A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-25 / 17. szám
KÖZÖS MÚLTUNK KUTATÓI Tavaly júniusban múlt huszonöt éve, hogy megkezdte munkáját a Magyar—Csehszlovák Történész Vegyesbizottság. Nemzetiségi sajtónk sajnos nem emlékezett meg erről az évfordulóról. Ezért érdemes felhívni a figyelmet legalább arra a tanulmánykötetre, amely ez alkalomból jelent meg nemrégiben szlovák nyelven a Történelmi Tanulmányok elnevezésű sorozat keretében a bratislavai Veda Könyvkiadó gondozásában. A Csehszlovák—Magyar Történész Vegyesbizottság 25 éve című kötet két részből áll. Az elsőben a vegyesbizottság jelenlegi két társelnöke: Niederhauser Emil és Vladimír Matula történészek röviden áttekintik és elemzik az elmúlt negyedszázad munkáját. Hangsúlyozzák, hogy a vegyesbizottság létrehozását a múltban az évszázadokon át közös államalakulatban élő magyarok, szlovákok és csehek múltja mélyebb és átfogóbb megismerésének igénye tette szükségessé. A vegyesbizottság munkájában három szakaszt különböztetnek meg. Az első szakaszra (1960—1963) a vegyesbizottság munkatervének és módszerének a keresése, kialakítása a jellemző. A második szakaszban (1963—1967) már rendszeressé vált a kölcsönös információcsere és a tudományos ülésszakok megrendezése előre meghatározott témákkal. (A vegyesbizottság tevékenysége 1967—1971 közt szünetelt). Az újabb, harmadik szakasz 1971 -ben kezdődött, s a mai napig tart. A vegyesbizottság munkája most újra rendszeressé vált és egyre több konkrét problémát elemez, keres rájuk közös, mindkét felet kielégítő megoldást. A magyar és a csehszlovák történészek huszonöt éves együttműködésének eredményeit mindkét részről egyöntetűen pozitívnak tartják. A hetvenes években például megvitatták a két ország középiskolai történelemkönyveit. A mindkét oldalról elhangzó észrevételeket, bíráló megjegyzéseket közös javaslatok követték, amelyeket aztán a csehszlovákiai és a magyarországi történelemkönyvek újabb kiadásainál már figyelembe is vettek. Korábban, 1967-ben pedig a monarchiabeli 1848—1849-es polgári demokratikus forradalom átfogó, marxista értékelése volt napirenden. Köztudott, hogy ebben a kérdésben mind a mai napig jelentős eltéréA/ekszej Tolsztoj ismert meséjét: az Aranykulcsocskát tűzte műsorára. E történet az olasz Carlo Collodi örökéletű, ebben a mesében Burratinónak keresztelt kalandos hősét: Pínokkiót kelti életre, akinek furfangos kópéságai a jó szórakozás és némi megszívlelendő tanulság reményével kecsegtetik az iskolás korú nézőket. A kassai társulat márciusban látott premierjének rendezője Horváth Lajos, aki kedves, zömében kellemes és jópár talpraesett színpadi ötlettel fűszerezett előadást teremtett az Aranykulcsocska meglehetősen soványka, didaktikus történetű cselekményéből. A jó és rossz harcának vetületében, a mese törvényei szerint, természetesen a jó győzedelmeskedik. Fiatal rendezőnk színpadi rutinról tanúskodó munkájának erénye például, hogy jól választott fényekkel nyomatékosítja a szöveget s gondosan állította be a színészeket. Kár ugyanakkor, hogy színészvezetés dolgában adósunk maradt, s egy-két esetben maga a szereposztás is megkérdőjelezhető. Ez elsősorban a Burratinót alakító Varga Szilviára vonatkozik, aki hála csinosan formás, valóban lányos alakjának, a mesejáték első harmadában képtelen feloldani azt a szexológiai zavart, amit ez a hamisítatlan nadrágszerep okoz számára. Később viszont — amikor az ügyesebb kosztümözés