A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-03 / 1. szám

f Egy bankjegy meséje Kerek három hónapja lapulok az asszo­nyom pénztárcájában, pedig nap mint nap jár bevásárolni, de hol az öcsém­mel, hol meg a bátyámmal fizet. Teg­nap például az ikertestvéremet húzta ki mellőlem, s azzal fizetett. Lehet, hogy véletlen müve volt az egész, de az is lehet, hogy szimpatizál velem, s azért nem adott ki eddig a kezéből, illetve a tárcájából. Sokszor tapasztaltam már, hogy ki­számíthatatlanok az asszonyok, ami ezúttal is beigazolódott. A három hó­nap alatt sok minden kiderült a gaz­dimról, a harmincéves, lányosán karcsú, a kissé- kihívóan öltözködő és rendkívül csinos, kétgyermekes asszonyról. Elvált. A bíróság — tízévi házasság után — két hete mondta ki a válást. A két fiúgyereket az asszonynak ítélte oda azzal, hogy az apának jogában áll min­den hétvégét a gyerekeivel tölteni. Egy héttel a válás kimondása után bonyodalmak keletkeztek a „vagyon­megosztás" körül, s már-már bíróság elé vitték az ügyet. Sok huzavona után mégis megegyeztek. A volt férj — kiváló szakember lévén — kétszobás, szolgálati lakást kapott az üzemétől, hogy munkahelyet ne változ­tasson és oda menjen, ahol gyorsan lakáshoz juthat. A férj tehát elköltözött, s az asszonyom magára maradt a két gyerekkel. A válás okait nem akarom részletezni, azonban néhány dologról mégis szól­nom kell. Tény, hogy szerelmi házassá­got kötöttek — legalábbis azt hitték akkor —, az állandó együttlét alatt az­tán a velejükig megismerték egymást és rádöbbentek, hogy valami nem stim­mel az életükben. Eleinte apróságoknak tűnő dolgokon kaptak össze, később egyre több hibát véltek felfedezni egy­másban, s lemondásról, alkalmazkodó készségről szó sem lehetett köztük, és jöttek a gyerekek, és az évek rohantak, miközben a gondok-bajok, nézeteltéré­sek és veszekedések egyre halmozód­tak — már-már kibírhatatlan teherként nehezedtek rájuk. A férj a munkájának élt, egyedül ab­ban látta életének az értelmét, meg abban, hogy becsületesen felnevelje a gyerekeit. Talán azzal követett el hibát, hogy kissé „elhanyagolta" a feleségét, nem simogatta, nem becézgette, mint a házasságuk első hónapjaiban, de a vi­szonyuk fokozatos romlásával, az asz­­szony sem kívánta már a férjétől, hogy örökösen vele foglalkozzék. Keresett és talált is magának boldo­gító partnert, amiről persze a férj sem­mit sem tudott. Talán ha tud róla, könnyebben elviselte volna a válással járó hercehurcát, mert nem mindegy ám véglegesen lemondani valamiről, a sok verejtékkel és küzdelemmel létre­hozott, kényelmes fészekről, és eleve mást, újat kezdeni — mindent újra elölről —, de már jóval kevesebb ambí­cióval, kiégetten, csalódottan és kissé megfáradtán. Aztán a gyerekek, a róluk való lemon­dás! Hiába is próbálná meggyőzni ma­gát az ellenkezőjéről, a hétvégi találko­zások — ha mégoly bensőségesek és melegek is —, nem pótolhatják az apát, az apa közelségét, gondoskodását és szeretetét. A férjnek a gyerekeiről való lemondás okozta a legnagyobb lelki sérülést, vi­szont az az állapot is tűrhetetlen volt, amelyben éltek, hiszen az utóbbi hetek­ben és hónapokban alig váltottak szót, s ha váltottak is, fennhangon, dühösen, szenvedélyesen. Mindketten tudták, hogy a megromlott viszonyuk nagyon rossz hatással van a gyerekekre, s azt is tudták, hogy hosszú távon súlyos követ­kezményei lehetnek. Szóval a férj elköltözött, s az asszo­nyom magára maradt a gyerekekkel. Mintha megnyugodott volna. Ahogy azonban múltak a napok, hetek, egyre idegesebbé vált: megmagyarázhatatlan ürességet érzett maga körül. Munkahelyén a barátnője megkér­dezte : — Jobb így? — Jobb ... — Nem bántad meg? — Megnyugodtam ... — hazudta. — Nem tudom — csóválta a fejét a barátnője —, én a te helyedben száz­szor is meggondoltam volna: férfias, tehetséges ember volt, aligha találsz különbet... meg aztán két gyerek­kel ...! — Éltél volna csak vele! — fakadt ki az asszonyom kesernyésen —, máskép­pen beszélnél! — Én csak annyit tudok — és ezt tapasztalatból mondom —, ha az em­ber meg akarja őrizni a családi békes­séget, sok mindenről le kell mondania, sőt olykor-olykor áldozatot is kell hoz­nia, másképpen nem megy... — Ahány ember, annyi féle... — felelte az asszonyom, s azzal lezárta az eszmecserét. Megitta a kávéját és foly­tatta a munkáját. A cukrozott kávé nagyon keserűnek tűnt. A következő hét közepén találkozott a „partnerével". Középtermetű, sápadt arcú férfi volt, a szeme viszont olyan feltűnően csillogott, mintha állandó láz gyötörte volna. — Hallottam, hogy elváltál — mond­ta a férfi. — Igen, és most szabad vagyok ... — Nem hamarkodtad el a dolgot, kedvesem? — Csupán ennyi a mondanivalód!? — kérdezte az asszonyom keményeb­ben a szokottnál. — Miért, milyen választ vársz tőlem ? — kapta fel a fejét a férfi. — Tudtom­mal én soha nem ígértem neked házas­ságot ... szeretem a feleségemet meg a gyerekeimet. — Igen?!... No, és engem? — Nézd, kedvesem, néhányszor megmondtam, hogy sokkal jobb veled, mint a feleségemmel, s ha akarod a kettőnk viszonya még sokáig eltarthat, de a családomat nem hagyom el, nem hagyhatom el: sem erőm, sem akara­tom nincs hozzá. — Arra viszont volna erőd, hogy újra meg újra az ágyamba szedkezz! — mondta az asszonyom maró gúnnyal. Megbántottnak és megalázottnak érez­te magát. — Hát nem, gyönyörűségem, ülj te csak a feleséged szoknyáján! — mondta még, azzal elviharzott, mintha puskából lőtték volna ki. Egyik este az üzem kapujában meg­várta a volt férjét, aki két munkatársa között közelgett feléje, s kézzel-lábbal magyarázott valamit. Elibe állva megszólította: — Beszélni akarok veled. A férfi meglepődött, miközben a két munkatársa tapintatosan lelépett. — Nincs nekünk miről beszélni — mondta a férj, s faképnél akarta hagyni az asszonyomat. — A gyerekekről! — jajdult utána az asszony. — Talán bajuk történt? — hökkent meg a férj. — Hívjál meg egy kávéra, majd el­mondom ... A férj pillanatnyi tétovázás után elin­dult. Szótlanul lépkedtek egymás mel­lett, majd az útjukba eső első presszó­ba mentek be, s a párolgó kávé fölött megkérdezte: — Mi van a gyerekekkel ? — Ha tudnád, mennyire várják a hét­végeket !... Nem is hiszed, mennyire vágyakoznak utánad, folyton csak az apu meg az apu, mást sem hallani tőlük... A férj jól eső érzéssel hallgatta ezeket a szavakat, mégis érdektelen, hideg hangon kérdezte: — Ennyi az egész? — Ennyi... — felelte az asszonyom, és sajnálatra méltón, szürke verébként lapult a széken. — Várj, ne menj el, mást is akarok még mondani!... Nézd, elismerem, rossz feleséged voltam, azt is belátom, hogy én vagyok a hibás és a felelős mindazért, ami köztünk tör­tént ... Ha semmi másért, a gyerekek érdekében megpróbálhatnánk még egyszer... ígérem, minden másképpen lesz. Soha nem fogok lázadozni, szó nélkül eltűröm a szeszélyeidet. — Nem, arról szó sem lehet — mondta a férj. — Ketten kezdtük, ketten rontottunk el mindent, befejeztük, vége ... Ami pedig a gyerekeket illeti, ne félj, felnőnek és rendes emberekké válhatnak, ha mi ketten okosan viselke­dünk velük szemben, de külön, kü­lön... — Fizetett, azzal magára hagyta a porig alázott, hiúságában megbántott asszonyt. — Nyomorult! — sziszegte utána az asszonyom eltorzult arccal. Soha olyan üresnek és értelmetlennek nem érezte még az életét, mint akkor, azokban a percekben. 23

Next

/
Oldalképek
Tartalom