A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-05-01 / 18. szám

Gyermekirodalomról — tegnap és ma

*

Magyarországon az Állami Könyvterjesztő Vállalat 1982-ben reprint sorozatot indított, melynek keretében a magyar könyv- és művelődéstörténet eddig több mint negyedszáz remeke, különlegessége vagy éppen alapvető jelentőségű opusza látott már napvilágot hasonmás kiadásban. E sorozat egyik legújabb kiadványa Drescher Pál Régi Magyar gyermekkönyvek 1538—1875 című könyvtörténeti munkája és bibliográfiája. Drescher Pál — Szentkuty Pál néven verseket és műfordításokat is közölt — munkássága századunk első felére esik, melyből elsősorban könyvtörténészi tevékenysége emelkedik ki. A régi magyar gyermekkönyv útjáról, sorsáról írt áttekintése és az ehhez kapcsolódó, csaknem ezer (!) tételt felsoroló bibliográfiája méltán keltette fel a reprint sorozat szerkesztőinek figyelmét, hiszen ez a forrásértékű, hézagpótló és könyvészetileg is ritkaszép kiadvány — amely bármely házi könyvtár díszére válhat — joggal számíthat a gyermekirodalommal, gyemnekkönywel valamilyen úton-módon ma is kapcsolatba kerülők — írók, szerkesztők, könyvkiadók, pedagógusok, népművelők, s nem utolsósorban a szülők — érdeklődésére. Ami számunkra talán a leginkább meglepő lehet ebben a több mint ötven évvel ezelőtt, 1934-ben megjelent könyvtörténeti munkában, az az, hogy Drescher mennyire korszerű és — saját korának néhány jellegzetességét leszámítva — ma is érvényes szempontok alapján közelíti meg tárgyát, s tekinti át a magyar gyermekkönyv történetének csaknem három és fél évszázados szakaszát. Bevezetőjéből — amelynek egyes kitételeit nem ártana, ha napjainkban is gyakrabban ismételgetnénk — érdemes hosszabban idéznünk: „A gyermek lelkének kialakulásában jelentős szerepe volt s van a könyvnek. A könyv nemcsak az oktatás, a nevelés, az ismeretközlés eszköze, hanem más változatában gyönyörűség, elragadtatás forrása is a gyermek számára. Szórakozás, s a felnőttéhez teljesen hasonló lelki föloldódás, elveszés egy más, a valóságtól elütő, képzeletbeli világban. (...) Az emberi szellemnek ez a legkedvesebb megnyilatkozása, ez a világ, a fikciók világa, a költészet, s a szépliteratúra, bár részletei a valóság törvényeinek vannak alávetve, egészében mégis a képzelet síkján mozog. S így a nyiladozó léleknek jobban megfelel, mint túlságosan nagyra tartott realitásaink. A mese a gyermek szemével nézett világ." Drescher könyvében külön fejezetet szán a magyar „ABC-könyvnek", továbbá a vallásos, az ismeretközlő és a szépirodalmi gyermekkönyvek történetének. Mi csupán az érdekesség kedvéért említjük

meg, hogy az első magyar nyelvű ábécéskönyvünk az Erdőst Sylvester János által 1539-ben Sárvárott megjelentetett Grammatica Hungaro-Latin, az első, gyermekeknek készült magyar vallásos könyv Siderius János 1597-ben kiadott Gyermeki Katekizmusa, az első magyar iskolai ismeretterjesztő könyv Losontzi István 1771-es Hármas kis-tükre volt. A gyermekeknek szánt szépirodalmi művek sorát a Robinson-átültetések, illetve a Robinson-utánzások nyitják meg 1787-től és 1791 -tői. Az első magyar gyermekvers-kötetet Bezerédj Amália adta ki 1840-ben Fióri könyve címmel. Az 1840-es években a mi vidékünkről. Kamocsáról való Lukács Pál gyermekeknek írott munkái örvendtek a legnagyobb népszerűségnek, s az irodalomtörténet-írás benne látja a magyar

gyermekköltészet egyik úttörőjét is ... De nem sorolom tovább Drescher könyvének érdekességeit, máig is megszívlelendő tanulságait, amelyekből, úgy gondolom, ennyi is elég volt ahhoz, hogy e korabeli gyermekkönyvekből vett, csodálatosan szép illusztrációkkal díszített munkáját az érdeklődés fénykörébe vonjam.

2.

A Budapesten megjelenő irodalmi és kritikai folyóirat, a Kortárs ez évi első számától kezdődően egy sorozatot indított, amelynek céljai napjaink magyar gyermek- és ifjúsági irodalmának és sajtójának vizsgálata, illetve olvasottságának, befogadásának elemzése. A probléma iránt közelebbről érdeklődök

kedvéért említjük meg, hogy a sorozatban eddig a januári számban Győrffy Miklós Más hullámhosszon... ? (Az ifjúsági és gyermeksajtóról), a februári számban pedig Csatáry Ildikó — Kéri László Az ifjúsági sajtó szerepéről, valamint Nagy Attila A 15—18 évesek olvasási kultúrájáról című dolgozatai láttak napvilágot. A márciusi szám újabb két dolgozatot közöl e témában: Vargha Balázs Mivel „tápláljuk" gyermekeinket? és F. Komárom Gabriella A Kincskereső és olvasói című munkáját.

Vargha Balázs, a gyermeki lélek kiváló ismerője és a magyar gyermekirodalom egyik legfelkészültebb pártolója a gyermekkönyvpiacot elárasztó tömegkultúra ellentmondásait veszi szemügyre, s néhány, a gyermekeknek szánt kiadványról mond nem éppen hízelgő véleményt. Elismeri ugyan a képregény létjogosultságát, de siet megjegyezni, hogy „az illusztrált regényvázak kínálta esztétikai élmény nem üdvözítőbb, mint ha Szép Heléna csontvázában gyönyörködik valaki", s megvizsgálandónak tartja azt is, hogy „a képregény valóban kedvet ébreszt-e az eredeti mű elolvasására, vagy éppen azt az érzést kelti, hogy ez a regény el van intézve, kipipálható". A kifestőket jelenlegi formájukban „papírpiszkolásnak" és „szeméttermelésnek", a nálunk is népszerű Hahota anyagának nagy részét „humorszemétnek" nevezi. Nincs jó véleménnyel a jelenlegi magyar gyereksajtóról, s fájlalja, hogy ez utóbbi „más utakat keresett, mint a gyermekkönyvkiadás", hiszen „alig mutatkozik nyoma a gyermeklapokben a nagy irodalmi fölvirágzásnak". Egyedül a Szegeden megjelenő Kincskeresőt tartja kivételnek, amelynek viszont meglehetősen alacsony példányszáma és hatásfoka miatt kesereg. Nagyjából ugyanez a lényege F. Komáromi Gabriella olvasásszociológiai felmérésen alapuló elemzésének is. Már rögtön az első mondatában elismeri ugyan, hogy a Kincskereső „mindeddig a legigényesebben szerkesztett magyar irodalmi gyermekfolyóirat", de a másodikban azt is siet megjegyezni, hogy értékeihez képest, nem eléggé szeretett, keresett, olvasott." Mi pedig mindkét megállapításával egyet is érthetünk, s nem marad hátra számunkra más, minthogy sajnálkozásunkat fejezzük ki afölött, hogy a Kincskereső nálunk is, a mi iskoláinkban is nagy segítségére lehetne a korszerű és értékes irodalom oktatásában. Annál is inkább, mivel szándékainál fogva a lap a 10—14 éves kamaszok irodalmi folyóirata kíván lenni, s mint ilyen, valóban hézagpótló szerepet tölthetne be a nevelésben.

TÓTH LÁSZLÓ V. Bilský felvétele

KINCSÜNK A NYELV

FŰSZER ÉS A FŰSZEREK

Mai ízlésünk szerint a só, a paprika, a bors ételeink jó részéből nem hiányozhat, viszont a gyömbért, a sáfrányt, a szegfűszeget, a tárkonyt vagy az ánizst vajmi ritkán használjuk, ha egyáltalán ismerjük őket. A felsoroltak közös neve, tudjuk: fűszer.

Maga a fűszer név fűszerszám alakban bukkan fel XVI. századi nyelvemlékeinkben, s ez a hosszabb forma a rövidebbel párhuzamosan élt egészen a közelmúltig. Az első

' adatot a Magyar oklevél-szótár közli 1544- böl: „Vöttem riskasat, borsot, safrant, faheyat és egéb fű szerszámot". Félegyházi Tamás Bibliájából (1586) ezt idézhetjük: „Veuec az Jesusnak testet es be keteszek azt lepedőkben fe szerzamokkal eggiet. az miképpen szokások az sidoknak temetkezni." Pázmány Péternél ezt olvashatjuk: „A tyúkot ki fogják a sáros udvarról, fű-szerszámokkal ízessé teszik." De még századunk irodalmában is akad példa a hosszabb változatra, például Tömörkény Istvánnál: „Skatulyát szedett elő.

amelyben fűszerszámok voltak. Só, paprika és egyéb ilyenféle." Olykor Kosztolányi is így nevezi: „FOszerszámos ételeik, italaik (az angoloknak) arra valók, hogy csiklandják, kaparják, ráspolyozzák a minden pillanatban kihunyni készülő életkedvet." A fűszerez igének is hosszabb alakját találjuk meg a régiségben. Lippay János botanikai művében, a Posoni kertben ezt írja: „A pimpinella (rákfarkfű) a bornak jó szagot ád, mintha meg-fűszerszámozták volna." Baráti Szabó Dávidnak A magyarság virági című művében (Komárom, 1803) átvitt jelentésben is előfordul: „A mostani írók közül sokan édes indulatokkal fűszerszámozzák munkájikat."

A fűszer megjelölésére nyelvünk más megoldással is kísérletezett. Erre vall Szenczi Molnár Albertnek fűszerzet adata, illetőleg a

XVI. század nevezetes szótárirájánál, Calepinusnál olvasható Iz adó szerszám és iz tsinaio szerszám.

Ami a fűszer eredetét illeti, kétségtelen, hogy a fűszerszámbó\ rövidült, bár emez, mint láttuk, még századunk prózájában is előfordul. Maga a fűszerszám összetett szó, utótagja az eszköz, valamihez szükséges kellék jelentésű szerszám ugyancsak összetétel. A fű előtag arra utal, hogy az ételízesítő anyagok többnyire növényi eredetűek.

Hadd szóljunk végül a ma már ritkábban használt fűszerek közül legalább egynek, a gyömbér nevének történetéről. Nyelvtörténeti adatai a XVI. századtól kezdve fordulnak elő Calepinus, majd Szenczi Molnár Albert és Pápai Páriz Ferenc szótáraiban, illetőleg igen gyakran a szövegemlékekben is. Hadd idéz-10