A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-09 / 19. szám
ÖRÖKSÉG Arcképek a két világháború közötti időszak csehszlovákiai magyar irodalmából Egri Viktor A Nagyszombatban (Trnava) született Egri a csehszlovákiai magyar irodalom úttörő írói közé tartozik. Első írásaival az 1914—18-as világháborút követő években jelentkezett, s a húszas évek felében már két önálló kötettel, a Rácsablakos ház című regénnyel (1924) és a Pierre találkozása című novellagyűjteménnyel (1925) járult hozzá a kibontakozó kisebbségi irodalom gyarapodásához. 1945 előtt irt további művei közül a Főikéi a nap és az Égő föld emelkednek ki. Mindkét mű műfaji újdonságot jelentett irodalmi életünkben: az első fejlödésregény volt, mely egy nehéz sorsú fiatal munkás emberi s politikai értelődését mutatta be, a második történelmi regény, mely a Kárpát-medence népvándorláskori történetéből merítette témáját. Igen termékeny volt a novella műfajában is, melyben a legsikeresebben fiatalon átélt világháborús élményeit dolgozta fel. Már akkori novellái közül találunk olyanokat, melyeket irodalmunk viszonylatában a műfaj legjobbjai közé lehet sorolni (Békesség. Harcosok és a leány, Kamba és az arany.) Egri kezdettől és következetesen a realizmus útját járta. Gondosan formált és választékos nyelvezetű műveiben erős szociális érzés és megszenvedett háborúellenesség nyilatkozott meg. Ezeket a tulajdonságait a hazai és a magyarországi kritika egyformán kiemelte. Az irodalomtörténész Farkas Gyula „egyik legműveltebb szlovenszkói írónak és az újszerű problémák világosszemű boncolójának" nevezte és arra is rámutatott, hogy a zsidó környezetet is bensőséges otthoniassággal ábrázolja. Illyés Gyula a Főikéi a nap kritikájában nem hallgatta el a mű fogyatékosságait, de azt is leszögezte, hogy „Egriben a művészi morállal egyenlő erősségű a szociális morál, hogyha nem erősebb" és „a front borzalmairól és a hinterland senyvedő életéről kevesen írtak megrázóbb erővel, s nagyobb őszinteséggel". A hazai kritikusok közül Vájlok Sándor 1935-ben egy kis túlzással azt írta, hogy „a szociális gondolatnak legteljesebb megtestesítője Egri Viktor, talán az egyedüli író Szlovenszkón, akinek sikerült regényt írnia". Egri felszabadulás utáni pályájával — mely a közönségünk előtt jól ismert — itt nem foglalkozunk, de utalunk arra, hogy ebben a korszakban az életművét egy új művemmel, a drámával is jelentős mértékben gyarapította. Tisztelettel emlékezünk arra az értékes munkára is, amelyet irodalmunk újjászületése terén kifejtett. TURCZEL LAJOS kapuk mögött ténfergett, és reszketősen bokázott, ha a labda odagurult a lábához. Nem is igen értettük, mit keres a játéknál, mintha csak diákvoltát akarná bizonyítani. Ehhez a játszótérhez neki is joga volt, kivette hát belőle a részét. Komoly meccseken még a tacsnál is ügyeskedett, mig végül el kellett zavarni, és Simon mosolyogva hagyta, hogy a tacszászlót kivegyék,a kezéből. Elintéztük egy vállrándítással, Simon fél a labdától, Simon egyáltalán nagyon ijedős gyerek, még a maga árnyékától is megriadna. A családi nevét is kiforgatva mondtuk, Silbersteinnek hívták, de mi sohasem mondtuk másként, mint Selberschwein.* Tibor, az első diák aggatta rá ezt a nevet, és Simon erre is csak mosolygott, nem esett körömmel és ököllel a fölényes Tibornak, hogy a gúnyt beléfojtsa. Nincs benne büszkeség, talán még vére sincs, intéztük el a szokott vállrándítással. Egy nap aztán történt valami. Szinte hihetetlen volt, ahogy ez a csapzott, félénk madárfióka egyszeriben fölénk kerekedett. Egy szepesi kisvárosból került közénk a vékonypénzű, nyurga Simon. A legolcsóbb diákszálláson lakott és „napokat" járt enni a módosabb családokhoz. Akkoriban a menzát pótolta ez az ennijárás; a bőséges asztalokról lehullott morzsalékkal, egy falat hússal, egy tál lencsével lakatták jól az éhes diákot. Simon egymaga verekedte ki magának ezeket a napokat. Ajánlást nem hozott hazulról, órákat adott, este meg számlákat másolgatott az ebédekért; felül kellett maradnia, be kellett bizonyítania apjának, aki a szepesi kisváros hitoktatója volt és ellenezte fia világi tudományszomját, hogy egymaga is megáll a lábán. Az iskolában alig vettük észre, úgy beszorult a padba. Csendes, félénk gyerek volt; komolykodva figyelt, és szeplős arcában csúnya, lapos orr éktelenkedett, mintha csöppnyi korában egy durva kéz széttenyerelt volrta rajta. Délutánonként kijártunk a játszótérre, ahol izgalmas futballmeccsek folytak alkonyatig. Akkoriban a füles