A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-04-04 / 14. szám

A CSEMADOK

Zavarban vagyok. Tíz cikkből álló sorozatban emlékeztem meg a Csemadok népművészeti rendezvényeiről — és most, a végén látom, hogy mennyi minden kimaradt.

Pedig, de sok mindenről kellett volna még szólni! Például: az a sok-sok ember, akinek a neve kimaradt a felsorolásból nem érdemelte volna meg az említést, nem kellett volna szólni róluk akkor is, ha csak egyszer voltak is résztvevői a rendezvénynek? Igen, megérdemelték volna, mert aki legalább egyszer aktív szereplőként, szervezőként ott volt, munkájával hozzájárult az ünnepély értékének, hírnevének emeléséhez, a csehszlovákiai magyar nemzetiség népművészeti kultúrája eme országos fórumainak szebbé tételéhez.

Azokról sem szólhattunk, akiket nem a szereplési vágy, hanem a munka hozott oda: a névtelen rendezők, rendfenntartók, pénztárosok, étellel, itallal s egyéb földi jóval ellátók, egészségügyiek és más szolgáltatást végzők sokaságáról, pedig nélkülük nem valósulhatott volna meg a harminc év rendezvénysorozata. Az ö munkájuk is a nézősereg jó közérzetének javítását szolgálta.

Nem mondhattunk el olyan történeteket, epizódokat sem. ami a rendezvények emberarcúságát, közvetlenségét segített volna bemutatni. Ki tudja azt ma már, hogy az „első zselíziek" esetében milyen nehéz volt a népművészeti felvonulás „élcsapatát", a lovasbandériumot összehozni. Nem a vállalkozó kedvvel, a lovak kölcsönzésével volt a baj. Mindkettő volt bőven. Már szinte hihetetlen, hogy a Csemadok-apparátus a közönségszervezést végző dolgozói gyalog, biciklin — illetve ki hogyan tudta — járták a falvakat.

Egyszer, Gombaszőg előkészítésekor történt, hogy Gyurcsó István költő barátunk vállára vetve a cipőjét mezítláb vágott neki a Szilice —Borzova—Hosszúszó—Ardó—Kecső útvonalnak — ezeket a falvakat kapta közönségszervezésre — mondván, hogy márcsak nem teszem tönkre az egyetlen pár valamire való cipőmet. Arról sem szóltunk, hogy mennyi baj volt az ökörsütéssel, az éjjeli tűzijáték szervezésével, az érsekújvári Domanizsa Károly bácsi tárogató szólójával. Pedig mindez a látványosságot, az ünnepély vonzóerejét volt hivatott fokozni. Ki tehet róla. ha abban az időben nem lehetett csak úgy „mimix-dirnix" levágni egy tinót, egy ökröt, hogy annak a szegény állatnak, a pásztora jóvoltából előbb lábát kellett törnie, csak aztán válhatott a rendezvény „máglyatüzön bemutatott áldozatává".

Vagy amikor meglátta a fővárosunkból odacipelt tűzmester a gombaszögi kőbánya legfelső szintjét —, mert onnan kellett volna a tűzzuhatagot fellőnie — még a szerződést is visszaadta mondván, hogy bizony ő a hosszú élete során a filmnél már sok mindent megélt, de ilyen hajmeresztő feladatot még nem kívántak tőle. A sziklák voltak ijesztöek a számára. Hiába, már idősebb úr volt, így azt mondta: „békésebb körülmények között óhajtok meghalni, nem a szikláról lezuhanva". Aztán mégis lett tűzijáték, és később ő is büszkén dicsekedett „hőstettével". A tárogató is megszólalt, az is a kőbánya legfelsőbb fejtési szintjéről. Hallotta is Krasznahorkától Csoltóig az egész völgy. Szép, csendes, tiszta éjszaka volt. Olyankor pedig messzire száll a hang.

A „hőskorban", az ünnepély előtti két hétben kalapácsok pufogásától dörgött a völgy. Tíz-tizenötezer ember számára készült az ülőhely. Karókat vertünk 8—10 kilós kalapácsokkal (nagybakókkal) a földbe és erre kerültek a deszkák. így készültek az ideiglenes lócák. Egy darab öt méteres deszka alá

8—10 karót kellett földbe verni. Ott, olyankor tükröződött igazán a Csemadok apparátusának a hozzáállása. Mindegy kinek mi volt a beosztása, a funkciója, főtitkár volt-e vagy sofőr, erejéhez mérten vette ki mindenki részét e munkából. Aztán jött a Szőllős nagycsalád, aki átvállalta a színpad előkészítését. Vagy húsz éve évről évre ott van olyankor a család apraja, nagyja: sógor, koma, testvér és a közelebbi, távolabbi rokonság, annyi személy, amennyi szükséges. Róluk, az ő munkájukról is külön cikk születhetett volna, akárcsak Csenky Dezsőről és munkásairól, akik a zselízi fesztivál technikai előkészítését végzik hasonló lelkesedéssel és szakértelemmel.

