A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-27 / 52. szám
FÖLDRENGÉSEK, VULKÁNOK, EMBEREK Az utóbbi hetekben gyakran hallhattunk-olvashattunk azokról a nagy károkat okozó, sok emberéletet követelő természeti katasztrófákról, amelyek Mexikó és Kolumbia népét sújtották. Mivel a mexikói földrengés-sorozat és az 5 398 m magas kolumbiai Névadó deI Ruiz vulkán kitörése között viszonylag nem telt el hosszú idő, némely szakértő még azt sem tartja kizártnak, hogy a két geológiai esemény között valamilyen összefüggés van: ugyanannak a lemezmozgásnak a következményei. Ez a feltevés ma még egyáltalán nem bizonyítható, az viszont mindenképpen izgalmas kérdés, vajon nem lehetett volna időben előrejelezni a veszélyt, különösen a vulkánkitörés esetében, elvégre a tűzhányók aktivizálódásának már jóval a kitörést megelőzően számos jele van. Sajnos a tragikus következményekkel járó természeti katasztrófák nagy száma is mutatja, hogy a földrengés-előrejelzés és a vulkánkitörések időpontjának megjövendölése ma még nem eléggé megbízható, de hozzá kell tenni, hogy sok esetben az emberi felelőtlenség, a könnyelműség és a tudatlanság is okozója lehet a tragédiáknak, mint ahogy az a kolumbiai vulkánkitörés esetében is történt. „ARMERO NINCS TÖBBÉ!" Armero 21 000 lakosú hangulatos városka: kb. 50 km-re fekszik az „Alvó Óriásnak" is nevezett Névadó del Ruiz tűzhányótól. Tulajdonképpen ezt a mondatot ma már múlt időben kellene írni, hiszen Armero nincs többé. Elborította a sár- és az iszaptenger, lakóinak túlnyomó része — mintegy 20 000 ember — elpusztult. Pedig azon a szörnyű november 13-ikai éjszakán ha mást nem is, de talán puszta életüket megmenthették volna! A város polgármestere már akkor figyelmeztetett a veszélyre, amikor még csak a vulkáni hamu hullott az égből, de mivel a tűzhányó viszonylag távol fekszik, az emberek nem vették komolyan az intelmeket A kitörést követően a Névadó del Ruiz oldalán található hó és jég elolvadt, a hatalmas mennyiségű víz megárasztotta a környékbeli folyókat, ráadásul magával sodorta a laza talajt is és hatalmas sártenger (szaknyelven: lahar) formájában megindult Armero felé. Öt órával később körülzárta a várost és elvágta a menekülés útját. Hatalmas sártömeg zúdult a házakra és az utcákra — az iszapréteg vastagsága helyenként az öt métert is meghaladta —, s aki nem tudott valamilyen magasabban fekvő helyre felkapaszkodni, az menthetetlenül odaveszett. Sok olyan túlélő akadt, akit a helikopteres mentőalakulat tagjai a fák tetejéről emeltek be a helikopterbe. A földön szinte sehol sem lehetett mentési munkálatokat végezni. A szakértők egyöntetű véleménye szerint az emberek megmenekülhettek volna, ha kellő időben elhagyják a várost. A tűzhányó aktivizálódásának (legutoljára 1595- ben tört ki) már hetekkel korábban is számos jele mutatkozott, sőt már egy esztendővel ezelőtt füstfelhőt is megfigyeltek a kráter fölött, de a teljesség kedvéért azt is el kell mondani, hogy a szakértők csupán a kitörés bekövetkezésének valószínű időpontjával foglalkoztak, a sártenger iszonyatos következményeivel nem is számoltak! „TEHETETLENÜL VÁRTAM A HALÁLT .. Mont Pelée 1397 méter magas hegy Martinique szigetén, alig hat kilométernyire a sziget egykori fővárosának, St.-Pierrének a romjaitól. Ez a vulkán 1902. május 8-ikán reggel néhány perccel nyolc óra előtt több mint 28 000 embert ölt meg szinte pillanatok alatt. A városban csupán két ember élte túl a katasztrófát: Augusztus Ciparis néger rakodómunkás, akit gyilkosság miatt ítéltek börtönbüntetésre és a szerencsétlenség idején vastagfalú cellájában épp a reggelijét várta, valamint Leon Leandre néger cipész, aki a következőket mondta el: „Május 8-án reggel nyolckor a ház előtti lépcsőn üldögéltem, amikor egyszerre szörnyű szélfúvás kerekedett, a föld remegni kezdett, s az ég hirtelen elsötétedett. Megfordultam, hogy