Mi... talán ... talán fogytán van? Aki egyszer a hazudozás ingoványos talajára lépett, az nem szabadul egykönnyen a saját szavai béklyójától. Abyssus abyssum vocat. tanított minket még annak idején a jóságos latintanárom. Tehát folytatnom kellett a mesét. — Hát maga még nem hallotta? Úgy tudom, hogy nem lesz az üzletekben só. A boltokban már fogytán van, a raktárak üresek, tehát úgy döntöttem, hogy egy kis készlet otthon nem ártana ... — Ne mondja ... valóban ? — fülelt fel szavaimra Kiszűri. — Látja, jó, hogy említi, magamnak is vásárolnom kellene egy kis sót, mert otthon éppen kifogyott... A szemem sarkából még észrevettem, hogy két jólöltözött hölgy, akik hozzánk szorulva a zsúfolt kocsiban figyelmesen végighallgatták a párbeszédünket, megértőén egymásra kacsintottak. Akkor azonban még ennek nem tulajdonítottam semminemű fontosságot. Egy hét múltán, amikor kiürült a konyhában a sótartó, a heti bevásárlás alkalmával egy kiló sót is szándékoztam beszerezni. — Hol tartják a sót? — kérdeztem ártatlanul az önkiszolgáló bolt egyik elárusító tündérét, nem találván a polcokon sehol az ismert csomagolású árut. — Most lépett le a falvédőről ? — csodálkozott rám az elárusitólány. — Só már néhány napja nincs. Felvásárolták az emberek. Elfogyott. — De hiszen ez lehetetlen. Mit gondol, hogy só helyett majd a talpunkat fogjuk nyalogatni, mint valami medvebocs? Hogy lehet az, hogy nincs só? — tettem fel a már gyakran megismételt kérdés egyik változatát bár jól tudtam, hogy erre a kérdésre kielégítő választ nem kapok. — Csak. Nincs. Az emberek hirtelen mintha csak megbolondultak volna. Felvásárolták a sót. Alig tudtunk néhány csomagocskát a saját számunkra félretenni, — suttogta bizalmasan a fülembe az elárusítólány. Nem adtam fel a reményt és szerencsét próbáltam még az úgynevezett közellátó szervezet más boltjában is. A kérdésemre megadott válaszok azonban nagymértékben eltértek egymástól. — Hahaha, sót! Hát még mit nem. Egy maslit a nyakába, kolomppal nem parancsolna ? — Még tegnapelőtt dugig voltunk sóval. Bejöhetett volna akkor, és annyi sót vehetett, hogy önmagát is besózhatta volna. Mi arról ugyan nem tehetünk, hogy későn érkezett! — Ha hiszi, ha nem, még nekem magamnak is az ángyom hozott egy kilócskát Kistócsamucsáról. Ott még kapott ... — A vásárcsarnok zugában árult egy üzér, kilónként harminc koronáért... — Porig égett a sóbánya ... — Leállították a külhoni behozatalt ... — Kiszállították a sót országunkból, exportra, valutáért... — Az állatkert felvásárolta a hegyi zergék számára, természetvédelmi célokra ... — Azt tervezik, hogy a Kirándulótavat sóstóvá változtatják, arra kell a só. Az a céljuk, hogy egyre több külföldi járjon oda gyógykezelésre ... — A múlt heti eső elöntötte a raktárakat és az egész készlet elolvadt... Amikor azt tapasztaltam, hogy még az üzemi étkezde asztalán található sótartók is üresek, rájöttem, hogy a helyzet válságos. De nyomban fel is ötlött bennem viselt dolgom a sörrel, a sóval meg Kiszűri szomszédommal, és megkíséreltem az ügyet megmagyarázni a felebarátaimnak. — Emberek, — kezdtem jóakaratúan. — ne bomoljanak. Mindezt én okoztam, azzal, hogy a táskámban só helyett sör volt... meg hogy két asszony kihallgatta a villamoson a párbeszédemet a szomszédommal, mert nem akartam, hogy részegesnek tartsanak... de hiszen só volt is, lesz is nemsokára! Ne üljenek fel a pániknak! — hadartam összefüggéstelenül. — Hát ez megbolondult. — rázta a fejét a Közvélemény, és Kiszűri szomszéd rákontrázott, hogy ő már régen megmondta, lám, hogy velem nincs minden rendben, ott, a felső emeleten, a kalapom alatt... — De mi lesz akkor, ha az embereknek igazuk van ? — döbbentem rá nagyhirtelen. — Hisz ők vannak többségben. Hátha az a hír, amelyet magam eszeltem ki, igaznak bizonyult? A biztonság kedvéért már holnap felkeresem az elmegyógyintézetet egy tüzetes kivizsgálás végett... Hiszen ha annyi ember állítja, hogy nem lesz só, akkor a hímek való igaznak kell lennie, valamennyien csakugyan nem tévedhetnek ... Tehát már holnap felkeresem az elmegyógyászt. De ma ... ma azonban még beülök az autóba és átkocsikázok a szomszéd községbe. Vásárolok néhány kiló sót... mert — mi lesz, ha csakugyan nem lesz só? HOCMAN GÁBOR JOGI TANÁCSOK Egy családi ház társtulajdonosa vagyok. Az én részem 50 százalék. A két bátyám 25—25 százalékban részesedik a ház értékéből. A házban én lakom és az egyik bátyám a családjával. A másik testvérem nem lakik velünk, mert neki szövetkezeti lakása van. Mivel a házban lakó bátyám rövidesen befejezi saját családi házának építését és szüksége van pénzre, figyelmeztettek: mielőbb keressek magamnak lakást és költözzek ki a házból, mert el akarják adni. Meg kell jegyeznem, hogy a ház körül legtöbbet én dolgoztam: helyrehoztam a gazdasági részt és csaknem kizárólag én dolgoztam a házhoz tartozó viszonylag nagy kertben is. Talán ezért én viszonyulok másképpen a házhoz, mint a bátyáim, nem beszélve arról, hogy — ellentétben velük — nekem nincs hol laknom. Ezért nincs szándékomban eladni a házat Testvéreim bírósággal fenyegetőznek, s mivel az ilyen dolgokban én nem vagyok járatos, önöktől kérek tanácsot M. Géza, Galántai járás Az ön leveléből világosan kitűnik, hogy társtulajdonosa egy családi háznak. A társtulajdonosi viszonyra jellemző, hogy a tulajdonosok jogainak és kötelességeinek mértékét részesedésük szabja meg. Ezzel kapcsolatban nagyon fontos a Polgári Törvénykönyv 138-as paragrafusa, amely kimondja, hogy a közös tárggyal kapcsolatos egyszerű ügyeket bármelyik társtulajdonos elintézheti. Egyéb esetekben szükséges minden társtulajdonos beleegyezése, másképp a jogi aktus érvénytelen. Nehéz egyértelműen megállapítani, hogy mi az egyszerű ügy, mert az a problémától és gazdasági szempontjától függ. Családi ház esetében egyszerű ügy például a kisebb javítás, a rendszeres karbantartás, a gyümölcseladás a közös kertből stb. Nem ebbe a csoportba tartozik azonban a ház átépítése, nem is beszélve az eladásról. A társtulajdonos ugyanis semmilyen esetben sem rendelkezhet a többi tulajdonos részével. A Polgári Törvénykönyv 140-es paragrafusa korlátozza a saját résszel való rendelkezést is. Az említett paragrafus értelmében a társtulajdonos ugyanis saját részét a többi tulajdonos beleegyezése nélkül csak a társtulajdonosra, házastársára, utódaira ruházhatja át. Más esetben szükséges minden társtulajdonos beleegyezése. Nem kell tehát félnie attól, hogy az ön beleegyezése nélkül eladhatják a házat, vagy hogy az ön beleegyezését bírósági döntés helyettesítheti. Az ön testvérei megegyezhetnek önnel, hogy a házat közösen eladják és a pénzt a részesedés szerint elosztják, vagy pedig megállapodhatnak önnel a társtulajdonosi viszony felbontásáról és az ügy kölcsönös elrendezéséről. Erre a lépésre azonban semmiképpen sem kényszeríthetik önt, s a bírósághoz egyedül csak a társtulajdonosi viszony felbontására tett javaslattal fordulhatnak. E javaslat alapján a bíróság felbonthatja az ön társtulajdonosi viszonyát és rendezheti az ügyet. A bíróságot azonban ebben az esetben nem köti a felek javaslata, vagyis a társtulajdonosi viszony felbontásának más módját is választhatja! A Polgári Törvénykönyv 142-es paragrafusa rögzíti a társtulajdonosi viszony rendezésével kapcsolatos módszerek sorrendjét, ami kötelező. Más mód akkor vehető igénybe, ha lehetetlen a paragrafusban rögzített módokat alkalmazni. A vagyon elosztásának, illetve a társtulajdonosi viszony felbontásának első módja a vagyon reális elosztása a részesedés arányában. A földet reálisan osztják szét. Ezt a geometriai terv szerint, az 50/1976-os törvény értelmében kell elvégezni. A bíróság csak abban az esetben kötelezi az egyik vagy másik társtulajdonost az arányos rész megfizetésére, ha a vagyon elosztása lehetetlen. Azonban figyelembe veszi, hogy a társadalom érdekeivel összhangban legyen felhasználva. Lehetetlen azonban az egész vagyont vagy annak egy részét másnak, mint valamelyik társtulajdonosnak ítélni. A harmadik lehetősig a vagyon eladásának elrendelése. Ha ugyanis az egyik társtulajdonos nem tart igényt a vagyonra, akkor a bíróság elrendeli eladását és a pénzt a részesedés arányában elosztja. A bíróság egyrészt figyelembe veszi a részesedés arányát, de főleg a vagyon társadalmi érdekeknek megfelelő használatát. Ha a bíróság tudomására jut, hogy az egyik társtulajdonos azért akarja rendezni a társtulajdonosi viszonyt és megszerezni az egész családi házat, hogy azt használja, akkor a javaslatot elutasítja. Azt is figyelembe veszi, hogy a társtulajdonosok közül melyik mennyi pénzt, energiát fektetett az ingóságba. Az elmondottakból világosan kitűnik, hogy ha ön nem egyezik bele a ház eladásába, sem pedig a társtulajdonosi viszony szerződés útján történő felbontásába, akkor az ön fivéreinek a bírósághoz kell fordulniuk. A helyzetet ismerve csaknem biztos, hogy a bíróság az egész házat az ön kizárólagos tulajdonába helyezi és önnek kell kifizetnie testvéreit a részesedés arányában. Az összeget az érvényes árelőírások alapján határozzák meg. Dr. FEJŐ 19