Hadd említsük meg legalább itt az előkészítést végző különböző bizottságokban önzetlenül munkát vállalók és végzők sokaságát is. Az ő esetükben is az ügyszeretet volt az elsődleges. Sokan közülük még csak nemzetiségileg sem kötődtek a rendezvényhez, mégis örömmel és becsülettel szolgálták az ügyet, mert tudták, hogy jó ügyet szolgálnak és a velük együtt élőknek tesznek vele jót.

Keveset szólhattunk a műsorok, az egyes müsorszámok alkotóiról is. Pedig milyen nagy, időigényes munka van egy-egy öt-tízperces koreográfia, kórusmű, szokáshagyomány betanítása és színpadra állítása mögött.

Egyszerű emberekről van szó, a falu napszámos tanítóiról, kétkezi munkásairól, a szép értőiről, és megszólaltatóiról: a licei Miklósnékról, a rudnai Gonosz Feri bácsikról, a rimaszombati Pásztor Mariskákról, Kamarás Imrékről, Ádám Lajosokról, a rozsnyói Vass és Barczi bácsikról, a fülekpüspöki Molnárokról, a lévai Búrákról, Halászokról, a deméndi Prandorffiakról, a hidegkúti Magokról, Virágokról, a diószegi Karsayakról, a deáki Futókról, Kissekről, Bosnyákokról, a püspöki Sztriezsenyecekröl, a kassai Hemerkákról, a szinai Erőssökröl, Csurillákról, Murákról, a szilicei Mezeikről, a borzovai Farkasokról, a kolonyi, a gesztéi, a hími, a szepsi, a martosi, a szirénfalvi stb., stb. hagyományőrzőkről. És sorolhatnám még nagyon soká mert az országos dal- és táncünnepóly (kulturális ünnepély, népművészeti fesztivál) harminc évfolyama alatt 1 256 művészeti kollektíva, főleg tánc- és folklórcsoport, táncegyüttes, éneklőcsoport és zenekar 42 341 szereplője lépett az országos népművészeti rendezvények színpadára, hogy szórakoztassa a közel egymillió nézőt. Engedjék meg, hogy legalább így tegyek említést róluk, mert a szereplő csoportok és személyek számában mindenki ott van, aki valaha műsoradóként jelent meg az ünnepélyen.

Kívánom, hogy a következő harminc évben magas színvonalú rendezvények egész sorának lehessünk élvezői, szereplői, hogy továbbra is tíz és tízezrek évenkénti találkozóhelye legyen minden fesztiválunk, népművészeti rendezvényünk és együtt szolgáljuk a hazai magyar nemzetiségi népi kultúra ügyét, a csehszlovákiai szocialista kultúra ügyét.

TAKÁCS ANDRÁS

ORSZÁGOS SZEMINÁRIUM

A Csemadok Központi Bizottsága február végén kétnapos országos szemináriumot rendezett a történelmi-honismereti aktivisták számára. A szemináriumon, amelyre a CSKP megalakulásának 65. évfordulója alkalmából került sor, több mint hatvan aktivista vett részt.

A gondolatébresztő, tartalmas rendezvényt Lukács Tibor, a Csemadok KB vezető titkára nyitotta meg, az első előadást Szövetségünk elnöke, Sidó Zoltán tartotta a CSKP megalakulásának történelmi jelentőségéről. Sidó elvtárs nem elégedett meg csupán az események, adatok felsorolásával, hanem igyekezett a történelmi eseményeket és folyamatokat dialektikus összefüggésekben látni és láttatni. Többek között hangsúlyozta: „A CSKP hatvanöt éves történelme bizonyítja azt a marxista-leninista alaptételt, hogy a munkásosztály csak akkor tudja valóra váltani történelmi küldetését — megdönteni a tőkés rendszert és felépíteni a szocializmust —, ha új típusú, forradalmi politikai párt vezeti. Ebből következik a CSKP megalakulásának legnagyobb történelmi jelentősége, s nemcsak a munkásmozgalom, hanem az egész társadalom szempontjából." „Ahhoz viszont — mondotta az előadó —, hogy egy országon belül és világméretben i.s

győzni tudjon a nemzetközi tőkével és a tőkés érdekeltséggel szemben, szükséges ..., hogy osztályérdeken alapuló nemzetköziséget hirdessen és valósítson meg."

„65 éves történelme folyamán a párt a legszélesebb néptömegek érdekeit úgy képviseli, hogy szem előtt tartotta és tartja a nemzeti érdekeket és a nemzetközi érdekeket. mint egyazon jelenség két, egymást kölcsönösen feltételező egységét" — így hangzott Sidó Zoltán értékes előadásának egyik legfontosabb mondata.

A CSKP nemzetiségi politikája címmel Villiam Plevza akadémikus, az SZLKP KB Marxizmus—Leninizmus Intézetének igazgatója tartott értékes előadást. A kiváló marxista tudós nemcsak azokról az eredményekről beszélt, amelyeket pártunk a nemzetiségi kérdés megoldásában, különösen az 1948-as februári győzelem óta elért, hanem a még meglévő hiányosságokról is. Ám hangsúlyozta, ezek megoldása valamennyiünk mindennapi gondja és feladata.

A forradalmi munkásmozgalom dél-szlovákiai hagyományairól Kiss József, az SZLKP KB Marxizmus—Leninizmus Intézetének osztályvezetője mély érdeklődéssel kísért, színvonalas előadást tartott. Kiss elvtárs hangsúlyozta: „Napjainkban egyre inkább

tanúi vagyunk annak, hogy felélénkül a múlt és a jelen közötti áramkör. Az úgynevezett félmúlttal való szembesítés alapját mába nyúló fejlődésszálak adják. A fejlődésszakaszok mába ívelésének a tudatosítása azonban önmagának is bizonyos törvényt szabó sajátszerűséggel rendelkezik. S ez együttjár a tudományos megismerésen alapuló hagyományteremtés követelményével. A felszabadulás 40. évfordulóját kísérő rendezvényeken történészek körében talált fokozott pártfogásra a múlt és a jelen közötti kapcsolódást a hagyományteremtés síkján, a tudatformálás gyakorlati igényeinek szemszögéből megközelítő elméleti vizsgálódás igényének felvetése. Ilyen irányú tudományos munkák születése minden bizonnyal értékes módszertani eligazodással szolgálhat a délszlovákiai munkásmozgalmi hagyományápolás átgondoltabbá tételéhez is."

A továbbiakban rámutatott: „Tények és folyamatok értelmezése magában foglalja azok korabeli beágyazottságának figyelembevételét, és több szakaszon átnyúló összefüggésrendszer szem előtt tartását. A társadalmi fejlődést a szocialista átalakulás felé a kommunista mozgalom vitte előre, de ellenerők korántsem lebecsülhető hatáskifejtésének bonyolult társadalmi körülményei közepette. S e közegnek az érzékeltetése átfogóbb, árnyaltabb képet nyújtva hatékonyabb tudatformáló szereppel ruházza fel a haladás zászlóvivőinek szerepét."

Befejezésül hangsúlyozta: „A dél-szlovákiai munkásmozgalmi hagyományápolás eszköztára kétségkívül a műfaji gazdagodás jeleit mutatja. A szélesebb közgondolkozás befolyásolását illetően azonban még jócskán akad az egymással kölcsönhatásban álló tudományos kutatást és publicisztikát egyaránt érintő teendő."

Fonod Zoltán, a bratislavai Komenský Egyetem adjunktusa Szlovenszkói küldetés címmel tartott előadást a két háború közötti csehszlovákiai magyar irodalom haladó törekvéseiről. Idézzünk ebből az előadásból is — amelyre még szeretnénk majd visszatérni: épp érdekessége és a téma eleddig kellőképpen nem feldolgozott volta, tehát fontossága miatt — néhány passzust:

„A felszabadulás óta megtett út élményei, érzelmi és gondolati tanulságai, tudatos és félig tudatos reflexei ott élnek bennünk. Sokakban azonban ott él még az a múlt is, amely a két világháború közötti kisebbségi sorsot, vagy a második világháború megpróbáltatásait, tragikus emlékeit idézi. Új lehetőségekkel gazdag és új felelősséggel terhes korunkban sem szabad életünknek ezt a korai szakaszát leimi vagy róla megfeledkezni. Elmondhatjuk azt is, hogy a felszabadulás óta megtett út, a fokozott világnézeti, eszté-6