berohanjak a házba, nagy nehezen felvergődtem azon a három vagy négy lépcsőfokon, amely a szobától elválasztott, s úgy éreztem, hogy kezem, lábam s testem is ég. Lerogytam az egyik asztalra. Rajtam kívül ekkor még négyen kerestek menedéket a szobában, mind a négyen jajveszékeltek és vonaglottak a kínoktól, pedig ruházatukon semmiféle égési nyomokat nem lehetett látni. Úgy tíz perc múlva egyikük, az alig tízéves kis Delavaud lány holtan esett össze, a többiek pedig kirohantak. Ekkor felkeltem, és átmentem a másik szobába, ahol Delavaud papa tetőtől talpig felöltözködve, holtan feküdt az ágyon. Lila volt és felfúvódott, ruházata azonban érintetlen volt. Kimentem, és az udvaron két, egymásra borult holttestet találtam — az a két fiatalember volt, akik az imént még velem együtt voltak a szobában. Félőrülten az ágyra vetettem magamat, s tehetetlenül vártam a halált Úgy egy óra múltán térhettem magamhoz, s azt vettem észre, hogy felettem lángol a tető. Maradt még elég erőm ahhoz, hogy vérző lábbal, égési sebektől bontottan a várostól hat kilométerre levő Fonds-Saint-Denisig fussak." További szemtanúi és túlélői is voltak a tragédiának, de ők nem a város lakosai voltak és a szerencsétlenség időpontjában nem a városban, hanem a kikötőben horgonyzó Roraima nevű vitorláshajón tartózkodtak. Ez a hajó éppen május 8-án kora reggel kötött ki S .-Pierre-ben, s az utasok érdeklődve figyelték a működésbe lépett tűzhányót. Háromnegyed nyolckor hatalmas robbanás hallatszott a Mont Pelée felől és sűrű sötét felhő indult el a város irányában és perceken belül elérte a tengerpartot is. A tudósok az ilyen gáz- és füsttömeget izzófelhőnek — nuée ardent-nak — nevezik, mert túlhevített gázokból és szilárd részecskékből áll, a hőmérséklete kb. 200—800 °C között mozog. Az izzófelhő minden éghető anyagot meggyújtott, ami csak az útjába került, s a vele való találkozást természetesen semmilyen élőlény sem élhette túl. A tömlőébe zárt négernek az volt a szerencséje, hogy cellája viszonylag félreeső helyen, az alagsorban volt. de még így is súlyos égési sérüléseket szenvedett. Csak négy nappal később találtak rá a mentőalakulat tagjai. Kegyelmet kapott és a továbbiakban cirkuszi mutatványosként kereste meg a kenyerét. A cipész megmenekülése őszintén szólva érthetetlen, hiszen ő jóval kevésbé védett helyen tartózkodott. A vitorláshajó utasai közül csak azok maradtak életben, akik az alsó kabinokban tartózkodtak, a fedélzeten bámészkodók valamennyien elpusztultak. Természetesen a Mont Pelée kitörése sem érte váratlanul a környékbelieket. Már hetekkel korábban robajok hallatszottak a vulkán felől, kénes gőzök szaga terjengett a levegőben, később vulkáni hamu kezdett szállingózni s lassan néhány centiméteres réteget hozott létre az utcákon, sőt a lakásokba is behatolt. Sokan már a menekülés gondolatával foglalkoztak, annál is inkább, mert a környéken már több halálos áldozata is volt a működésbe lépett tűzhányónak. A helyi hatóságok azonban a közeledő választásokra való tekintettel karhatalmiiag próbálták megakadályozni a város elhagyását, s hogy megnyugtassák a lakosságot, felállítottak egy „tudományos bizottságot", amely megvizsgálta a vulkán környékét. A bizottság egyik tagja azt nyilatkozta a helyi lapnak, hogy a helyzet súlyos ugyan, de csupán néhány, a Mont Pelée-hez közelebb eső helyről kell majd kiköltöztetni a lakosságot. Erre azonban már nem maradt idő, az izzófelhő közbeavatkozott. Itt le is zárhatnánk St.-Pierre tragédiájának meglehetősen rövidre fogott krónikáját, de a Mont Pelée-nek még az év augusztusában további emberéletek estek áldozatul. 1902. augusztus 30-án ismét egy izzófelhő szakadt ki a vulkánból, de ezúttal egy másik irányban indult el, épp arra, amerre a párezer lakosú kisváros: Mome-Rouge feküdt. Több mint kétezer ember pusztult el ugyanolyan módon mint néhány hónappal korábban St.