A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-25 / 17. szám
ORSZÁGOK ÚTJAIN A doveri kikötőt elhagyó hajónkról még sokáig lehetett látni a fehér mészkőből képződött sziklapartot és az „Anglia kőbe épült történelmének" nevezett magasba nyúló doveri várat. Úticélunktól, a belgiumi Oostende kikötőjétől alig több mint 40 kilométeres tengersáv választott csak el bennünket. Az angolok által Englich Chanellnek nevezett La Manche-csatorna mindig fontos szerepet töltött be az európai hajózásban, mert az Északitengert köti össze az Atlanti-óceánnal. A TERVEK SORSA A mindössze 50—60 méter mélységű csatornáról — fontossága miatt — mindig sokat beszéltek. Különösen az utolsó időben került az érdeklődés homlokterébe. Felsőbb szinten — állítólag — 1751 óta huszonhetedszer foglalkoztak a csatorna két partját összekötő híd, illetve alagút tervével. Minden újságolvasó ember tudja már, hogy Thatcher brit kormányfő és Mitterand francia köztársasági elnök — a canterburyi székesegyházban — aláírásukkal hivatalosan is szentesítették a kettős vasúti alagút megépítéséről szóló megállapodást. Ezzel eldőlt a tervek sorsa. Jómagam mégis úgy gondolom, hogy a tenger csodálói legalább az egyik utat, az alagút elkészülte után is a hullámok hátán, hajón fogják megtenni. CSATORNAÚSZÓK A híres csatornát — eddig — nem csupán hajókon vagy repülőgépen szelték át az emberek, hanem sokan át is úszták. Vezetőnktől még a hajón hallottam, hogy a kiváló és bátor úszók közé tartozik a hazai Vencelovský is, aki 1971-ben, 40 éves korában vállalkozott — sikeresen — erre a feladatra. Azt is megtudtam, hogy — napjainkig — a csatorna legfiatalabb átúszója az angliai 12 éves Sandrá Druce, aki 1983-ban 12 és fél óra alatt úszta le a Dover és Calais közötti 32 kilométernyi távolságot. Szinte hihetetlen, hogy a gyorsasági rekordot tartó amerikai úszónö. Petra Dean — a férfiakat is megelőzve — 8,52 óra alatt győzte le ezt a távolságot. Állítólag az is számít — ezt most nem a férfiak védelmében mondon —, hogy milyen erős a szél és milyen a víz hőmérséklete. Úgy vélem, a férfiak mindig rosszkor léptek a vízbe ... A KONTINENS ORSZÁGÚTJÁN A nyugat-flandriai Oostendében értünk a kétnyelvű Belgium területére. A tengeri kikötőjéről, de méginkább világhírű tengeri fürdőjéről ismert városból nem sokat láttam, mert a kihajózás után azonnal elindultunk Brüsszel irányába. Útközben magam is megállapíthattam, hogy ez a kis ország kontinensünk egyik legiparíbb állama. A flandriai városok már a középkorban a csipke- és posztógyártás ismert fellegvárai voltak. Később nagyiparú vasiparuk vette át a vezető szerepet, amihez hozzájárult a gazdag bányavidék intenzív kiaknázása is. Amíg a szomszédos Hollandiát Európa virágoskertjének nevezik, Belgium is méltán viseli a kontinens műhelye jelzőt. Arra utalva, hogy Európa szárazföldjének fejlett gazdasági körzeti és földrajzi tájai között ez a terület — egykor és ma is — az összekötő kapocs szerepét tölti be, Belgiumot „Európa országújának" is szokták nevezni. A tengerpartokhoz és a holland határhoz közel, még láttam dűnékkel védett „mélyföldeket", de ezek néhány kilométerrel tovább beleolvadtak a Flandriai-síkságba, majd az enyhén hullámos Brabanti-dombvidékbe. A FŐVÁROSBAN Brüsszelbe érve örömmel állapítottam meg, hogy — az országokat járó — utam során itt kaptam a legjobb szálláshelyet. A Hotel Sainte Catherine ugyanis nemcsak teljes kényelmet biztosított, hanem a város közepén is volt. A vacsora után a „Szent Katalinból" elindultam szokásos városnéző utamra. „Európa országújának" fővárosa mozgalmas történelmi időknek volt a tanúja. Sokáig Spanyolország, majd Ausztria uralma alá került. 1794-töl Napóleon bukásáig a franciáké volt a város. Később Hollandia birtokolta és csak 1830 óta — a függetlenné vált — Belgium fővárosa. Rövid séta után megtaláltam a felzászlózott Grand Place-t, a város régi főterét, amelynek a legmonumentálisabb építményei közé tartozik a 15. századi városháza és a múzeum. A nagyszerűen megvilágított teret négyszög alakban veszik körül a túlnyomórészt gótikus stílusban épült egykori — gazdag németalföldi — kereskedők és céhmesterek házai. A nem túlságosan nagy tér telis-tele volt üldögélő és sétáló emberekkel. Az európaiakon kívül sok színesbörűt is láttam, akik a nyelvet ismerve, otthonosabban mozogtak itt, mint én. Bár Belgium — az egykori gyarmattartó hatalmakhoz hasonlóan — még nem oldotta meg a volt gyarmati területek bevándorolt lakóinak a „problémáját". Annak ellenére sem, hogy a belga gyarmatosítók mellett magukat exponáló bennszülötteknek és félvéreknek a kormány szabad letelepedési engedélyt adott. Az ország többi részéhez hasonlóan Brüsszel is kétnyelvű. A város utcáin minden — a hollandhoz közel álló — flamand és francia nyelven is olvasható. Bár itt moziban nem voltam, de később, a szálloda televíziókészülékében láttam, hogy itt még a reklámfilmek felirata is kétnyelvű. Hazafelé jövet arra figyeltem fel, hogy — időközben — nem csupán a főteret, hanem a város kisebb tereit, utcáit is kidíszítették a flamandok és a — franciául beszélő — vallonok zászlóival. Szokatlannak tartottam az esti lobogózást, de hát „ahány ház, annyi szokás" — szokták mondani. Útközben meglepően sok rendőrrel — járőrrel — találkoztam. A szállodában magyarázták meg, hogy náluk az ünnepi felvonulások előtt mindig nagy a karhatalmi készültség, mert még gyakran fellángol a flamand-vallon ellentét. KÖRUTAZÁSON Mindjárt a reggeli utánra rendelték szállodánk elé az egyik itteni utazási iroda városA Matinékén Pis A doveri vár néző autóbuszát, mert estére már a Német Szövetségi Köztársaságban kellett lennünk. Idegenvezetőnk — közkívánatra — németül beszélt. így értettek a legtöbben. Nem kis bosszúságomra az első megállónk a város régi főterén volt, ahol már jártam. Nappal azonban mégis más volt. Kevésbé romantikusnak, kopottabbnak tűnt. így hát inkább az előadásra figyeltem. Megtudtam, hogy — ismereteimmel ellentétben — közigazgatási értelemben Brüsszelnek alig 180 ezer lakosa 20
