A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-04-04 / 14. szám

A NAGY KEK FÜZET TITKAIBÓL 1. PÁRBESZÉDEK Klasszikus orosz író regényének filmvál­tozatát nézem. Kissé stilizált képek és díszletek. Aka­ratlanul is visszacseppenek a 19. század­ba. Abba a korba, amely taposómalom­ként nyűtte-nyűtte a romantikát. Mintha megfeledkeztek volna a kor fiai, hogy a romantikának funkciója is volt. Igen. Funkciója ... Valamiféle félig tudatos lá­zadás az „elgépesítés" ellen. E stilizált, művi díszletek közt váratla­nul valósághű párbeszéd üti meg a fűle­met ... S hogy méginkább elérzékenyül­­jek, egy nagymonológ következik. Arra gondolok, hát igen. Lehet átkosan mindent túlzásba vinni. De íme párhuza­mosan két ellenpélda. A torzított romanti­ka jegye és a tisztán kicsengő — regény­ből ide mentett sorok. Számomra ez a film itt, az első percben véget ért. Azon tűnőd­tem: mennyit elrontottunk már mi földi halandók-gondolkodók a tiszta művészet ürügyén, elhazudva a valóságot... Azt mondtuk: le a realizmus átkával. Le az ilyen és amolyan kalodákkal. Aztán meg­teremtettünk valamiféle melegházi irodal­mat ... De ez az irodalom egyszercsak szűkösen üresnek tűnik. Mert az író csak­is az élet nagy mondatait hajlandó leje­gyezni. A nagy pillanatokat... — Mily csendeskén, finoman esik az eső ... — mondja valaki a valós életben. Az fró legyint. — No, és aztán... Megfeledkezik róla e látszatra üres mondat is éppen a mindennapi életből szakad ide, és azt a mindennapos, agyon­babusgatott életet támasztja alá ... Csak mernénk újra és újra leírni azt, amit nagy­ritkán még kimondunk, ha ösztönösen is ... Egy félmondatot. Ügyetlen és ostoba kinyilatkozást: amely mégis az én. a te, az ő életét igenelve jönne a világra. Hosszú-hosszú párbeszédről álmodom már egy évtizede. Egy párbeszédről, amely a semmiről szólna, de mégis elvezetne valahová. Talán a titkok kapuja mögé ... 2. AZ ÍRÓ Legyen ő akárki: furcsán néznek rá. Nagy távolságból érkezik. Úgy jön, mintha egyebet sem tehetne. Érkezik és ostoroz. Magát ösztökéli, ajzza, de éppúgy a korának mindenese ő, mintha valamiféle ős-istenség parancsolta volna neki: dolgozz, tevékenykedj, vizsgálódj mások helyett is. Az író ilyen ... Nem szabott neki senki munkát. Pályá­­ját-föladatát ö választotta. ír. Szüntelenül gondolkodik. A jóért töri magát. De akad közöttünk is, ki restell! sok-sok megnyil­vánulását. Közöttünk él. de ő a képzele­tekkel küszködik. A korral. Az emberiség­gel. Tán életében a nyilvánosság elé sem lép. De halála után kézirathegyek marad­nak. A munkája így is nemzedékeket ösz­tökél. Igen. Minden kornak vannak néma prófétái. Gondoljunk csak Emily Dickinsonra, Petröczi Kata Szidóniára, Franz Kafkára, Tomasodi Lampedusára ... író ... Ha kimondom e fogalmat, vagy hallom: mindig az „Elveszett illúziók" Lucienjére gondolok. Az utak és távolságok emberé­re. Mert: mik lennénk mi, ha nem volná­nak utak, messzeségek és perspektívák. Mik lennénk? Valamiféle vadhajtások az örök-társadalmakban. 