A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-09 / 19. szám
ONTtMT HA]I£)TrUK-OLVASTÜK-IATITJK Ha emlő nincs, a cumi is jó — fő, hogy anyatej legyen benne! A képet a somorjai (Šamorín) földműves-szövetkezet tehenészetében készítette Kontár Gyula. Kezdetben csak kutyákkal és macskákkal foglalkozott, később kígyókat, patkányokat, tyúkokat, sőt malacokat is kezdett tanítani Gerry Cott, aki IMorfolkban „színiiskolát" nyitott négy- és kétlábú (sőt láb nélküli = kígyó) „színészek" részére. Tanítványai igen keresettek, filmekben, a televíziókban, reklámfilmekben szerepeltetik őket. A műanyagból készített tartós, praktikus, színes tárgyak, használati eszközök ma már elengedhetetlen kellékei életünknek. Az NDK-ban, ahol évente negyvenezer tonnányi hőre lágyuló műanyag kerül flakonok, játékszerek, konyhai eszközök formájában a háztartásokba, megszervezték a szemétbe vetett plasztiktárgyak összegyűjtését és újrafelhasználását. Jelenleg 6 000 tonnányi funkcióját vesztett műnyag kerül vissza a háztartásokból az ipari termelésbe. P. M. Mihajlov: SZÁZ ÉJSZAKA A JUGOSZLÁV HEGYEKBEN P. M. Mihajlov a második világháború idején szovjet repülőtiszt volt. A honvédő háborúból derekasan kivette részét és sok kitüntetésben részesült. Egyike volt a legsikeresebb pilótáknak. Több társával 1944 nyarán különleges feladatot bíztak rá: Dél-Olaszországba. Bariba kellett repülnie, ahol angolamerikai-szovjet háborús légitámaszpontot szerveztek azzal a céllal, hogy segítsék a fasiszták ellen harcoló jugoszláv partizánokat. P. M. Mihajlov tudja, hogy fölöttébb veszélyes és kalandokban bővelkedő élményekben lesz része, és ebben nem is téved, hiszen sok-sok éjszakán kell bevetésre indulnia, megviselt szállítógépén élelmet, gyógyszert, lőszert, sőt kiképzőtiszteket szállítania az olaszországi szovjet támaszpontról a jugoszláv hegyekbe. A szovjet repülő, aki később a Szovjetunió hőse és érdemes pilóta lett, megírta legérdekesebb élményeit, hogy az utókor képet alkothasson arról az idegborzoló küzdelemről, amelyet a szovjet pilóták folytattak a partizánok megsegítéséért. Megírja például, hányszor kellett lerázni a támadó vadászgépeket, hányszor kellett kicsúszni a fényszórók pásztázó fényköréböl, hányszor kellett megküzdeni a téli hóviharokkal. P. M. Mihajlov könyve csupa izgalom és feszültég, olyan háborús napló, amely bár az eseményekhez igazodik, mélyen szubjektív és emberi. Mihajlovéknak gyakran kellett le- és felszállniuk a partizánrepülőtereken, az mindig nagy izgalommal történt, hiszen a legnehezebb feladatok közé tartozott. Egyízben beragadtak a mocsárba és csak nagy nehézségek árán, a partizánok emberfölötti segítségével tudtak kijutni belőle. P. M. Mihajlov így ír erről: „Mindenkit elküldtünk a gép közeléből, Borisz Glinszkij fedélzeti szerelő beindította a motorokat, és most már nem a kétszáz ember izomereje, hanem a motorok vonzóereje mozdította meg a gépet, majd kirántotta a sárból. Hatalmas „hurrá!" reszkettette meg a levegőt.. Ez a könyv dokumentuma a szovjet és jugoszláv nép barátságának, amelyet a fasizmus elleni közös küzdelem, a szovjet nép segítségnyújtása, s a kölcsönös bizalom pecsételt meg.-dénes-Elem Klimov: JÖJJ ÉS LÁSD Elem Klimov neve nem ismeretlen a filmbarátok előtt: néhány éve nálunk is sikerrel vetítették Agónia című müvét, amelyben felidézte a cári birodalom végnapjait és szembesítette a nézőket a „mágikus erejű" hírhedt muzsik, Raszputyin mítoszával. Klimovot már ez a film az atmoszférateremtés, a vizionárius és mégis realista ábrázolásmód, a láttatás kivételes képességű művészévé avatta. A neves rendező legújabb alkotásának ismét a történelem volt az ihletője. A Jöjj és lásd cselekménye a nagy honvédő háború idején játszódik; alapjául egy tragikus jelképpé nőtt belorusz falu, Hatiny felégetósének a drámája szolgált. Főszereplője egy tizennégy éves kamaszfiú, Fljora, akinek gyerekkorát a háború teszi végérvényesen befejezetté; az ö döbbenetes pokoljárásának a története elevenedik meg a vásznon. Értelmünk tiltakozna az elénk táruló szörnyűségek láttán, ha nem tudnánk, hogy mindez századunk történelmének kegyetlen valósága-A filmmel kapcsolatban gyakran elhangzik a „naturalista" jelző, holott Klimov voltaképpen „csak" szigorúan realista, bár művében kétségtelenül megtalálhatók a naturalizmus — és az expresszionizmus — stílusjegyei is. Elsősorban a falu elpusztításának képsoraira vonatkozik ez: a németek egy magtárba terelik a lakosokat, s felgyújtják az épületet, melyből nincs menekvés. Szimbólum és emlékeztető ez az iszonyatos máglya: jelképe annak az „új rendnek", amelyet a „felsőbbrendűségüket" hirdető, emberiességükből kivetkőzött hódítók a leigázott népeknek ígértek. A rendező nem csupán az „Európa megmentéséért" hadat viselő nácik kegyetlenségét mutatja be, de leleplezi végtelen cinizmusukat, gyávaságukat is: a tűzhalálra ítélt embereknek a német kultúráról, Németország nagyságáról beszélnek a hangszórón keresztül, a német büntetőosztag parancsnoka pedig családjára, életkorára, „erkölcsi elveire" hivatkozva kér kegyelmet a szovjet partizánoktól... A film erényei közül szeretnénk még kiemelni a dokumentumfelvételek invenciózus és hatásos felhasználását, mely már az Agóniára is jellemző volt. S nem maradhat megemlítetlenül a Fljorát alakító középiskolás fiú, Alekszej Kravcsenko színészi teljesítménye sem: rendkívüli érzékenységgel és lenyűgöző átéléssel, hitelességgel játssza szerepét. Elem Klimov filmje tavaly elnyerte a XIV. moszkvai filmfesztivál nagydíját. Megérdemelten. G. Kovács László KÁNKÁN Premier — kérdőjelekkel. Talán igy sommázható a legtalálóbban a bratislavai Új Színpad zenei együttesének legutóbbi bemutatója. Pedig Cole Porter: Kánkán című színpadi remeke valóban sokrétű lehetőséget kínál. Ezt aligha bizonyíthatnám nyomosabb érvekkel, minthogy a New York-í Schubert Színházban 1953 májusában tartott ősbemutatótól számítandó három év alatt 900-szor játszották ugyanitt, de közben 1954-ben már Londonban is átütő sikert aratott; 1958-ban pedig Hollywoodban Walter Lang készített belőle filmet. Ennyi buzdító előjel után, gondolom, jobb túlesni mielőbb a nehezén: nekem bizony nem tetszik az Új Színpad produkálta Kánkán. Sem az eléggé ötlettelenül előadott címadó tánc, sem az előadás. Hiányzik belőle a színpadi lebegés csodája: a tűnékenység, a szépség, a könnyedség. A színpadi varázslat nélkül pedig törvényszerűen egyensúlyát veszíti a muzsika, a cselekmény és a színészi játék egységének követelménye. A rendező: Peter J. Oravec meglehetősen erőszakoltan próbál stílusosságot teremteni, miközben alig-alig sikerül „párizsiassá" alakítania a színpadot. Nézőként nehéz például megbékélni a Montmartre-on szokásos élet pezsgésének hiányával. Sajnos, a természetes emberi reagálásokat sem teszi eléggé érzékelhetővé. Ehelyett az általános vígjátékiság, a zenés színpadi műfaj legelhasználtabb sémái részesülnek előnyben. Mindez nemcsak azért nehezményezhető, mert a darab eredeti stílusát helyettesíti, hanem mert amolyan konvencionális patentnek tűnik, ahol szinte mindegy, hogy az együttes Lehárt, Offenbachot, vagy éppen Cole Portért játszik. Az Új Színpad újonnan műsorra tűzött musicaljében mindebből nem sok derül ki. Nyilván közrejátszik ebben a díszleteket javasló Otto Šujan s a kosztümöket tervező Judita Kováčová munkájának jellegtelensége is. A szereplők közül egyedül Gréta Švercelová Pistache-jának céltudatos rafináltsága és Jozef Benedik Aristidjának csökönyös mogorvasága takar átélhető karaktert. A többiek a saját maguk kitalálta modor, vagy a színjátszás általános eszköztárából merítenek, ám a Kánkánt sem sikamlós táncként, sem előadásként nem élvezik igazán. MIKLÓSI PÉTER KAREL CAPEK — magyar tükörben A márciusi Literárni mésičník világirodalmat figyelő rovatában, a Panorámában Szántó György számol be a folyóirat olvasóinak a magyar—cseh irodalmi kapcsolatok egyik legújabb eseményéről, Zádor András Karel Čapek című monográfiájáról, amelyet 1984-ben jelentetett meg a budapesti Gondolat Kiadó. Čapek — állapítja meg a recenzens —, akárcsak kiemelkedő kortársai, mint például Jaroslav Hašek, Ivan Olbracht vagy Vladislav Vančura, kedvező fogadtatásban részesült Magyarországon. 1922-töl 1982-ig harmincöt műve jelent meg magyarul (nem kis mértékben, tegyük ezt hozzá, annak is köszönhetően, hogy a Čapek-recepcióban, főleg az ötvenes évektől, nagy szerepet vállalt a szlovákiai magyar fordítógárda és könyvkiadás is!), a hatvanas évek elején pedig — Dobossy László jóvoltából — az Irodalomtörténeti Kiskönyvtár sorozatban pályaképével is megismerkedhetett a magyar irodalmi közvélemény. A cseh irodalom „fáradhatatlan propagátora és avatott fordítója", Zádor András most egy tíz fejezetre osztott, tekintélyt parancsolóan vaskos — csaknem háromszázötven oldalas — nagymonográfiában járja körül a Čapek-jelenséget, számba véve a prózaíró, a drámaíró és az újságíró „hármas szövetsége" által létrehozott humanista szellemiségű és elkötelezettségű életművet, amelynek látomásai — gondoljunk csak az R. U. R. című alkotásra — századunk vége felé sem vesztettek embertelenség ellen emberségért perlő indulataikból. Zádor András Čapek életművét, magyar befogadását vizsgáló-elemző és értékelő monográfiája — állapítja meg a recenzens — „annak a cseh alkotónak a személyiségét viszi közelebb a magyar olvasókhoz, akinek a müvei néhány évtized óta szerves részét képezik a magyar irodalmi tudatnak és értékorientációnak". (zalabai) 9