már a lomtárba került, a labdát rugdaltuk, kétkapura, helyzetadta regulák szerint, bíró nélkül, mert ezt a tisztet nem vállalta senki. Játék alatt rekedtre üvöltött torkok sürgették a labdaadást, éktelen szitkok kísértek egy-egy rossz „suttot" vagy hiábavaló „driblit". Olykor Simon is mutatkozott a réten, a Magyar irodalmi órán történt. Dénes tanár úr behozta a kék borítékos füzeteket a múlt heti dolgozat jegyeivel. Persze Tibornak, az osztály költőjének, aki dolgozatát verssel zárta, rimes válasszal kedveskedett: íme a költő, tele csupa bájjal! Kenje meg Apolló fürtjeit sok hájjal! Közröhej fogadta a rímet: csattanója volt, amiről Dénes tanár úr nem tudott; Tibor szagos pornódéval kente a haját; egyetlen fényes hullámban tapadt a fejére, nagyon büszke volt erre a választékos frizurára. A röhejben Ábrahám vezetett, akit szent életűnek hívtunk, családneve Gottesmann alapján. Ábrahámot villámló szemekkel méregette Dénes úr, aztán öt is elintézte egy rímmel: Ó miért nem maradtál a rőtnél Ábrahám ? Nem járna most intésre a szám! A csemegét legvégére hagyta Dénes tanár úr. Járt velünk egy Mihajlovics nevű, komoly szemű, fekete fiú. Bunyevác pópa volt az apja, magyar és német szóra küldte ide közénk. Ez a Mihajlovics bárhogy is mesterkedett, nem tudott Dénes tanár úr kedvében járni. Dénes tanqr úr egyszerűen nem értette, miért nem tud ez a Mihajlovics tökéletesen magyarul, mór legalább annyira, amennyire egy rosszabb fejű csallóközi fiú. Éppúgy talány volt előttünk is, miért mondja Mihajlovics következetesen „nekemnek kell egy új fizet", miért szeret annyira „színhazbá" járni és miért mondja „vadrégenyes"-nek a vadregényest, vagy miért „fácán" neki a fácán és „picsirtó" a pacsirta. ügy történt, hogy Dénes tanár úr felszólítja Mihajlovicsot és kezdi felolvasni a dolgozatát. Mihajlovics elvörösödik, a szeme könnyhályogos lesz, összeszoritja ajkait. Mi meg dűlünk a kacagástól. Végül leteszi Dénes tanár úr a füzetet, és lemondóan int: — Nem lehet rajtad segíteni, fiú, szekunda! Erre feláll Simon: — Tanár úr, kérem ... — Mi kell? — pillant rá Dénes tanár úr. — Én a Mihajlovicsnak egyest adtam volna ... — mondja most Simon. Csend van, meglapulunk, még nem érzi senki, röhej lesz-e itt vagy valami más ricsaj. Dénes tanár úr Simonra néz, nem tudja, ugratni akarja-e a gyerek, miféle váratlan móka készül itt, és hangja szigorúan reccsen: — Na, na, nem kérek véleményt! Üljön le! De Simon állva marad és tovább beszél: — Mihajlovics dolgozata a legjobb. Neki csak nyelvi nehézségei vannak. Kezdünk fülelni. Nem tudjuk, honnan szedi ezt Simon: „nyelvi nehézségei vannak". És a többit, a bátor hangot, ahogy szembeszáll Dénes tanár úrral, véleményt mond, és végül, ahogy makacskodva kivágja: — A tanár úr szerbül aligha írta volna meg jobban! Erre Dénes tanár úr csak egy mozdulattal válaszol: kidobja Simont. Felakadt szemmel nézzük Simont: mintha most látnánk először. Az óra vége csendben telt el, a szokásos szekundázás elmaradt. Néztük az osztálykönyvet, Dénes nem irt bele semmit. Aztán sem firtatta többé az ügyet. Simont azóta Sminek szólítottuk, rút szeplői alatt valami fény volt, a száján mosoly, keserű és mindentudó. Az újabb dolgozat után elmaradt a felolvasás, és Mihajlovics a sűrűn megkékceruzázott dolgozata alján a szekunda helyett váratlan jegyet talált, egy hármast. Megúszta az esztendőt is. Simon végigjárta velünk az iskolát, észrevétlenül és csöndesen megfosztva Tibort az első diák rangjától. Akkoriban már többet tudtunk családi körülményei felől is. Valaki egy Silberstein nevű tudós külföldi sikeréről olvasott. Megkérdeztük Simont, kicsoda az a Silberstein? — A bátyám... — mondta. — Héber nyelvet és irodalmat ad elő a berlini egyetemen. Ámulva néztük. Nem ment a fejünkbe, hogy Smon sohase büszkélkedett ezzel. — Egyetemi tanár? Mióta? — Már két esztendeje. Ő is elment hazulról. Az apám nem akarta. Aztán tanár lett. Előbb Bécsben, aztán Jénában volt, most meg Berlinben ... Ilyen vastag könyveket ír... Nekem is elküldi mindig. Mutatta is, milyen vastagok a könyvek. És mozdulatában benne volt, mennyi tiszteletet érez bátyja iránt. Matúránk már a háború idejére esett. A véres forgószél bennünket is hamar szétszórt. Egyszer megint találkoztam Simonnal. Vékony, keshedt alakja lézengett a bő katonaruhában. Már benn volt a menetszázad. ban. Ilyen vézna, ványadt alakkal kiverekedhetett volna valami könnyű szolgálatot. Mikor célzást tettem rá, elhárítóan intett: — Mások megtehetik, mi nemi — Ki nem? 14
