A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-28 / 9. szám

STÚDIÓBEMUTATÓ A MATESZBAN Dél-Szlovákiában szokatlanul enyhe volt az idei tél, én most mégis örömmel adhatom hírül, hogy megtört a jég... Mármint a Magyar Területi Színház komáromi (Komár­no) együttesének vizein, mert 1986 januárjá­ban — hosszas vajúdás után — megszüle-Könnyelműség volna, ha az utóbbi időben jobbára regényekkel jelentkező író mostani prózai írásait az alkotói műhely amolyan melléktermékének tekintenénk. Duba Gyula vérbeli prózairó, aki soha sincs témaszűké­ben. nem kell keresnie, kimódolnia írásait, mivel a valóság megannyi lehetősége közül megtalálja a neki legjobban megfelelőt s a műfajt is, melyet a téma kíván. Csakis ezzel magyarázható írásainak valósághitele, él­ményszerűsége, s az is, hogy a látszatra „szerény" témában is megtalálja az egysze­rit. a jellemzőt, a felmutatásra méltót. Az irodalom és az alkotómunka javára vált, hogy a humoristaként, majd novellistaként induló író az elmúlt években a regény műfajában is maradandót alkotott. ugyanakkor az irodalomelmélet és kritika terén is érdemle­ges munkásságot mutathat fel. Duba nem az az író, aki alkotásaiban mindenáron a meghökkentőt, az írói bátor­ságot, merészséget próbára tevő „meredek" témákat keresi. Olyan típusú író ő, aki a kis igazságok türelmes, emberhü megközelíté­tett végre a Stúdiószínpad! A művészi mun­kának az a sokak által régen szorgalmazott, sajátos fóruma, amely játékszínünk mindkét társulatában feloldhatja az évadonkénti négy-négy „nagyszínházi" premier okozta dramaturgiai és színészfoglalkoztatási gon­sével alakítja azt a tablót, mely a valós élet lüktetésével teszi maradandóvá és teljessé mai életünk megélt, megtörtént eseményeit. Nem a póz a fontos neki, hanem azok az (ellesett) életigazságok, melyek velünk van­nak mindennapjainkban, s amelyekből írása­iban megőriz egy-egy szeletet a jelen és a jövő számára. Az írói bátorság mértékét nála elsősorban a valósághűség jelzi. Ebből kere­kedik ki az a cél. mely a teljesség és zártság művészi minőségei iránti igényt kielégítve lesz maradandóvá, igazzá, életünket irodal­munkat gazdagítóvá. Legújabb kötetében életképek, novellák, humoros írások váltják egymást, s ízelítőül két irodalmi paródiával is találkozhatunk. A viharok időszaka című fejezet rövid prózai írásait, novelláit, elbeszéléseit fogja egybe. A munkásélet színfoltja elevenedik meg a Ma­gyarok Prágában című életképnyi írásban, mely vázlatosságában is a valóságot fogja. Többnyire a kívülálló író nézőpontjából, ese­tenként riportszerüen ábrázolja témáit (Az anyós, a menye és az unokája. Csődület dókat; ahol fiatal szerzőink szárnybontoga­tására remélhetőleg éppen úgy mód nyílik majd, mint a több irányú színházi műhely­munkára. Természetesen, a jövőben mindez Komá­romban is „meghitt" légkört biztosító játék­teret, emberközelségen alapuló és finoman visszafogott színpadi intimitást, következete­sen átgondolt programot igényel; de legfő­képpen az önálló művészi arculatot ígérő színházi törekvések céltudatos megvalósítá­sát teszi szükségessé. A kritikus ezért csu­pán bízni tud abban, hogy az itt tartott bemutatók éppen olyan hangsúlyt s támoga­tást kapnak majd a MATESZ műsortervében és az együttes mindennapi művészi tevé­kenységében, mint az