A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-31 / 5. szám

egyenruhájukat, figyelemmel kísérhette egy-egy útjukat is, amikor vadászni in­dultak. Nem adta fel gyermekkori ábrándjá­ból az erdőt. Érettségi után erdőmérnö­ki főiskolára jelentkezett, s 1972-től mérnökként a gyakorlatban tanulta meg az erdőművelést. Azóta volt már technikus az ipolysági erdőgazdaság­ban, vadászati felügyelő a lévai erdő­­gazdaságban, majd megint technikus a bohunicei erdőgazdaságban, ahol a fa­­kitermelés munkáját irányította. — Ismeri-e az erdőmérnök a rábízott erdő minden zegét-zugát? — érdeklő­döm Farkas Jánostól az erdőben, mint­ha nem találnánk jobb helyet a beszél­getésre. — Ha minden zegét-zugát nem is, az erdőt egészében véve igen — mondja, és úgy néz körül a rengetegen, mintha a fák bólintására várna. — Tudom, mi történik az ötezer hektáros erdőnkben. Nem lennék vezető, ha nem tudnám. Az egyik kitaposott erdei úton ban­dukolva hallgatom az erdőmérnök sza­vait arról, mi minden történik egy olyan erdőben, mint ez a csifári, ahol a fától nem látom az erdőt, ágaitól a madara­kat, cserjésétől, bokraitól a vadakat és tisztásán az embert, aki az erdő éltetője és kényszerű pusztítója. A feladat itt nehéz és a végrehajtása hosszadalmas. A gyengébb minőségű erdőt kell jobb minőségűre változtatni. E cél érdekében a csifári erdőgazdaság dolgozói évente tizenötezer köbméter fát termelnek ki, miközben ötven-hatvan hektáros területen erdősítenek, facseme­tét ültetnek, hatvan-hetven százalékban tölgyfát és tűlevelű fát. A facsemeték kiültetése persze csu­pán az első lépés, azután következik a gondozásuk. Ezt a munkát negyven-öt­­ven asszony végzi. A facsemetéket há­rom faiskolájukban nevelik. Évente egy­millió-kétszázezret. Más üzemeknek is jócskán eladnak belőlük. Az erdő madarak hangjától háborított csendje a megszokott, én azonban mo­torzúgást is hallok. Fülelek földbe gyö­kerezett lábbal. — Traktor vontat takarmánnyal meg­rakott pótkocsit a vadállomány etető­ihez — igazít el a dolgokban Farkas János. — De eredhet mástól is a zúgás! Az erdei munkák harminc százalékát géppel végezzük. Újra nekivágunk az útnak, amely ki tudja, merre kanyarog? Az erdőmémök mellett azonban biztonságban érezhe­­tem magam. Akármerre bolyonganánk is el, fegyver van nála. Szemerkél az eső. Nem törődöm vele. Farkas Jánosra figyelek, akinek a szavaiból összeáll az erdei munka képe. Az évenkénti tizenötezer köbméter fát két szocialista brigád termeli ki és még két kisebb munkacsoport. Az egyik brigádnak Marko József, a másiknak Ján Eleik a vezetője. Traktoruk van, Avia nevű szállítókocsijuk, amely a munka­helyére viszi a dolgozót. A meleg étel lehetőségét sem zárja ki az erdő. A verebélyi (Vráble) Tesla üzemi konyhá­jából naponta huszonöt-harminc ebé­det hordanak a munkásoknak. A csifári erdőgazdaságban kilencven­öt-száz munkás, nyolc erdész és hat technikus dolgozik. A munka nehéz és soha nincs szünetje. A feladatot eső­ben, sárban, hőségben és a fagyos téli hónapokban is teljesíteni kell. A két nagyobb csoport tagjainak lakókocsija van, ahová szükség esetén behúzód­hatnak és ahol étkezhetnek is. A fakitermelés szocialista versenyé­ben Ján Élőik brigádja az ezüst-, Marko Józsefé a bronzfokozatot nyerte el. Az erdőnevelést három olyan szocialista brigád végzi, amelyek az ezüstfokozat birtokosai. Közülük is Helena Skačano­­vá brigádja éri el a legjobb eredménye­ket. A csifári erdőgazdaság már több­ször végzett első helyen a Nyugat-szlo­vákiai Erdészeti Vállalat versenyében. Egy állami kitüntetés és számos elisme­rő oklevél dicséri a munkáját. Az erdő­nevelés gondját vállaló asszonyok ha­vonta 1 800—2 000, a fakitermelők 3 500—4 500 korona körül keresnek. Vad csörtetés hallatszik egészen kö­zelről. A csend felvert hullámai csap­kodják a fülem. Farkas János mérnök megáll, hallgatózik. A fegyverén is iga­zít, hogy azonnal lőhessen. Egyszerre vége szakad a csörtetésnek. Az állat bizonyára megérezte az emberszagot és most minden idegszálával figyel. — Vaddisznó — mondja „megnyug­tatásképpen" az erdőmérnök. — Va­dászterületünknek elég jó vaddisznóál­lománya van. Aztán Farkas János a kétezer hektá­ros, saját gondozású vadászterületükről beszél. Félvad fácántenyésztéssel is foglalkoznak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy kotlóstyúkok vezetik a természet­be a fácáncsibéket. Évenként ezer-ezer­­ötszáz fácán kerül így a vadászterület­re. Kitűnően repülnek, igazi nagy va­dászélményt nyújtanak. Jönnek is a „szív­telen" vadászok, és kilövik őket. Több­nyire külföldről, a Német Szövetségi Köztársaságból. Minden esztendőben ötszáz-hatszáz fácánt. Vaddisznóból is sokat. Vadászterületük évről évre hat­van-hetvenezer devizakorona hasznot hajt. A vadakat nemcsak lövik, védik is. Ha beköszönt a kemény tél, bőségesen etetik őket. Etetésük már októberben elkezdődik. Szálas- és szemestakar­mány az eleség. Borús az ég, homályban állnak a fák, előttünk azonban mintha világosodna, ritkulna az erdő. Jó minőségű erdei útra érünk. Alig néhány kilométerre van tő­lünk légvonalban Mohi (Mochovce), amely épülő atomerőmüve révén vált lakatlanná. Jó erdei utak épülnek, ahogy látom, s lakóházak is a dolgozóknak. Egy kéte­meletes épületbe hat családot már be­költöztettek. A közeljövőben még egy ilyen lakóházat létesítenek. — Igaz is, a jövőről még semmit nem hallottam — mondom a szálfa termetű erdőmérnöknek. — Szeretnénk nagyobb mértékben gépesíteni. Szükségét érezzük a korsze­rűbb fakitermelési technológia beveze­tésének. Arra törekszünk, hogy fokoza­tosan megszűnjön a favágók kopácso­­lása. Persze, tudom, fejszére szükség lesz, míg erdő lesz! Honnan, honnan nem, megjelenik mellettünk az erdőgazdaság terepjáró kocsija és bevisz bennünket a faluba, amelynek a csifári öregember szavai szerint emberemlékezet óta van erdé­sze, így erdője is. MÁCS JÓZSEF Fotó: Prandl Sándor 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom