A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-21 / 12. szám
9 Sáfáry László (1910*1943) Az 1910-ben Munkácson született Sáfáry László a gyermekkorát a polgári Csehszlovákia egyik legszegényebb részében, a szinte gyarmatként kezelt Kárpátalján töltötte, melyet a sajtóban gyakran neveztek az éhség földjének. Megrendítő élményei alakították ki mély szociális érzését, mely költészetének egyik fő eszmei mozgatóereje lett. A középiskola elvégzése után a budapesti egyetemen magyar—latin szakos tanárnak tanult; bekapcsolódott az irodalmi életbe és egy rövid életű magyarországi expresszionista folyóiratnak, a Kórusnak a szerkesztője volt. A hazai haladó ifjúsági mozgalmakkal gimnazista korától élénk kapcsolatot tartott, részt vett a regös- és szociográfiai vándorlásokon, és a sarlósok — ugyanúgy mint Györy Dezsőt és Morvay Gyulát — szivbéli költőjüknek tartották őt is. Lendület és Verhovina c. versesköteteit neves kritikusaink (Fábry Zoltán, Barta Lajos, Szalatnai Rezső) is szerető elismeréssel méltatták. Fábry különösen a Rejtett ösvény. Bimbó kinyílik, Verhovina és Árverés c. költeményeit emelte ki és azt írta, hogy „egy egész földdarab táj- és emberievegöjét lélegzi fel verseibe ... s a tájélmény primérsége a verhovinai nyomorúságból olyan leheletszerű finomságokat csal elő. hogy az — tisztaságban — főiér az öklös lázadással és szuronyokat tördel". A finom lelkű, emberszerető és militarizmust gyűlölő költőt a negyvenes években a második világháború frontjára parancsolták, ahol 1943-ban elpusztult. Összegyűjtött verseit Korforduló címmel Sándor László 1969-ben jelentette meg Budapesten. Költészete kiemelt helyet kapott a két háború közti líránkat bemutató antológiában is, amely az ö egyik verséről kapta a címét (Rejtett ösvény, Bratislava, 1980). Sáfáry legjobb versei összetéveszthetetlen hangjukkal, nyelvi és érzelmi tisztaságukkal, s a természetét és az emberi szabadságot összeölelő áhítatukkal maradandó értékei irodalmunknak. Azon költőink közé tartozik, akik a lírai realizmust expresszionista hatásokkal frissítették fel. NEM FÚJ A SZÉL Nem fúj a szél, és rezzen a lomb. Ó, barátja van a lombnak. Nem fúj a szél, és csobban a víz Ó, gyermeke van a víznek. Barátja van a lombnak, gyermeke van a víznek, a vágyakozás hajtja a felhőt és kezem simogatja a hajadat. REJTET1 ÖSVÉNY VIHAR Völgybe ért a riadt nyáj kolompja, s az ég minden felhője a világra zuhant. A sötét záporban szilárdabb vagyok a fasudaraknál és a nehéz cseppek elé vígan kitárom mellemet: eltévedt fecskék, domboldal lehajtó virágai, kislány, gyertek a szívem alá! A fű gyengén felfelé csapzott rejtett ösvény húzódik itt Szomjas őzek vonulnak rajta reggelenkint, minden kis zajra felfigyelnek, lábuk futásra készen remeg. Csendben hintázzatok, fák koronái, csendesedj zúgó patak! Űzött ember szalad most erre, űzött ember bújik meg közietek! Védd meg őt szilaj vihar, villám most arra támadj, ahol az estben felvillan a szurony! Tápláljátok őt vad gyümölcsfák, az igazság közietek bujdosik! életben, az az első pillanatban észre sem veszi a rendellenességet, nem úgy mint én, aki minden nap láthatom a bénakezű nővéremet. A pofon akkor csattant, mármint a baráti, amikor észrevettem, hogy a festő nem valami édeskés szánakozással, hanem emberséggel csüng (ez egy író kifejezése, én ilyeneket kitalálni se tudnék) a lány alakján. Ahogyan a képet röntgenezem, mintha moccanna bennem valami, amit a lágy szivek lelkiismeretnek neveznek; — hm — dünnyögök, — a nővérem — próbálom öt is megidézni. Az én nővérem, akinek különben is azt köszönhetem, hogy nem vagyok elveszett ember... Aztán ismét a festő fényképét fürkészem, hogy megbizonyosodjam felőle: nem az, akinek mondják. Nem túlhajszolt nem is holmi ügyeskedő vagy pénzeszsák, aki a betegség örve alatt nem győz odahaza eleget tenni a megrendelőknek. Bár ezeket a magaságokat még kibővíthetném azzal — lám, mire jó a kíváncsiságom, hogy egy ízben az üzem ellenőrei meglepetésszerűen kivonultak a festő háztájára, s már-már megnyomták a mesés villa csengőgombját, amikor ... Amikor váratlanul a szemben levő — bizony, így igaz — roskatag, százéves házból kopott bekecsben, egy öregasszony kíséretében kilépett a festő. A jóisten tudja, mennyire örültek ötletüknek a látogatók, amikor hellyel kínálták őket a dohos, nyirkos levegőjű szobában, s a festő a tőle szokatlan dzsessz-énekes hangjában üdvözölte őket. Tényleg beteg volt. Nem csoda, hogy a szaglászok ott-tartózkodása pár percnyire zsugorodott, s aztán úgy elkotródtak, mint a kárvallott cigányok. Fölvillannak bennem az összefüggések. Pillantásom ugyan még visszaröppen a Feleségem című képre, s a férfias markok láttán sok mindenre gondolhatnék, csak arra nem hogy diplomás asszony áll velem szemközt, s ugyanakkor belevág gondolataimba a füzetben található számlábak hosszú sora. És én egyre jobban látom már, mire megy ki a játék, s fél hétkor, ez aztán az eredmény uraim, a füzetben lelhető számítások szerint biztosan állíthatom, hogy a festő kilencven napi bére a tét. Azt is tudom már, hogy hatezer koronát kell letenni a konyhaasztalra, valamint azt is, hogy az az asszony a képről ösztöndíjat alapított a barátomnak. Egy éve már annak, hogy a napi dohánypénzt rakja félre egy sajtosdobozba, s ez képezi a fentebb említett tizenkét darab bamahasúnak az egyharmadát, s a többi a beérkezett vagy a várható tiszteletdíjból (óh!) áll majd össze. Egy újabb boríték tartalma igazolta elképzelésemet; a festő alkotói célokra kéri a fizetetten szabadot. A következő kérvény (pontosabban; kiegészítésként utólagosan elküldött nyilatkozat) egy szabályos vállalás volt, amiben a kérvényező önként vállalta, hogy az elkövetkező három hónapi idő munkatervét munkaidő után és bérmenteser^ — előre teljesíti, s amennyiben még Így sem tesznek eleget kérésének, akkor munkaszerződésének felbontását kéri azon a címen, hogy... A vállalásból megérthettem Kobak alapállását, s még nyilvánvalóbbá vált előttem gyávasága és önzése. További nyomozásom eredményeképpen már látom, hogy a festőnek fővárosi bemutatkozásra nyílik lehetősége. Olvasom a pozitív értékeléseket. De egy füzetben lapozva meghökkenve tapasztalom, hogy a naplószerű bejegyzések mellett időnként ott csücsül a mondat végén, az írás jellegének függvényeként a festő lázának foka, s kiderül az is, hogy a tárlat megnyitásának kérdése már vagy kétszázötven napja eldöntetlen, bár a jelek arra mutatnak, hogy „föl a fejjel öregem..." Uraim, kijelenthetem, hogy egyedül én ismerem a festő diagnózisát, s nem az olvasottságomat fitogtatom, ha ezt a lélektani állapotot és a hónapok óta tartó lázállapotot valamiképpen összefüggésbe hozom a stresszel. A tegnapi túlórázás után váratlan fordulatot vett a mai nap. Itt van a festő. Holnaptól kezdetét veszi az ő időszaka, vagyis a fizetetten szabad. — Itt járt reggel! — Ignác hozta lélekszakadva a hírt, s azóta hol a gyárban kószálok utána, hol az irodában várom, de eredménytelenül. Voltam Kobaknál is, s így elmondhatom, hogy barátomra ma ezernyi feladat vár, amit tanácsos megoldania, ha a szabadhoz még mindig ragaszkodik. Mikor indulóban vagyok hazafelé, akkor lép az irodába, s jó napotomra vállamra teszi karját, s azt mondja: egy cigarettára csak maradsz. Tízszer is eltévesztem, igen, igen, már tegeződünk, és kérdezi: meglátogatom-e a három hónap alatt, meg hogy merre lakom, s együtt indulunk hazafelé. Már elhagyjuk a kastélyt. — Itt — mondom, s ö lefékez házunk előtt. Bár szívesen behívnám, de nem merem. — Repülj barátom — mondom, és istenuccse. gyorsan hátat fordítok neki. A motor felbög, s mikor már messze jár, utána nézek. Már a szállodánál tart, mindjárt rátér a főútra. Meglódulnak lábaim, amikor óriási csattanást hallok. Bár állíthatom, hogy semmi különleges adottsággal nem rendelkezem, oda se tekintek, mégis mindent tudok. Egy padra huppanok, s csak bambán nézem a rohanó kíváncsiskodókat ... POÓR JÓZSEF 15
