A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-02-21 / 8. szám

Megborzongott a rémülettől, már nem is figyelt többé a rádióra. Áprilisban gyilkolt utoljára. Mit is mondott Harold Dawson, mikor jött el Angliából ? Májusban ?. .. Április óta egyetlen gyilkosság sem történtl Pedig számítottak rá, az angol rendőrség rádión keresztül figyelmeztetett mindenkit, hogy újabb merénylet várható.

Mit tegyen? Hevesen vert a szíve, arcát kiverte a veríték, a keze izzadt. Jelentenie kell a rendőrségnek, bár aligha fogják elhinni. Jelentenie kell, mielőtt Dawson a világnak ezen a részén is elkezd fiatal lányokat gyilkolni. A magnóhang bizonyosan elég az azonosításhoz.

Megcsörrent a telefon. Ginnynek a torkában vert a szíve. Ahogy meghallotta a csengetést, eszébe jutott, hogy megüzente Harold Dawsonnak, hogy hívja vissza. A gondolat, hogy most beszélnie kell vele, annyira megbénította, hogy mozdulatlanul bámult a készülékre. Aztán ráeszmélt, ha nem veszi fel a kagylót, a gyilkos idejön. Gondolkodás nélkül futott a telefonhoz. Hátha a két hang nem azonos.

Kiszáradt a torka, mialatt felemelte a kagylót.

— Beszélhetnék Ginny Ames-szel? — A vonal túlsó végén mély, férfias és nagyon amerikai hang zengett.

— Hogyne, én vagyok az — hebegte Ginny megkönnyebbülten.

— Egy üzenet várt magától. Harold Dawson beszél.

— Hogyan? Ki? Nem értem. — Ginny teljesen megzavarodott.

— Harold Dawson, a Stay Brite Televízióból. Üzenetet kaptam, hogy hívjam vissza.

— De én ... nem ... vagyis igen. Harold Dawsónt kerestem, egy alacsony embert, aki yorkshire-i tájszólással beszél.

— Asszonyom, az én nevem Harold Dawson. Nem vagyok alacsony, és fogalmam sincs arról, hogy milyen lehet az a yorkshire-i tájszólás!

— De hát... ideadta a névjegyét isi — mondta Ginny rábeszélön. — Harold Dawson, Stay Brite Television. Sötét haja van és kék szeme ... és Angliából jött...

— Várjon egy pillanatra! Ne tegye le, jó? Azt hiszem, tudok segíteni.

Ginny fojtott hangokat hallott, mintha valaki félig befogta volna a kagylót, majd újra beleszólt a férfihang.

— Nemrégiben volt nálunk egy fickó, akire ráillik a személyleírás. Vagy egy hónapot dolgozott itt. Aztán kilépett, pontosabban kidobták.

— Volt neki családja, gyerekei?

— Családja, gyerekei? Ezt igazán nem tudom. Várjon csak — újabb motyogás a vonal túlsó végén. — Itt Wilfred Pickles néven mutatkozott be, családról nem volt szó. Legalábbis ennyi áll a személyi kartonján. Azért rúgták ki, mert nem voltak rendben az iratai.

— Köszönöm. És elnézést kérek a zavarásért.

Ginny visszatette a kagylót, és lerogyott a székbe. Nem csoda, hogy neki nem Wilfred Pickles néven mutatkozott be. Tudta, hogy Ginny rögtön rájönne a csalásra. Wilfred Pickles valamikor híres angol rádióbemondó volt. Tehát mégis igaz, minden összevág.

Ekkor megint közbelépett az a bizonyos, pokoli véletlen. Amint ült eltompulva a novemberi alkonyatban, és elismételgette magában, hogy mit mond a rendőrségen, megcsendült az ajtó fölötti csengő, és belépett Harold Dawson. Vagyis nem Harold Dawson, és nem is Wlfred Pickles, hanem ... de ki tudja az igazi nevét...

Ginny ülve maradt, mint akit odaszegeztek. Most, hogy tudja, ki ez az ember, egész másnak látta, mint korábban. Alacsony, settenkedő járású, rémitő tekintetű ... Ginny elképzelte, mint lopakodik a kiszemelt nők

után, lesben áll, megvadul, amikor visszautasítják, márpedig minden fiatal lány visszautasítja, sőt, ellöki magától, erre a férfi ráveti magát áldozatára és ...

Lehunyta a szemét, de nyomban ki is nyitotta.

— Hoztam még egy-két holmit — kezdte a férfi. Igen, ez a hang, ugyanaz a hang, amelyet az előbb a rádióban hallott.

— Mi baja, nem jól érzi magát? — kérdezte. Olyan sápadtnak látszik ...!

Ginny eltökélte, hogy nem adja meg magát.

— Maga nem Harold Dawson — mondta. — Tudom, ki maga.

A férfi megdermedt. Kerek, halvány szeme Ginnyre meredt, pupillája egyre táguló, ijesztő karikaként feketéllett.

— Mit akar ezzel mondani? Mit akar tőlem ...?

Egyet lépett előre.

Ginny megpróbált lecsillapodni, úrrá lenni a pánikon, amely erőt vett rajta. Megrémült attól a gondolattól, hogy ez a férfi ugyanazt teheti vele is, amit a többi nővel. Bal kezét a fiókba csúsztatta. Évek óta ott tartotta a revolverét. Eddig még soha nem nyúlt hozzá. Nem hitte volna, hogy egyszer még önvédelemből használni fogja. Csak sikerülne valahogy szóval tartani ezt az embert, legalább egy kis időre. Megragadta a revolver agyát.

— Hallottam a rádióban — suttogta.

— A rádióban? — visszhangozta a férfi komoran. — Nem értem. Mit hallott a rádióban?

Ez a szörnyű yorkshire-i kiejtés!

— A televíziónál pedig maga azt hazudta, hogy Wlfred Pickles-nek hívják.

A férfi kimeresztette a szemét. Azután hunyorogni kezdett, egyre Ginnyt bámulva. Előrelépett. Ginny a fegyvert szorongatta.

— Mi az igazi neve? — Még erősebben markolta a revolvert.

— Ernest Clagthorne — mondta a férfi. — Mindent megmagyarázok. Ne mondja el senkinek! Ne áruljon el nekik. Mert akkor...

Ginny mély lélegzetet vett, előhúzta a fegyvert a fiókból, és közben felállt.

— Tudom, ki maga! Tudom, mit művelt! De most vége. Hívom a rendőrséget. — Másik kezét a telefonra tette.

A férfi felordított:

— Ne, a rendőrséget ne! — Ginny felé ugrott. Ginny rémületében meghúzta a ravaszt, aztán még egyszer, újra meg újra, mig ki nem ürült a tár. Harold Dawson, Wilfred Pickles, Ernest Clagthore szitává lőve zuhant a pultra. Csípős füst szállt a levegőben. Ginny eldobta a fegyvert és zokogni kezdett.

Később mindent elmondott a rendőrségen. Hitetlenkedve hallgatták, később érdeklődve bólogattak és gratuláltak a lélekjelenlétéhez. A holttestet elszállították, őt hazaengedték. Megígérték, hogy érintkezésbe lépnek az angol kollégákkal.

Másnap felkeresték a lakásán, és egy táviratot mutattak neki: „Tegnap este a yorkshire-i Bradford közelében, egy parkban megtalálták a gyilkos tizenharmadik áldozatát, stop. Ernest James Clagthorne-t azonosították: leedsi lakos, idén májusban kivándorolt Kanadába. A gyanúsítottak listáján nem szerepel."

Ginny szeme káprázni kezdett.

— Uramisten! Hát akkor ki volt ez az ember? Miért titkolta el az igazi nevét?

— Mert engedély nélkül lépte át a határt. Pénzzé tette mindenét, hogy eltarthassa a feleségét és a gyerekeit. Nyilván félt a kitoloncolástól.

A felügyelő Ginnyre pillantott.

— Mrs. Ames, javaslom, hogy a körülményekre való tekintettel sürgősen beszéljen az ügyvédjével.

(Fordította: A. J.)

150 éve, 1836. február 24-ikén halt meg a nagy magyar költő. Berzsenyi Dániel

BERZSENYI DÁNIEL

Búcsúzás Kemenes Aljától

Messze setét/ik már a Ság teteje.

Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülőföldem képedet:

Megállók még egyszer, s reád visszanézek.

Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! Vegyétek bús könnyemet.

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását S ácsorgó ajakam első mosolygását Szülém forró kebelén;

Ti láttátok a víg gyermek játékait,

A serdülő ifjú örömöt, gondjait.

Éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve búcsúzom tőletek;

Elmégyek: de szívem ott marad vétetek A szerelem láncain.

Hímezze bár utam thesszali virulmány, Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogván A szerencse karjain;

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok.

Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok Örömmel tölt órái!

Nem ád vissza nékem már semmi titeket! Evezzem bár körül a mély tengereket,

Mint Mage/lán gályái.

Oh gyakran a szívnek édes ösztöneit S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit Egy tündér kép elvágja!

A szilaj vágyások gigászi harcait,

E bújdosó csillag ezer orkánjait Bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk, x Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk, Messzebb járnak szemeink.

Bámulva kergetjük álmunk tarka képét.

Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,

S későn hullnak könnyeink.

15