anyaszínháziak. E stú­dió ugyanis lehetővé teszi, hogy színházunk differenciáltan szólhasson különböző ízlésű és érdeklődési körű nézőrétegeihez; hogy a „mozdonydarabok", azaz a széles körű kö­zönségnek szánt produkciók mellett, sző­kébb nézöcsoportok speciális igényeit kielé­gítő darabokat is bemutathasson. Az már most. az állandó Stúdiószínpad működésé­nek legelején leszögezendő, hogy a kísérle­tezést tágan kell értelmezni, hiszen a társulat e műhelymunka folyamán — a publikummal együtt — különböző művészi stílusokkal is­merkedhet, miközben részint önmagát, ré­szint a nézőket is felkészít(het)i az eseten­ként újszerűnek tűnő színházi nyelv haszná­latára s elmélyültebb befogadására. Persze, ezeknek a kísérleteknek nem szabad öncélú­­akká válniuk. A valóban jó stúdió sohasem lehet „tudományos" laboratórium, hanem olyan eleven színházi műhely, amely a való­ságból táplálkozik, életünk aktuális jelensé­geire reagál, elgondolkodtat és szórakoztat — ám mindenekelőtt színház. Pontosabban: csak az!... Játékszínünk csigalassúsággal készülő székházának hiányát mi sem bizonyítja job­ban, mint hogy első stúdióbemutatóját még a szokásos, tehát a tájolással elegy nagyszín­házi körülmények között: a somorjai (šamo­­rín) városi művelődési ház színpadán tartotta meg Ugo Betti: Bűntény a Kecskeszigeten című kamaradarabját tűzve műsorára. E vá­lasztást csak dicsérni tudom, hiszen Betti nem tartozik a magyar színpadok közismert. Milán és Hona). Az öreg ószeres (Kiárusítás délelőtt) — akinek az életben már semmire sincs szüksége — szinte szertartásszerű „ki­árusítása" egy kissé az életből kifelé menők, beletörődők sorsát példázza. Jóformán az is élteti, hogy „áron alul" adhatja tovább gyűj­tögető élete javát azoknak, akik azt meg tudják becsülni. Nem véletlen, hogy ezek között az írások elsősorban azok a meggyő­zőbbek, amelyek az emberi kapcsolatokat, az együttélés titkait, gondjait kutatják. Nem egyszer a megszokás fojtogató légköre mér­gezi a házastársak életét (A viharok idősza­ka), máskor az irigység és összeférhetetlen­ség keseríti az együttélö nemzedékek sorsát (Az anyós, a menye meg az unokája). A Milán és Hona című írásban a féltékenység és gyanakvás leckét adó iskolája után ismeri fel a fiatal férj azt a nyilvánvaló igazságot, hogy a feleség társa és nem tulajdona. A kaland lehetősége rejlik az Éjszaka autóstoppal című írásban, amelyben felsejlik ugyan a fiatalok meggondolatlan tetteinek belátható követ­kezménye. az adott esetben azonban még­sem az ösztönök győznek, hanem egy ka­landra vágyó fiatalember emberi érzése menti meg a fiatal lányt az éjszakai kirucca­nás megalázó következményeitől. A kötet egyik legsikerültebb írása a Semmi nem történt című novella. Egy „bölcs" kor­ban levő férfi gyűlésen találkozik azzal a szőke szépasszonnyal (polgári foglalkozása sokat játszott szerzői közé; Bűntény a Kecs­keszigeten című munkája viszont jó darab. Nyomasztó, kegyetlen dráma, amely szoron­gásokkal teli fojtott feszültséggel és pőrére vetkőztetett sorsokkal, mély emberi gyarló­ságokkal és súlyos szenvedélyekkel köti le nézőjét. A cselekménye mindössze annyi, hogy egy professzor özvegye, leánya és a sógornő, a professzor húga él összezárva a Kecskeszigeten. Ebben a fojtott mozdulat­lanságban váratlanul felbukkan egy