3. A KOR ZENÉJE Mi kell ahhoz, hogy elérjem a körülöt­tem lévő kort ? Hogy meglássam a világo­mat? A területeimet, ahol portyáznom megadatott. A válasz: — Akadt farmer a tanyán: ô tudta, hogy mi kell ehhez. — És akadt az eldugott prágai utcács­kában egy magányos bankhivatalnok, ő is tudta, mit kell tennie... S valahol a közép-afrikai rengetegek­ben. a pampákon, a kicsi közép-európai zugolyokban, ázsiai fennsíkokon: igen ... valaki megérkezik. Egy mészáros fia tán, és „megüt" egy hangot és ez a hang egyezik a kor hangjával. Költeményt ír, esszét; s az olvasó csodálkozik, mert úgy érzi: a szerző vele azonosult. Pedig csak a kor zenéje ez, mely éppúgy tünékeny, semmibe foszlik, mint minden ... Faulkner, Dosztojevszkij és Petőfi Sán­dor hangja nem teljesen egy adott kor hangja, sem Ady Endréé és Tolsztojé ... Ezek az alkotók valahogy a nagy időtlen­ség kísérőzenéjét is a kor zenéjébe vegyí­tették. Ezért annyira maiak és holnapi­ak ... Ezért megingathatatlanok ... 4. KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK Régóta a nyelvemen van. S magam sem tudom, hogy képes vagyok-e már a meg­fogalmazására. Hos$zú önfigyelés segített abban, hogy megértsem: a ma feltett kérdésére, meg­lehet, csupán holnap tudunk válaszolni, vagy évtizedek múlva. Viszont az is elő­fordulhat, hogy a megnyilvánulásainkra csupán évszázadok múlva felelnek. Mégis többről van itt szó: ezt a többletet én történelemnek nevezném. Mert egyfajta „történelem". Valahogy úgy, amint az Idő­ben sem a monumentális, és mozdulatlan semmit látom, amely körüllebegi a dolgo­kat. Ahogy megannyi lénynek-tárgynak­­alkalmatosságnak, minden létezésnek ön­központú időzónája van, éppúgy van saját, máséhoz nem mérhető történelme. (A va­lóság lenyűgözi az embert, s hadd mond­jam : a pillanatnak élő bhutáni, szudáni és csádi írástudatlan mit sem sejt a tudomá­nyos-technikai forradalom vívmányairól, arról, hogy valahol valakik talán éppen az ő létéről határoznak. Önmaga történelmé­nek „gyűrűzései" nem érintik e század eme évtizedének hullámveréseit, mint ahogyan a felettünk elszálló kanalasgé­mé, gólyáé, sirályé sem. És mégis nem­csak önmagunk történelmében, hanem az egyetemes történelemben is mindannyian benne vagyunk. A maláriát terjesztő szú­nyog éppúgy, mint a pusztulásra ítélt ele­fánt. a Homo erectusok itt-ott a Világban, pl. Jáva szigetén. Kelet-lndiában; s a négymilliárd hétszázmillió homo sapiens a Világ sok-sok mozzanatában.) Tehát minden „egyfajta" történelem. Ötéves sem vagyok: kérdést teszek fel apámnak. De nem válaszol. Tizenegy éve­sen ugyanezt a kérdést immár kibővítve, méginkább megalapozva ismételten felte­szem. Anyám válaszol rá: újabb kilenc év elteltével. Látom: valaki szerszámot készít. Készí­ti, de nem dolgozik majd vele, s el sem adja. De a szerszámnak talán így is lesz rendeltetése. Valahogy ekként vagyunk az életünkben is. Létezem nap mint nap: új és új fejezeteket nyitok sorsomban, hol tudatosan, hol majd öntudatlanul és nem tudom, hogy halálom gong-hangja mit hagy örök-lezáratlanul, és mire mondhat­ják: bevégeztetett. A ma kérdéseire majd a holnap válaszol. Ha most indulok: létem már a jövőben visszhangzik. (Szeretem az életet mert drága és egy­szeri. Szeretem, mert utánoz hatatlanul egy és másolhatatlan, szeretem, mert fe­lelősségeimre figyelmeztet Fegyelemre ösztökél. Szeretem az életet: mert ára van.) Az életem: egyfajta egyetlen személyre érvényes magántörténelem. Ha megha­lok: e történelem valóban bevégeztetik. S 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom