A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-01 / 18. szám
••• Esztendőkkel ezelőtt a bratislavai Georgi Dimitrov Vegyi Müvekben találkoztam egy idős esztergályossal, aki nagy értékű gépén átlagosan napi tizenkét órát dolgozott. A létszámhiány miatt nem akadt váltótársa, s nem birta elnézni, hogy sok mindent tudó masinája munka nélkül álljon. Annyira nem, hogy maga mellé vette a fiát, átadta neki mindazt a tudományt, amit évek hosszú során át megtanult a gép mellett. Kiváló szakembert faragott a fiúból, s így — családi alapon — váltótársa is lett. Megejtő történet ez a szakma, a gép szeretetéről, ám manapság már egyáltalán nem tipikus. A munkásdinasztiák lassan kihalnak a forgácsolószakmában is. Az esztergályosok csupán a legritkább esetben adják ugyanabba a szakmába gyerekeiket; s ha igen, akkor is meglehetősen kétes sikerrel. A fiatalok nagy része ugyanis megszökik erről a pályáról. A szakik panaszai Tóth József a Kelet-szlovákiai Vasmű több száz művezetőinek egyike mondja: — Régebben a gyerek tizennégy-tizenöt éves korában bekerült a gyárba, itt szerezte meg a szakmai gyakorlatot. A régi munkásgárda nevelte öt emberré, jó szakemberré. Megszokta a munkát, a környezetet és természetesnek vélte, hogy a szakmunkásvizsga letétele után is itt maradjon. Manapság viszont a szakmunkásképző iskola neveli az új munkásnemzedéket. Nagyon sok gyerek tulajdonképpen akkor szív először igazán gyári levegőt, amikor már felszabadult. Az iskola tanműhelyében, vagy a tantervben előirt gyakorlatokon meg lehet ugyan tanulni néhány szakmai fogást, de egészen mást jelent ott, s egészen mást már alkalmazottként dolgozni az üzemben. A frissen kitanultak zöme az első időben alig képes önállóan tevékenykedni, sokan közülük az előírt norma alatt teljesítik kötelességeiket. Ráadásul a srácok mindenhez értenek egy kicsit, az esztergályozáshoz, a maráshoz, a köszörüléshez, de semmihez sem annyira, hogy az első naptól számítva jó szakembereknek legyenek minősíthetők. Mátrai Tibor, aki huszonnégy éve tanulta ki a marós szakmát, leállítja gépét és kissé paprikásán folytatja: — Tíz évvel ezelőtt még éjszakai műszakban is többen voltunk, mint most a délutáni váltásban. Nemcsak szakmunkás nincs, de a segédmunkás is kevés. Régebben az ember természetesnek vette, hogy a munkadarabok oda vannak készítve a gépe mellé. Most meg — int az üres placc felé —, nézze meg! Majd itt lesz, ha érte megyek és idehurcolom. Mert igaz, hogy darunk van kettő is, de az egyik többnyire rossz ... — Akkor minek a művezető? — fordulok kérdő pillantással az ugyancsak sokéves gyakorlattal bíró Tóth József felé. Ő csak legyint, utána széttárja a karját. Azt mondja, ő szól, ő megrendel, ő kér, indokol, vitatkozik, de a gyártásszervezés bizony nem egyszerű feladat manapság. — Néha annyi a gond, hogy nem is csodálom, ha egy-egy fiatalember elmegy sofőrnek — fűzi tovább a szót Mátrai Tibor. — Főképpen olyankor, ha csak jobb megoldás híján lett forgácsoló. A múltkor is idekerült a szomszéd gépre egy gyerek. Nem mondom, igyekezett, de nem ment neki a dolog. Ffedig a fél szemem mindig rajta volt. Megmutattam neki, mit hogyan csináljon. Eleinte még be is álltam helyette dolgozni, dehát ezt mégsem csinálhattam mindig, mert az én verklimnek is mennie kell. A legtöbb a hetvenöt százalékos norma volt, amit ki tudott hozni magából, úgyhogy egy idő után el is ment tőlünk. Most kohász, és van olyan hónap, hogy egyszerannyit keres, mint én. Elkényeztetett tanulók? Az állam egy forgácsolótanuló kiképzésére több tízezer koronát költ a három-, illetve négyéves tanulmányi idő alatt. Az oktatásra szolgáló tantermek és -műhelyek a legjobban felszerelt szakmunkásképző intézmények közé tartoznak. A gépek, berendezések állapota kiváló. Olyannyira, hogy e tanműhelyek a lényegesen piszkosabb és nem egy esetben rosszabbul felszerelt üzemekhez képest akár paradicsomnak tűnnek ... Lehet, hogy ez a baj? Szó ami szó; a forgácsolószakma a legfontosabbak közé tartozik. Főképpen azért, mert a géplakatosok után kulcsszerepe van a gyártási technológiában. A gépipari termékek túlnyomó többsége esztergapadon, marógépen, köszörűn nyeri el végső alakját, ezért ezek a műveletek meghatározó jelentőségűek a gyártás mennyisége és minősége szempontjából. Természetesen, néhány sorban nem vállalkozhatott! arra, hogy a szakma valamennyi gondját, baját fölvessem. Arra • Szakemberek — a szakma becsületéről, a munkássá válásról • Utak a faluból a gyárba • Sok függ a gyártásszervezéstől pedig különösképpen nem, hogy valamiféle megoldást is próbáljak javasolni hozzá. Annyit azért sikerült kideríteni, hogy a szakma a megújulás és a termékszerkezetváltás korszakát éli. Jópár olyan munkahely van, ahol a régi berendezések és technológiák még nem tűntek el, az újak viszont még nem váltak általánossá. A képzés és a gyakorlat közötti különbség pedig igen gyakran oda vezet, hogy a fiatalok nem találják meg helyüket a szakmában. A létszámhiány így néhány szakmán belüli, ám több, ennél jóval általánosabb munkaerő- és bérgazdálkodási, illetve gyártásszervezési okra vezethető vissza. Mátrai Tibor ma délutáni műszakban dolgozik. Végigjáratja szemét a gépekkel teli műhelyben, ahol ebben a váltásban bizony csak minden második „verklinél" látni egy-egy gép fölé hajoló fejet. — Úgy tűnik, nem eléggé vonzó a forgácsolószakma — mondja. — Valamikor minden gépre legalább két műszakban jutott ember. Nekem személy szerint az is fáj, hogy egyre kevesebb fiatalnak adhatom át a tudásomat. Ez azonban csak az én egyéni problémám, bár az ipar helyzetét tekintve ez a gondom nem lehet csak egy szakma bel ügye ... Egy brigádvezető a tartalékokról Krimmer Imre brigádvezetőnek még tizenkét éve van a nyugdíjkorhatár eléréséig. Ha egészsége engedi, addig jár majd be a kassai (Košice) Terasz-lakótelepről a vasműbe. Lényegében emlékeinek zöme ide köti. Itt lett szakmunkássá, a felesége szintén itt dolgozott, illetve dolgozik ma is; itt ismerkedtek össze. És az itteni munkájuk eredményeképpen takarítottak meg annyi pénzt, hogy autót vásárolhattak, hétvégi házikót is építhettek. — Távolabbi terveik? — Alig tudok olyat mondani, amit ne valósítottunk volna már meg. Itt-ott csinosítgatjuk a vikendházat, ha pedig eljön az ideje, kicseréljük a kocsit. És utazunk, ha időnk engedi. Látszatra ez nem sok, valójában azonban megfelel a kereseti viszonyainknak is, igényeinknek is. — Munkahelyi kötelességeit nehéznek tartja? — Tulajdonképpen nem. Különösen akkor jó dolgozni, ha nincs fönnakadás a többi üzemrésszel való együttműködésben. — Nem bánta meg, hogy csoportvezető lett? — Volt rá eset, hogy azt mondtam, szívesen visszamennék sorkatonának a marógépre. Különösen akkor fordul ez elő, ha a mi hibánkból keletkezik valami fennakadás. Ez azonban ritka eset. Egyébként érdekes és sokoldalú munkakör ez, csak lenne iránta nagyobb érdeklődés. Az igazság az, hogy új embert nehezen kapunk. Még vidékről sem, pedig a múltban magas volt azoknak a száma, akik falusi emberekként alakultak át munkásokká. — Emlékszik még az ő beilleszkedésükre? — Az ilyen ember általában szerény és szorgalmas, hiszen gyerekkora óta megszokta, hogy reggeltől estig bőven akad munka. Persze, a gyári munkának is megvannak a maga sajátosságai. Itt nyolc órán át kell koncentrálni, s nem lehet lazítani közben, mint a mezei munkán. Pontosan kell kezdeni, pontosan befejezni a munkát. Ez eleinte sokaknak nehezen ment. — Miben látja a gépipari termelés legkézenfekvőbb tartalékait ? — Elsősorban abban, hogy megszűnjön a szakmai utánpótlás hiánya. Emellett feszítettebbé kellene tenni a termelési légkört, hiszen csak így kerülhet valóban előtérbe a minőségi követelmények kérdése. Jobban kellene figyelni a belső kooperációra is, nehogy emiatt legyen fennakadás. Hogy ezt elkerüljük, az ember még a személyes kapcsolatait is felhasználja. Én régi szakmunkás vagyok, így nyugodt szívvel kérek meg bárkit a régi szakik közül, hogy adott esetben siessenek valamivel az én kedvemért is. A minőségi munkát manapság már a szakma becsületi kérdésének tartom, bár ez sok tekintetben függ a gyártásfejlesztéstől, illetve a szerszámok minőségétől is. Ma valóban korszerű és hibátlan, adott esetben exportképes termékekre van szükségünk. — Mivel tartja össze a brigádot? — Egyszerűen azzal, hogy csak reális feladatot vállalok el, amit el tudunk végezni. Igyekszem kinek-kinek olyan feladatot biztosítani, ami a kedvére való. — Vannak-e vitáik? — Vannak de ezek nem lényeges dolgokról, hanem a részletekről folynak. Visszatérő témák egyébként, hogy az idő mindig kevés, a minőségjavítás viszont egyre sürgetőbb kötelesség. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Prandi Sándor 12