ismeret­len alak, és forrásba hozza a zárt világot. Az ismeretlen a professzor egykori bajtársának adja ki magát, a nők bizalmába férkőzik, a házukba telepszik, hogy kihasználva a „férfi­­nélküliséget" behálózza, elcsábítsa mindhár­mójukat. Az asszonyi féltékenység azonban valamennyi nőben erősebb, mint a szerelem, vagy akár az elvágyódás is. Nem riadnak vissza még a legbrutálisabb eszközöktől sem, csak hogy a másik se lehessen boldog. Ennyi a történet, amelyben a huszadik századi olasz dráma kiemelkedő egyénisége pontos, tárgyilagos és aprólékos lélektani elemzést ad az érzékiségben és szenvedé­lyekben izzó három nő féltékenységéről. Gyűlölködések, intrikák, irigység, megvetés — mindez szembeállítja egymással Agatát, Silviát és Piát. E kusza emberi viszonylatok alapja a kitörési szándék, s ebben a helyzet­ben, Angelo betoppanásának pillanatától kezdődően, szinte bármely percben robba­nással fenyeget a kínos gonddal őrzött pél­dás családi élet látszata. Ho/ocsy István ren­dezésének érdeme, hogy Ugo Betti drámájá­ból a MATESZ stúdiójában lényegében kor­rekt színpadi játék és a társulatban rejlő művészi tartalékokat sejtető előadás kereke­dett. Ugyanakkor látni (de főképpen tudato­sítani!) kell azt is. hogy a Stúdiószínpad produkciójában bizony sok az elvarratlan szál, a következetlen színpadi megoldás. Több helyütt zavarólag hat például a fények indokolatlannak bizonyuló játéka, nem sike­rült eléggé kifejezővé tenni néhány kulcsszi­tuáció hangulati és tartalmi „felfutását", An­gelo megérkezése előtt a néző nem érzi eléggé tisztázottnak a professzor házában uralkodó viszonyokat, bár a színpadon az sem válik egyértelműen olvashatóvá, hogy ez a férfi hogyan kerekedik fölül ezen a csalá­szerint személyzetis és káderes), aki napok­ra, hetekre felborítja addigi szokványéletét. Kezdetben az asszony céltudatossága, majd amikor élete válaszúihoz érkezik (s megter­vezik az első kiruccanást) — lányának hirte­len megbetegedése állítja kész helyzet elé a kísértésre, kalandra kész férfit. „Szolgálati útja" helyett a meditáló magány, majd fele­sége kedves közvetlensége láttán a bűnbánó lelkiismeret parancsol rá hűséget és ragasz­kodást. A móriczi boldogasszony és szép­asszony képletből a kísértésig jut el a novella főhőse. S ha nem is az ő érdeme az elszalasztott pillanat, azt mindenképpen jel­zi, hogy az életnek ezek a tréfái (amikor „nem történik semmi") egy kissé a megszo­kás, az elszürkülés riasztó képletéből való kitörés kísérletei is. Efelől ez a „jóra kárhoz­tatott" főhős és az „erkölcsös" kaland sem hagy semmi kétséget. Humoros írásait paródiáit a Szatíra a szü­letésről című fejezet tartalmazza. Humora az emberi gyarlóságok, társadalmi visszásságok ötletes kifigurázása. A túlfokozás teszi eleve nevetségessé gyarlóságainkat, s az író évelő­dé kedvét a görbe tükör megbocsátó grima­sza oldja fel, hogy holnap, holnapután egy balgasággal kevesebbel rendezzük az éle­tünket, hisz az élet úgyis olyan fantasztiku­san van elrendezve, hogy az emberi gyarló­ságok, korlátoltságok gyakoriatilag kifogyha­tatlanok. Hisz mohóságunk, önzésünk, kap-Tóth Erzsébet és Ropog József a dráma egyik jelenetében Fotó: Nagy László KIÁRUSÍTÁS DÉLELŐTT (DUBA GYULA ÚJ ELBESZÉLÉSKÖTETÉRŐL) 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom