A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-07 / 10. szám
Január közepén a mi tájainkon a fácánvadászatnak legfeljebb az emlékeit, élményeit elevenítjük fel. Ha ugyan van mit föleleveníteni ezekben az ínséges időkben, amikor néhány fácánkakasért egész napot kell gyalogolni. Esetleg az lehet ünnep, ha a fácánvadászat végén — mint történetesen a hími (Chym) tavaknál immár két alkalommal is — fácán helyett vaddisznó kerül terítékre. A szép, színes kakasokat mégis hiányolom. így hát érthető volt az örömöm, amikor olyan fácánvadászatra hívtak meg, amely rangban, vadbőségben vetekszik az egykor világhírű palárikovói, vagy a ma is ilyen rangnak örvendő židlochovicei vadászparadicsommal. De hogy ne vegyék túlzásnak állításomat, számokkal is bizonyíthatom. Mint ismeretes. Károlyiék egykori palárikovói vadászterületén a harmincas évek első felében érték el azokat a világraszóló eredményeket, amelyek miatt egy indiai maharadzsának például egyetlen kívánsága az volt, hogy életében egyszer ott vadászhasson. Széchenyi Zsigmond közlése szerint a legeredményesebb vadászszezonban itt 37 563 darab apróvadat — fácánt, foglyot és nyulat — lőttek. Židlochovicében a háború előtti legeredményesebb esztendőben 1935-ben — Gyimesi György közlése szerint — 35 158 apróvadat ejtettek el. De ezt az eredményt is túlszárnyalta az 1971-es 49 500 darabos teríték, amely valószínűleg a világranglista élén marad az idők végeztéig. A židlochovicei vadászat bőségéről Gyimesi György egyik könyvében olvashatunk. Ahova a mostani meghívás szólt (Šilheŕovice) neve is fogalom ám a vadászvilágban. Az erdő közepén álló új vadászkastély előtt az Állami Fácános igazgatója, a mindig jókedélyű Fridolin Pokorný fogadta és tessékelte befelé az érkező vendégeket. A rövid, de bőséges reggeli után a kastély előtt volt a sorakozó. s a szokásos ellenőrzés után elindultunk a tett színhelyére. Útközben Pokorný igazgatótól megtudtam néhány, a fácánosra vonatkozó adatot: a šilheŕovicei fácánost 1852-ben alapították, azóta folytatnak itt intenzív fácántenyésztést. Vagyis több mint 130 éves hagyománya van itt a fácántenyésztésnek és természetesen a vadászatnak is. Az egész gazdaság 3 869 hektáron fekszik, ennek egyharmada erdő. S amiért vetekszik a korábban említett apróvadas területek rangjával, az abból ered, hogy évente 45 ezer fácánt nevelnek itt fel, s ebből kereken 20 ezret lövetnek meg. (Az élővadbefogás adatait nem kérdeztem. az vadászati szempontból számomra nem volt érdekes, bár gazdasági és vadtenyésztési viszonylatban is jelentős lehet.) Külföldi vadászok — az idén osztrákok, hollandok, olaszok, angolok és nyugatnémetek — 12 ezer fácánt ejtettek el. A maradék nyolcezer a hazai nimródokat illeti. A mai napon velem együtt még azt a huszonkilenc hazánkfiát, aki itt latolgatja mellettem a frissen esett havon a kilátásokat. Jómagam kicsit kételkedve méregetem az előttünk levő erdőcskét, s azon töprengek, hogyan is kerültem ide, s ha már itt vagyok, legalább ne hozzak szégyent a puskámra ... Itt ma a terv szerint háromszáz fácánt kéne lőni, tyúkot, kakast vegyesen. Az első hajtásban — a huszonhatos sorszám az enyém — a hajtásba kerülök. Az első perctől látom, hogy itt mindenki tudja a dolgát. Minden puskás mellé három hajtó s egy vizsla kerül. Lassan haladunk a vegyes állományú erdőben, de a hajtők kereplőinek zaján kívül mást nem hallani. A fácánok nyilván „gyalogolnak" — szokásuk szerint. De nemsokára vége a csendnek, itt-ott már feleselni kezdenek egymással a sörétespuskák. Az enyém egyelőre még hallgat, de nem sokáig. Az egyik fűcsomóbó! felberreg egy kakas, s mögém kanyarodva igyekszik menteni a tollát, de hiába; lövésem nyomán belezuhan a hóba. Most már tucatjával repülnek fel előttünk a fácánok, s amolyan „tölts-lőj" munka veszi kezdetét. Egy keresztbe húzó „toronykakas" pontosan a tűzvonal előtt száll, fél tucat puska köpi felé a sörétet, de eredménytelenül; amikor fölém ér, jól elébe tartok, s a Baj kai sörétcsóvája megállítja röptét, a következő másodpercben betakarja a hó. A hajtás végén az összeszorult fácánok csapatokban szállnak a vadászok felé, szinte célozni sem kell, csak lőni... A következő hajtásban a két erdő között folyó patak mentén felállított lőállások egyikét kapom. Na, itt a fenyők felett érkező fácánok lehozatala már nehezebb lesz, mint az imént a hajtásban. — Ha itt ma nem lőttök százötven fácánt — mondta az igazgató, mikor az állásainkat elfoglaltuk — akkor mehettek haza gyalog. Ami azt illeti, Kassáig (Košice) igencsak szedhettem volna a lábam. De mindannyian igyekeztünk megfelelni a bizalomnak, s lőttük derekasan a magasan húzó fácánokat. Jártam én már mindenféle vadászaton, de attól még soha nem jöttem zavarba, hogy a felém húzó kakasok közül melyiket lőjem meg. De itt olykor harminc madár is suhogtatta felettem a szárnyát. Zavarom azonban nem tartott sokáig, mert igyekeztem ahhoz a régi vadászregulához tartani magam, hogy bármennyi is repül, csak egyre érdemes célozni. Vagyis kíméltem a tyúkokat s apasztottam a kakasokat. Még így is volt elég tennivalóm, hogy legalább a tisztes szintet megtartsam, mert az ilyen nagyterítékű vadászat komoly munkát jelent. Csak példának mondom el, hogy pár nappal korábban egy külföldi vadász egyetlen napon több mint 2 400 töltényt használt el... Összesen öt hajtás volt ezen a pénteki napon. A Styrky nevű dűlőben — pár hektáros erdőterületen — közel hatszáz fácánt hoztunk terítékre. Hát ezért mondtam írásom elején, hogy a šilhefovicei fácános bőségben, rangban a legelsők közé tartozik. De egyvalamit nem láttam a messzi környéken: se varjút, se egerészölyvet. S ezen a mi tájaink vadgazdáinak is érdemes volna elgondolkodniuk ... Amikor a sűrű hóesésben a teríték négy sarkán fellobbant a máglya, vadászok, vadgazdák fedetlen fővel adták meg a végtisztességet az elejtett madaraknak ... GÁL SÁNDOR A szerző felvétele IKNE A Balti-tenger partján fekvő Kaiinyingrádban található a Szovjetunió egyik legnagyobb és legismertebb állatkertje, ahol behatóan tanulmányozzák az állatok viselkedését, és kísérleteznek keresztezésükkel is. Az állatkert vezetői mindent megtesznek annak érdekében, hogy védenceik életkörülményei minél jobban hasonlítsanak a természeteshez. A moszkvai Konsztantyin Ivanov, az építészeti tudományok doktora, érdekes tervet készített, amelynek a Béke Akropolisza címet adta. A hatalmas létesítmény terve a világ békeszerető erőinek összefogását szimbolizálja. Ez a nem mindennapi társadalmi-kulturális központ a világ országai közötti együttműködés színterévé válhatna. A tervet az 1987-ben Bulgáriában megrendezendő nemzetközi építészkongresszuson terjeszti elő. A „reménységek versenyének" nevezik a tehetséges fiatal sakkozók és a tapasztalt nagymesterek szimultán mérkőzését. A Vili. országos versenyen iskolai csapatok vettek részt, a verseny színhelyein: Moszkvában, Bakuban, Szverdlovszkban, Cseljabinszkban, Harkovban és Irkutszkban. A képen a harkovi iskolásokkal Kaszparov játszik. 8
