A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-02-07 / 6. szám
hetedik napján tökrészegen fecsegett, s Bhom félholtra verte őt. Ne, ne, ne ölj meg ... — rikoltotta halálfélelmében, ki nem volt már gyerek, de régóta felnőtt, ép testtel és ép lélekkel, amelyek kikövetelik a magukét. Ne, ne, ne ölj meg ... — s Bhorn ökle végül is elcsendesítette a kicsike és szívós nőt. — Ami azt illeti, atyaian eltángálta ... — mondta az orvos. — Magam sem tudom, miért tettem. — Az éghajlat miatt van ez ... Naponta van hasonló esetem ... Csakhát ez a nő ... A felesége? — Az élettársam. Virradat után Bhom lehúzódott a tengerhez. A partra egy delfin vetődött, s most fulladtan a homokpárnák közt hevert. Egy határőr megállította. Cigarettára gyújtottak. Az egyenruhás idegen afféle nagykorú, édesded gyermek. Áldásos átszellemültséggel mesélte, hogy egy órával korábban egy svéd származású áldott állapotban lévő hölgyet segítettek ki a hullámok közül. Öngyilkossági kísérlet. Ám a víz csodák csodájára fenntartotta. Ez van... — tűnődött Bhom. Aztán a visszaút következett. A gép jobb szárnya csődöt mondott, s ők ittasan mit sem törődtek az életveszéllyel, a létezésük hártyafalán túli sikongatásokkal. a légikisasszonyok bávatag tekintetével, a gép félkilométeres zuhanásaival. Kétórás kínlódás után a pressvári Hősök terén — a Nagyáruház előtt földet értek. A következő napok Bhorn számára méginkább valószínűtlenek voltak. Míg Mélia dolgozott a neki címzett hajdani szerelmes levelek tucatjait olvasta. Áron és József, Alajos és Béla, István és György, Elek és Tibor leveleit és másokét. Méliát sokan ölelték. És most Bhom volt a soros szerető. Nincs hát kivetni való abban, ha feleségül kéri őt. Októberben házasodtak. A kétesztendös Felicia vesetájékán gyülekező májfoltok mutatták az egykori iszonyatos erejű ütések nyomait. Az ilyesmi, sajnos, gyakori eset, mondta az orvos. Mint ahogyan sűrűn történnek a válások is. így szinte már természetesnek számít Bhom és Mélia laza és értelmetlen házassága, amelyből két gyermek származik, s amely rég megszakadt... s most már az utódokon a sor, hogy felnőve majd bizonyítsanak. megigyak egy pohár vizet. És mit gondol, mi történt? A kocsmárosnak a leghalványabb sejtelme sem volt róla. — Széngázt éreztem — mondta a kereskedő. — Merthogy mikor nekiestem a csőnek. meglazult. Hát megigazítottam egy kicsit, és kinyitottam az ablakot. Szóval nem volt semmi baj. Fölébresztettem a feleségemet és elmeséltem neki, mi történt. Mondom neki: Aztán felfogtad, hogy most meg is halhattál volna? És mivel mentettelek meg én téged ? Azzal, hogy fölébredtem. És miért ébredtem fel? Mert szomjas voltam. És miért voltam szomjas? Mert hát egy kicsit sokat ittam. Így aztán belátta. Ezért nem kapok otthon szidást, ha piásan hazamegyek. És ha az asszony egyszer egy kicsit neheztelve rámnéz, csak ennyit mondok: „Széngáz". Az elég. Na, adjon még egy kupicával. * Holland író Rudolf Fabry AZ ÉN AZ VALAMI MÁS (részlet) AJÁNLÁS HELYETT A szomorúság üde szellője fonja be homlokom mintha Elektra hárfái jajonganának ezért írom e sorokat néked Alig pillantottam lényed rózsaszín tükreibe én aki nem vagyok alkalmatlan az efféle ma/asztra noha egyedül nem bimm összecsipegetni sorsom morzsáit még ha foglyul ejtett is a remény bilincse még vagyok és senki nem képes szétmorzsolni ezért írom e sorokat néked Vagy tán átkozzalak el akár áldozópapok a letűnt istenségeket vagy tűrjem el hogy fejemre taposnak akár a kígyóéra mely édenünk vesztét okozta Nem fölötten senki nem győzedelmeskedik ezért írom e sorokat néked Érted fogok élni és könnyeid füstfelhőiben fuldokolva majd te leszel a fájdalom Magam siettetem fel nem támadásom napjának eljöttét ezért írom e sorokat néked Azért írom e sorokat néked hogy kevésbé értsd a mondandómat Vagy talán én fosztottalak ki mint a kakukkmadár a pintyőkefészket miközben e földi világ szépiáját akasztottam rád díszül a gonoszt mely megveti teremtőjét a szivárvány atyját és az angyaloknak a csecsemők és játékbábuk őrangyalainak hadvezérét Hallod úgy beszélek mint istenét káromló a katedrálisban ki szent áldozati adományt árulgat mégis de az éjszakák úgyis ismerik a tiszta vizeknek forrásait ezért írom e somkat néked Jusson csak eszedbe ama bizonyos este az az egyetlen este a napok zúgó áradatában vajon ki merné állítani hogy én nem voltam azonos veled s hogy e képződmény ősanyaga nem te voltál miként ha morajló vízesésben találkoznak össze a folyók s miután lezúdulnak nem nevezhetők többé külön fo/yóknak Ezért írom e sorokat néked már De ha mégis kinevetnél mert ily sírós a hangom annyit mondok csupán várd ki az időt miként a madarak várják hogy új tollazatuk nőjön A tikkasztó nyarak után valóban dermesztő hidegek jönnek Megfagy a szemed akár a rózsabokrok mellé szúrt karók mihelyt megpillantod hamuszín arcom s a frissiben szétfeszített kagyló húsánál is kékebb testem A megbocsátás jeleként gyengéd mosoly ül az ajkamra mely erdei fenyő alkonyi árnyára netán a fekete seregélyek röptére emlékeztet Ezért írom e sorokat néked Ne térj te vissza bár idejében volna még jót tudod életem vérrel patakzó malma lettél melyet a láz kiméráinak langyos lehelete leng körül s melynek csendjét az álom kalyibájából kizavart szellő süketíti meg hiszen egy őszi éjbe vetett pillantásnál már nem több a szomorúságod mialatt melled hullámzása mindegyre az apályt és a dagályt idézi bennem melyek nem ostromolnak egyetlen partot se hol tán semmivé fosztanék akár az első o/vadozó hópihe csillagait idéző lélegzet a darabokra tört tükrön De te már nehezen pillantasz meg s akkor is olyannak mint csalóka köd alvó cseppjét mely szertefoszlik s melynek nem lesz már többé visszatérte (TÓTH LÁSZLÓ FORDÍTÁSA) Rudolf Fabry: Kollázs s többé senki nem hiszi el > hogy a halott is örülhet a nemlétnek Aztán búcsút intek te vakságot színlelsz és az emberek azt mondják jó! tettétek 15