révén már-már elfogadjuk öt a darab főhősének — az egyedi mozgással elegy sajátos játékstisek vannak a csehszlovák és a magyar nézetek közt. Bár a problémákat egy ülés keretében természetesen nem sikerült teljes mértékben megoldani, több részletkérdésben mégis közelebb kerültek az álláspontok, illetve megegyezés született a másik fél felfogásának a tiszteletben tartásáról. A leglényegesebb azonban az a tény. hogy a vegyesbizottság határozatai hozzájárultak az olyan múltbeli nyilvános sajtóviták lezárásához, melyek sértették mindkét fél nemzeti érzéseit és nemzeti büszkeségét. Niederhauser Emil és Vladimír Matula írásuk végén ezért méltán mutatnak rá arra, hogy a vegyesbizottság, tekintettel különleges helyzetére, jelentős szerepet játszhat nemzeteink történelmi múltját és kapcsolatait érintő nem marxista nézetek leküzdésében és azoknak a társadalmi gondolkodásra való nemkívánatos hatásainak semlegesítésében mindkét oldalon. A tanulmányon kívül az llső rész tartalmazza még a vegyesbizottság eddigi csehszlovák és magyar tagjainak névsorát, az egyes ülések előadásainak témáit, és az előadások illetve az ülésekről Csehszlovákiában és Magyarországon közölt ismertetések bibliográfiáját. A kötet második részében hat tanulmány kapott helyet, három csehszlovák és három magyar szerzőtől. Ádám Magda a két világháború közti magyar—csehszlovák kapcsolatok fejlődését elemzi, Dagmar Čierna- Lantayová a szlovák nemzeti felkelés vezető szerveinek nemzetiségi politikájával foglalkozik, Kende János a magyarországi munkásmozgalom útját mutatja be az 1918-as forradalomig, Pavel Hupák a Szlovák Tanácsköztársaság néhány kérdéséhez fűz megjegyzést, míg Benczédi László és Milan Šmerda tanulmányai 17. századbeli témákat dolgoznak fel. Számunkra elsősorban Dagmar Čiema- Lantayová tanulmánya érdekes, mert a szlovák nemzeti felkelés vezető szerveinek a magyar nemzetiséget is érintő nemzetiségi politikájával foglalkozik. A szerző szerint a CSKP moszkvai vezetősége 1944 őszéig a szlovákiai magyarság háború utáni sorsával kapcsolatban nyíltan nem foglalt állást. Ugyanakkor az Eduard Beneš köztársasági elnök vezette londoni csehszlovák polgári emigráció már erőteljesen próbálta elfogadtatni azt az elgondolást, miszerint a szlovákiai magyarságot a németekhez hasonlóan kollektív bűnösként kell kezelni és a háború után el kell távolítani az országból. A felkelés alatt, írja Gustáv Husák ismert könyvére hivatkozva D. Cierna-Lantayová. a németek és a magyarok kitelepítését sem Szlovákia Kommunista Pártja, sem a Demokrata Párt nem vetette fel, bár tudomásuk volt a londoni csehszlovák kormány ezirányú terveiről! A háború utáni csehszlovák—magyar lakosságcsere kérdését azonban mérlegelték Szlovákiában. A kitelepítést a felkelés egyik vezető személyisége Laco Novomeský személyesen is ellenezte. „Az volt a nézete, írja róla a londoni emigráns kormány egyik megbízottja, hogy nem viszonyulhatunk általában negatívan az összes némethez és magyarhoz. Nagyon sok magyar mindig hűbb maradt a köztársasághoz, mint sok szlovák és cseh." A felkelők sajtóorgánuma, a Pravda 1944. szeptember 17-i számában magyar eredetiben hozta a volt Galántai (Galanta), Vágsellyei (Šaľa nad Váhom), Somorjai (Šamorín) és Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járás dolgozóinak „forradalmi üzenetét a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesítő kongresszusához", s megemlékezett az 1938. szeptember 4-i vágtornóci Trnovec nad Váhom) fasisztaellenes béketüntetésről is. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. február 4-i manifesztuma arról tanúskodik, hogy a felkelés vezető szervei még abban az időben sem fogadták el a magyar lakosság kitelepítését. A magyarlakta helységekben a SZNT egy korábbi, 1944. szeptember 6-án hozott határozata alapján magyar iskolákat kellett volna nyitni. Ennek a határozatnak a szellemében a SZNT iskolaügyi megbízotti hivatala, melyet Laco Novomeský vezetett, 1945. március 7-én kiadta a kettes számú körlevelét, melyben utasítja a helyi hatóságokat, hogy az iskolai beíratás történjen „demokratikus elvek alapján: szlovák gyerek szlovák iskolába, magyar gyerek magyar iskolába". A felkelési szervek ezeket a kétségkívül helyes irányelveket a gyakorlatban sajnos már nem valósíthatták meg. Az ország teljes felszabadulása után ezen a területen a Beneš vezette polgári csoport koncepciója érvényesült, mely aztán a Kassai (Košice) Kormányprogram szellemében a köztársaság összes pártjának közös politikájává vált. A magyar iskolák sem azon, sem a kővetkező két őszön nem nyitották meg kapuikat. Laco Novomeský hiába irta még 1945. szeptember 22-én is magánlevélben Viliam Širokýnak a kormány elnökhelyettesének a következőket: „Ismétlem: a helyzet tarthatatlan. Nekünk itt magyar gyerekeink vannak, s a törvény is kötelez, hogy megadjuk nekik az alapműveltséget. A magyar iskolaügyet tehát feltétel nélkül rendeznünk kell..Változásokra csak a „Jégtörő Február" után került sor. Nemzeteink múltbeli életének, kapcsolatainak reális és objektív elemzése, értékelése rendkívül felelősségteljes és fontos feladat. Szükséges, hogy a történészek munkájának eredményeit a széles közvélemény is ismerje. Csak így érhető el, hogy népeinkben egyre erőteljesebben tudatosodjon az, ami összeköt, s egyben árnyalt, marxista magyarázatot nyerjenek a múlt problémái is. A Magyar- Csehszlovák Történész Vegyesbizottságnak ezen a területen pótolhatatlan szerepe van. KOKES JÁNOS lust, de főképpen összpontosítottabb színészi fegyelmet követelő figurából zökken ki elég gyakran. Sajnos, Pierrot-ként Dudás Péter sem eléggé meggyőző, Malvina szerepében pedig Mics Ildikó játéka tűnik több helyütt modorosnak. Ezúttal László Géza korábbi figurákat ismétlő teljesítménye sem jelent különösebb élményt. Három epizódszerepe közül Danyi Irén Tortila teknösbékaként a legjobb. Derűs pillanatokat okozva mozog a színpadom a két kutyarendőr: Bajcsi Lajos és Mokos Attila. A gyerekek számára is maradéktalan élményt nyújtó alakítások közé sorolhatom Dér Lívia (Alisa), Várady Béla (Carlo papa), Érsek György (Arlecchino) és Pólós Árpád (Basiiio) játékát. Ök azok, akik az előadás leghálásabb, legfegyelmezettebb jeleneteit varázsolják a Platzner Tibor tervezte színpadra ebben a lehetőségen belül, pontosabban: kissé azon alul maradt gyermekszínházi produkcióban. Ez is bizonyítja, hogy ez a műfaj egy pillanatig sem tekinthető az úgynevezett biztonsági színház csak mókával és kacagással teli sétagaloppjának. Ellenkezőleg: minden egyes gyermekszínházi bemutató a jutalomjáték lehetőségét kínálja. Nem(csak) az egyénét, hanem a társulatét, amelynek hatása csupán esztendők múltán, a most még széksorokban ülő gyermeksereg felcseperedése után lesz lemérhető. MIKLÓSI PÉTER Dudás Péter, Mics Ildikó, Érsek György es László Géza a mesejáték egyik /eleneteben Bodnár Gábor felvétele 11
