A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-04 / 14. szám
CSIZMADIA MÁRTA A tisztaság nem magánügy Van időn gyönyörködni a város parkjában, amíg várok az autóbuszra. Színpompás virágágyak mindenütt. Mesterkezek munkája — az emberért. ízlésfejlesztő, gyönyörködtető látvány. Mégis elszomorodom. Lehangoló az eset, aminek a tanúja vagyok. Jólöltözött fiatalember áll mellettem. Láthatólag unja a várakozást. Ápolt ujjaival idegesen veszi ki az utolsó cigarettáját, majd összegyűrve az üres dobozt, hanyagul a szeméttartó mellé dobja. Megdöbbent a közömbössége. Körülnézek, a megállónál szemét mindenütt. Műanyag zacskók, papír, kiflivég, a szeméttartó ládika pedig üres. Komisz gondolatom támad; udvariasan rászólok; „Uram, elvesztett valamit!" Felveszem a dobozt és a kezébe nyomom. Keserűen gondolok nyári kirándulásainkra. Óriási fenyők alatt kis patak csörgedez. Az egész táj fenséges, de szeretnék részleteiben is gyönyörködni, a patak szeszélyes kanyargásában, a ráhajló lapulevelek és páfrányok harmatcseppes ragyogásában. A látvány elszomorító. A patakmeder tele van papírpoharakkal, rossz cipővel, kormos edényekkel. A sodró vízben évezredek óta mosódó köveken éppen most törnek össze a kiürült kólásüvegek, amelyeket jókedvű fiatalok dobálnak jól irányozva. Továbblépek, a bokor alján éppen most érik a szamóca. A színek gyönyörködtetnének, szedném illatos gyümölcsét, ha nem lenne tele a bokor alja rothadó szeméttel. Ahova nézek: szemét. A város gondos vezetői a pihenőhelyekre a parkerdő hangulatához simuló ízléses, faragott szeméttartókat állítottak. Üresek, de mellettük szeméttenger. Felháborodva szedem föl a mustárral összekent zsíros papírtányérokat. Lázasan gyűjtöm őket, mígnem észreveszem, munkámban nem vagyok egyedül. Idős asszony a társam, azt teszi, amit én; szégyenlősen mosolygunk egymásra. Strand. A tó partja tele szeméttel. A lengedező szél felkapja a könnyű szemetet és viszi a tó közepe felé. S mi fürdünk a tóban, papirpoharak között és azon csodálkozunk, hogy a sok emberi szemét ellenére is hogy őrzi meg a tó átlátszó tisztaságát? Jártam külföldi strandon, ahol a 15 ezer fürdőzö után estére egy táskányi szemét sem maradt. Olvastam északi országokról, ahol nincs szükség utcai szemétgyűjtőkre, a cigarettavégeket és gyufaszálakat is tűzálló dobozkában viszik haza. Látok tiszta lakásokat, rendet a szobában, ízlést egyszerűségben és tobzódást a pompában. Egyben egyformák; az előszobában figyelmeztetően főhelyen a polc, szekrényke vagy öltözösarok, tele papuccsal. Papucs a család minden tagjának, a vendégeknek, s ha nincs elég, hát harisnyás lábunkat rejtegetjük a fotelok alatt. De tisztelni kell a háziasszony munkáját, kímélni az értékes szőnyeget. Egy porszemet sem lát a kritikus tekintet. Aztán kilépünk a közös folyosóra vagy a villa kapuján, és hullik a szemét. De hadd kérdezzem, kié a park? A strand? Az erdő és az állomás, a folyosó és az utca ? Miénk mind! Használjuk, járunk rajta és benne, napjaink jórészét rajtuk vagy bennük töltjük. Miénk az erdő, ahol ünnepeink valóban ünneppé magasztosulnak, miénk a pihenésre szánt, mégis kegyetlenül agyonfaragott és feldöntött pad. Miénk a szomjat oltó, de konzervdobozokkal meggyalázott forrás. Mi lenne, ha a szélhordta üres papírok és igelitzacskók még egy utolsó szerepet kapnának: hazavinnénk bennük nyilvános helyen elfogyasztott ételeink maradékát. Nem lehet közömbös számunkra a városok és falvak vezetőségének hősies küzdelme külső világunk széppé tételéért. Élt-e Seherezádé? Amikor Antoine Galland a XVIII. század elején észrevette, hogy az általa fordításra kiszemelt hat darab mese mögött 1001 történet rejtőzik, arra is rájött, hogy a meséknek némi valóságalapja is van. Az őt követő orientalisták nem nyugodtak addig, míg történelmi és néprajzi dokumentumok alapján ki nem nyomozták Seherezádé és a mesék hiteles származását. Valóságos irodalmi