A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-09 / 19. szám
KINCSÜNK A NYELV Hold letette, Nap felkapta (Lábadj Károly könyvéről) „ Van szavam, de nincs hangom. Nem alszom, nem eszem, Mégis hogyha kedvem tartja. Jót mulathatsz énve/em." — mottóként is idézhető lenne e találós, amelyet Lábadi Károly drávaszögi magyar találósokat közreadó tanulmánykötetéből vettem. Mielőtt azonban magáról a kötetről szólnánk, hadd áruljuk el a találós megfejtését: Könyv. A szerző nem ismeretlen a magyar néprajztudomány berkeiben, hiszen rendszeresen publikál a Magyar Képes Újságban (MKÚ) és más folyóiratokban is néprajzi témájú írásokat; Erdők, mezők, vad ügetek, Dohányosok és Laskaiak címmel könyvei is jelentek már meg. 1985-ben kiváló néprajzi gyűjtőmunkájáért a Magyar Néprajzi Társaság Sebestyén Gyula emlékérmét vehette át három társával együtt az önkéntes néprajzgyűjtők Székesfehérváron megrendezett országos találkozóján. Már a bevezetőben, a könyv céljáról írottakból megtudjuk, hogy a drávaszögi népköltészet monográfiájának megírása a szerző távolabbi célja, a szóbanforgó tanulmány csupán adalék a majdani összegezéshez. A kötet megírásához nagy segítséget nyújtanak azok az általános iskolások, akik tanáraik irányításával előgyűjtést végeztek, s az anyagot az MKÚ gyűjtőpályázatra küldték be. A tanulók s a gyűjtést ellenőrző és feldolgozó Lábadi Károly tíz drávaszögi faluban végezték el a találósok összegyűjtését. Összesen 4 842 került így elő, amelyek közül az Alafaluknak is nevezett Kopácson, Várdarócon és Laskón került elő a legtöbb (2 057). Lábadi a találósokat a következő három műfaji csoportba sorolta: 1. Nem ellentétes találós kérdések; ilyenek: Puhán teszik be, keményen veszik ki. (Kenyér), Mikor jó a kicsi alma? (Ha nagy nincs.) Kívül szőrös, belül nedves. Az embereknek igen kedves (Őszibarack) Hol a legfeketébb a nő? (Afrikában), Miért varrják a subára a gallért? (Hogy le ne essen) stb. 2. csoport: Ellentétes találós kérdések; pl.: Akkor víg, ha verik. (Cimbalom) nem fektetik, mégis alszik, nem mosdatik. mégis fehér. (Aludttej) stb. A 3. csoportba kerültek a vegyes és összetett formák; pl.: Tavaszt vidámitom, a nyarat hütöm. Őszt etetem, a telet fütöm. (Fa) stb. Tematikai szempontból vizsgálva a találósokról kiderül, hogy a legtöbb emberhez, testrészeihez kötődik, majd pedig a konyhai és gazdasági eszközök következnek, s népszerűségük azzal függ össze, hogy mindmind az emberi élet nélkülözhetetlen részét képezi. A tíz leggyakrabban előforduló szó vizsgálódásából a ki került ki győztesen, 77 előfordulással. Ezt követi az ember, a láb, a víz és a fa. A legnépszerűbb találósok régebbi eredetűek, azokat a mi vidékünkön is nagyon sokan ismerik. Pl.: Melyik várban nincsenek katonák? (Lekvárban) vagy: há feldobják fehér, ha leesik, sárga (Tojás) és: Zöld istállóban fekete lovak piros szénát esznek (Görögdinnye) stb. Megtudjuk még a tanulmányból, hogy a találósok a kérdezetteket tréfás okosságpróba elé állították, a humoros tartalmúak mulattatására szolgáltak, sok esetben a viccet helyettesítették. A találósok fő funkciója tehát a nevettetés volt. Az erotikus jellegű kérdések hatása elsősorban kétértelműségükben rejlik. A várt sikamlós válasz helyett ártatlan a megoldás. Pl.: Este mikor lefekszenek, mi áll fel legelőször? (A vánkus csücske) vagy egy másik hasonló: Tegyünk úgy, mint tegnap este, a két szőröst tegyük össze! (Szempillák) stb. Találósok különféle társas összejöveteleken, mulatságokon, munkavégzéskor és játék közben hangzottak el, és tegyük hozzá rögtön: hangzanak el ma is, s a legnépszerűbbekkel már az iskolában megismerkednek a tanulók a tankönyvek segítségével. Lábadi Károly Elold letette. Nap felkapta című könyvét mindenki, tanuló és tanár, néprajz iránt érdeklődő és csupán szórakozni vágyó egyformán haszonnal és derűs jókedvvel forgathatja. URBÁN ALADÁR Csótó László illusztrációja BÉ ÉS ÁFF A végzet egy mértanórán ért utol. Ezt a tantárgyat rokonszenves fiatalember tanította. Őszintén vonzódtam hozzá. Lelkesülten bámultam rá, ha a padok közti sétájában néha mellettem állt meg. Ruhájának illata ma is az orromban van. Magas, szőke fiú volt, egy évre rá elesett a háborúban. A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval, s a jó tanulók biztonságával szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között. — Mondd is, amit csinálsz — szólt hozzám a tanár. — Egyenest húzok a bé és áff pontok között — feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. — Mi között? — A bé és áff pontok között — ismételtem. Egy kicsit tájszólásban beszéltem. — Nem áff, hanem eff. — Igenis. — Mondd ki, hogy eff. — Áff — mondtam tisztán és félreérthetetlenül. — Nem áff! Mondd, ahogy kell. Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ö-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t hol egészen zártan e-nek, hol nyíltan csaknem á-nak ejtve: közönségesebb szavainkat például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ö szavain. — No, mondd hát — s nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet. — Mi lesz? — Áff — nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály felröhögött. — Hová való vagy? — kérdezte a tanár. — Pusztai! — kiáltotta valaki. — Bregócs. így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére. A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok. — Holnapra megtanulod a rendes kiejtést — mondta egy kicsit türelmetlenül. — És jelentkezni fogsz. Egész délután a Kapos partján a fűzbokrok közt föl-alá járva gyakoroltam magam. Néha úgy éreztem, sikerült. Tátogtam, hápogtam, égre fordított arccal a torkom szorítgattam. Reggel első dolgom volt, hogy próbát tegyek. Sími szerettem volna. Kétségbeejtő gikszer szökött ki a torkomból, s mint egy bosszúálló jelentés szinte megállt a levegőben. Az óra előtt nem jelentkeztem, s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az égvilágon semmi sem jött ki a számon. Egész hosszas rábeszélés után, amelyet az osztály helyeslő, harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult, s kiutasított az osztályból. Nem emlékszem, mi volt az utolsó szava. „Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud — valami ilyesmit mondhatott —, nincs helye az osztályban." Azt értettem belőle, hogy örökre kitettek a gimnáziumból? Később azzal magyaráztam viselkedésemet. Ma nem hiszem; nem voltam olyan együgyű. Hirtelen kimondhatatlan fáradtság uralkodott el rajtam, erre emlékszem. Szótlanul kifordultam az ajtón, s még a kilincs eleresztése előtt elhatároztam, hogy hazautazom. Puszták népe (Részlet) ILLYÉS GYULA Hogy a népnyelv továbbra is életben maradjon... A Hét márciusi utolsó számában közölt vitaindító cikk valóban elgondolkodtató. Az utóbbi időben egyre inkább előtérbe kerül ez a probléma. Sokan vannak, akik lenézik a népnyelvet, vagy az irodalmi nyelvtől eltérő szóhasználatot és kiejtést, pedig ezeknek kihalásával értékes kincseket veszítenénk el. Minden embernek csak hasznára válhat, ha az irodalmi kifejezések mellett ismeri bizonyos szavak tájjellegű megfelelőjét. Éppen ezért ezeknek a szavaknak nem a kiirtására, hanem megmentésére kellene törekednünk. Hasznos lenne nyelvi szempontból feltérképezni Szlovákia magyarlakta vidékeit és közkinccsé tenni a tájjellegű szavakat. A kiejtéssel kapcsolatban bizonyos fokig egyetértek azzal az állítással, miszerint hátrányban vannak a tájszólásban (pl. palócosan) beszélők, — de ez nem behozhatatlan hátrány, mert a köznyelvet meg lehet, sőt meg is kell tanulnia minden közéleti tevékenységet folytató embernek. Mindez nem jelenti azt, hogy aki nem köznyelven beszél, az csúnyán beszél. Próbáljunk talán hasonló megoldást találni, mint a zempléni vagy sárosi nyelvjárásban beszélő szlovákok, akik közül nem egy olyan embert ismerek, aki tökéletesen beszéli az irodalmi szlovák nyelvet, de szüleihez, földijeihez sohasem szól másként, csak úgy, ahogyan azt édesanyjától tanulta. CSALA ESZTER A felvételi vizsga egy mondata Ritkán fordul a széleskörű érdeklődés annyira anyanyelvűnk felé, mint éppen a köziskolai felvételik napján. Szülök és rokonok kapcsolják be a rádiót, és a vizsga közölt anyagából próbálnak következtetni a vizsgázó gyerek esélyeire, latolgatva annak tudását, a kérdések nehézségét és felidézve saját nyelvi ismereteiket. Április másodika van, szerda. A bemondó olvassa: „Képezzetek tagadó, tiltó és kérdő mondatot a következő mondatból: Jóska sokat olvas." Hát igen, ez nem is nehéz — fut át a felnőtt agyán a gondolat. Nézzük csak: Jóska nem sokat olvas. Jóska nem olvas sokat. A tagadás megvolna. Most jön a tiltás: Jóska, ne olvass sokat!, esetleg: Jóska, ne sokat olvass! És megkeseredik az ember szája, oda a boldog érzés, hogy még él bennünk az iskola által adott nyelvi tudás. Valóban, ez a mai ifjú nemzedék olyan sokat olvasna, hogy ilyen mondattal kell a figyelmét felhívni arra, ne olvasson sokat? Az olvasás öl, pusztít, nyomorba dönt? Két napja ért véget a könyv hónapja. Tegnap volt április elseje ... De ilyen nyelvtani feladat — még áprilisi tréfának is rossz. LUKÁCS ZSIGMOND 11