detektivekké kellett válniuk ahhoz, hogy végül megállapítsák: ami a fantáziadús mesékben történik, az tulajdonképpen az általános igazságok, a mindenütt érvényes emberi tulajdonságok ismeretéből leszűrt bölcsesség. Seherezádé nem létezett valójában, de a perzsa fantázia egy mesemondónő szájába adta mindezt az összegyűjtött bölcsességet. A különféle korokból és vidékekről eredő történeteket később arabra fordították, s így az eredetileg perzsa történelmi eseményekhez és környezethez fűződő mesék anyaga kiegészült a mohamedán világ egyéb stílusjegyeivel és sajátosságaival. A történetek színhelye is főleg Kairó és Bagdad köré csoportosul az arab nyelvű, egybeszerkesztett meseanyagban. A mesék valóságanyagából kiindulva az irodalmi detektívek rokon mesecsokrok létezését is felismerték. Seherezádé bölcsességének meseszálai messze-messze eljutottak. Vagyis a gondolkodó emberek mindenütt rájöttek arra, amire ő: „az élet a véletlen és a szükségszerű leánya", szerencsés és szerencsétlen örökséget egyaránt hozunk magunkkal, s hogy melyik lesz életünkre nagyobb befolyással, az a sorsunk titka. Ezek a gondolatok rejtőznek a mongolok 1001 este, a peruiak 1001 óra, a tatárok 1001 negyedóra és a szírek 500 és fél reggel című meséi mögött is, természetesen a népi sajátosságok, a paraszti bölcsességek megfelelő szó- és képhasználatával. RESZELI FERENC 7-DARABKÁK 1. Közlemény Értesítjük a tisztelt közönséget, hogy a „Hosszú élet titka" című előadás, az előadó korai halála miatt elmarad. 2. Hot-dog ' Azt hiszem gazdaságosabb lenne kiflivel tölteni a virslit... 3. Holdtáj Likas ez a lokalitás 4. Télen Egy fecske nem csinál nyarat... De én azt az egyet is nagyon várom. 5. Pikáns cégér Ki itt belépsz, hagyj fel minden erénnyel I 6. Angolos Jéggel kéred a whiskyt, vagy Trisztán? 7. Jótanács Addig takarékoskodj, ameddig el nem adósodsz! NEVELŐMUNKA A RÁCS MÖGÖTT ... Az iskolához vezető, mindössze pár száz méteres utat a diákok felügyelettel, vastagabb szövetű egyenruhában teszik meg. Az iskolaépület földszinti ablakain rácsok. Akkor szerelték fel őket, amikor valaki innen akart visszatérni a „szabad életbe". Persze, felesleges kísérlet volt, hiszen távolabb, a magas falak amúgy is útját állták. Falak, rácsok, szigor. A helyszín: a fiatalkorúak pardubicei börtöne. Akik nem fejezték be az alapiskolát, a bírósági ítélettel egyúttal tanulásra is „ítéltettek". Büntetés és nevelés. Melyik az erősebb? Mi fordítja vissza a tizenéveseket a törvényszegések útjáról? A büntetésvégrehajtó intézet nevelői, illetve az itt működő iskola oktatói hisznek abban, hogy nem hiábavaló a munkájuk. Számukra az osztálytermekben ülők: diákok, függetlenül attól, miért kerültek ide. Megdöbbentő viszont, hogy az ide kerülő iskolások nyolc-tíz százaléka analfabéta, pedig mindnyájan a tankötelezettség korában nőttek fel!... Milan tizenhat éves, csak a nevét tudja leimi. Amilyen görcsösen fogja a tollat, olyan görcsösen, akadozva beszél és gondolkodik. Szürke egyensapkáját is zavartan forgatja a kezében. — Miért került börtönbe? — Rablásért. — Hogy lehet az, hogy alig járt iskolába? — A szüleim sohasem ellenőrizték, hol vagyok napközben. — Senkinek sem tűnt fel ez? Nem büntették meg a szüleit? — Nem tudom. — Hány testvére van? — Kilenc. Én vagyok a legidősebb. — Ők is iskolakerülők? — Tudtommal nem. — Szeretett volna tanulni? — Akarni akartam volna, hogy megtanuljak írni meg olvasni, de csavarogni ennél is jobban szerettem. Amikor ide kerültem, jóformán csak a nevemet tudtam leírni. Botladozó szavakkal Milan elmondja még: az ítélete elég hosszú ahhoz, hogy a gyorsított tempóban folyó oktatás keretében akár a nyolc osztályt is elvégezze. Ehhez azonban először az ábécével és az alapvető számtani műveletekkel kell megbirkóznia. És ha netán kedvet kapna a rendszeres tanuláshoz, akkor még középiskolai végzettséget is szerezhetne ... Ottónak nincsenek továbbtanulási tervei. Tizenhét éves, nyolcadikba jár, de nem nagy kedvvel. Hat osztályról volt érvényes bizonyítványa, amikor a fiatalkorúak büntetésvégrehajtó intézetébe került. Fosztogatásért ítélték el. A szülei egyszerű emberek és hat testvére van. — Szüleim amolyan jó gyereket akartak nevelni belőlem. Nekem ez nem tetszett. Ha például el akartam menni hazulról, szinte soha nem engedtek el, mert hogy segíteni kell otthon. Utáltam a szófogadást, azt, hogy mindig az ö akaratukat teljesítsem. Iskolába sem szerettem járni, inkább csavarogtam a haverokkal. Ezért sokat veszekedtünk otthon. Különben szeretem őket, és ha szabadulok, hazamegyek. — Gondolom, itt sem örül annak, hogy iskolába kell járnia? — Nem, nem szeretek tanulni. Az iskolában az a jó, hogy a tanítókkal a kinti életről is lehet beszélgetni. Persze, van olyan diák is, akinek ennél sokkal többet jelent az iskola. Találni itt olyan diákot is, aki könyvek iránt érdeklődik, és ha teheti, hozzáolvas a tananyaghoz. Például a tizennyolcadik életévében járó Ivan, akinek bűncselekménye zavaros történet. Van benne ital és verekedés, no meg egy kés, ami túl mélyre és „előnytelen" helyre szaladt. A vád így lett emberölési kísérlet. Négy testvére van, édesapja leszázalékolt nyugdíjas, aki egészségügyi panaszait eléggé gyakran próbálja pohár mellett elfeledni; az édesanyja pedig konyhai alkalmazott. Ivan az ötödik osztályig minden különösebb gond nélkül tanult, a bizonyítványa is elfogadható volt. Ekkor azonban — következetesebb szülői felügyelet híján — rossz társaságba keveredett, és tizenhárom évesen került először rendőrkézre egy trafik kirablásáért. Utána már nemigen tudott megállni a lejtőn: iskolakerülés, „szipózás", lopás, békés járókelők zaklatása egyaránt szerepel elkövetett csínytevéseinek lajstromán ... Úgy tűnik, hogy legutóbbi, súlyos bűntettének következményei — végre — gondolkodóba ejtették őt saját jövője felől. — Hibának érzem, hogy abbahagytam a tanulást — mondja. — Rossz érzés lehet bemenni egy munkahelyre és bevallani, hogy a nyolc osztályom sincs meg. Itt nemcsak az alapiskolát akarom befejezni, hanem egy jó szakmát is szeretnék kitanulni. Olyasmit, amivel szabadulásom után kezdhetek valamit. Az utóbbi két esztendő megtanított arra, hogy nagyobb felelősséggel tartozom saját magamórt. Most már tudom, hogy vigyáznom kell majd, nem szabad innom és jó lesz megválogatni a barátaimat is. — Nevelőitől úgy hallottam, hogy érdeklődik az olvasás iránt, a verseket pedig különösen szívesen lapozza ... — A versekben talál az ember valamit. Valami olyasmit, ami összeköti a kinti világgal. Az életről szólnak, az egyszerű hétköznapokról, amelyek most messze vannak tőlem. Az élet szép lehet, de nem Így, nem ilyen körülmények között. — Ha majd újra kint lesz, mi vár magára? — Az a legfontosabb, hogy soha többé ne kerüljek börtönbe. Tudom, hogy felelőtlen voltam és súlyos bűnt követtem el, de megbántam. Otthon is visszavárnak. A legutóbbi beszélőn az egész család itt volt. Apa is megígérte, hogy már nem fog inni. A börtönben a nevelők egyik legnehezebb feladata az érzelmek kibontása. Elvégre sok itt az olyan tizenéves, aki soha senkihez nem kötődött, soha senkit nem szeretett, nem becsült. A nevelőtanárok egyike erről így beszél: — Egészen más módszerekkel kell itt tanítani, mint a kinti iskolákban vagy diákotthonokban. Színesebben, érdekesebben, érzelmileg megalapozottabban. Védenceink a nehezen kezelhető, a tanulást többnyire nyűgnek tekintő fiatalok csoportjába tartoznak. Az itt szerzett bizonyítvány nem árulkodik arról, hogy tulajdonosa milyen körülmények között szerezte meg. Szabadulás után belépő lehet akár a továbbtanuláshoz, akár a munkához. És e bizonyítvány hallgat arról is, hogy tulajdonosaik, a tankötelezettség ellenére, 16— 17 évesen esetleg a betűvetéssel kínlódtak a büntetésvégrehajtó intézet rácsos iskolaablakai mögött. M.P. 19