-Pierre-ben. AZ ÁLLATOK MEGÉRZIK? Annak ellenére, hogy a tudósokat már évtizedek óta foglalkoztatja a kérdés: hogyan lehetne előrejelezni a földrengések időpontját — kevés gyakorlati eredményt sikerült elérni. A különböző berendezések és az érzékeny műszerek is csupán néhány perccel, legfeljebb néhány órával a földrengés bekövetkezte előtt figyelmeztetnek a közeledő veszélyre, tehát már olyankor. amikor kevés idő marad a menekülésre. Azokban az országokban, ahol viszonylag gyakran reng a föld (Kína, Japán stb.) különösen fontos volna időben előrejelezni a földrengéseket, hiszen olykor sokezer ember életét lehetne megmenteni. Számos olyan földrengésről tudunk. amelynek százezernél is több halálos áldozata volt. 1976 júliusában a kínai tangsani földrengés alkalmával — 655 000 ember pusztult el. Kína és Japán különösen sokat szenved a földrengésektől, ezért talán nem meglepő, hogy a kínaiak és a japánok módszeresen figyelik azokat a jelenségeket, amelyek esetleg kapcsolatban állhatnak a közeledő veszéllyel. Elsősorban az állatok viselkedését tanulmányozzák, mert abból sok mindenre lehet következtetni. Számos állatfaj — emlősök, madarak, békák, hüllők, halak, alsóbbrendű állatok — képviselői szokatlanul, sőt mondhatni természetellenesen kezdenek el viselkedni, ha közeledik a földrengés időpontja. Ha például a halászok váratlanul olyan halakat fognak ki nagy mennyiségben, amelyeket korábban csak ritkán sikerült zsákmányolni, akkor fel lehet készülni a földrengésre. A háziállatok is megérzik a veszély közeledtét; a macskák nyugtalanokká válnak, a kutyák minden ok nélkül vonítanak, a lomhának tűnő hízódisznók váratlanul két méter magas palánkokat másznak meg vagy ugrálnak át, a szarvasmarhacsorda és a juhnyáj nem hajlandó bevonulni a karámba stb. Japánban sokat tanulmányozták a patkányok földrengés előtti magatartását. Régebben gyakran megesett, hogy a patkányok fényes nappal, félelem nélkül futkároztak az utcán vagy a házakban, sőt Nagoyában egy kocsmát csak Patkányháznak becéztek, mert ott a patkányok legalább olyan otthonosan mozogtak mint a kocsmatöltelékek. Egyik nap azonban a Patkányház patkányok nélkül maradt, mind egy szálig eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. A következő nap azután megoldódott a rejtély: földrengés tört ki a környéken, az elől menekültek el fejvesztve. Dr. Xántus János romániai magyar kutató a földigilisztákkal kapcsolatosan a következőket írja: „A gyűrűsférgek családjába tartozó földigilisztákat (Lumbricus terrestris) bátran nevezhetjük »seismicus«-oknak is, hiszen már a rengések előtt 4—5 órával tömegesen hagyták ott föld alatti búvóhelyeiket, annak ellenére, hogy tipikusan fénykerülő életmódot folytatnak." Hasonlóan a kígyók is megérzik a földrengés közeledtét, s olyankor is előjönnek rejtekükből. ha történetesen téli álmukat alusszák. Japánban többször is megfigyelték, hogy a fagyott havon kígyók nyüzsögnek, s nem sokkal később be is következett a földrengés. A kutatókat azért is foglalkoztatja ez a kérdés, mert feltételezhető, hogy az állatoknak van olyan szervük, amely segítségével megérzik azokat a gyenge rezgéseket vagy hullámzásokat is, amelyek bevezetik a földrengéseket, viszont a jelenlegi műszereink ezek érzékelésére még nem alkalmasak. S ha már az előjelekről esett szó, el kell mondani azt is. hogy Kínában és Japánban (de más olyan helyen is. ahol gyakoriak a földmozgások) általában fényjelenségek is bevezetik és kísérik a földrengéseket. Ezek a fénytünemények különösen éjszaka tűnnek kísértetiesnek, hiszen nem lehet megállapítani, hogy hol a fényforrás, egyszerűen csak fényárban úszik az ég alja, de tengerészek már láttak hullámokon lovagoló fényeket is, s tapasztalatból tudják, hogy nem sokára földrengés következik. Tudományos magyarázattal sajnos ezúttal nem szolgálhatok, mivel a szakemberek maguk is tanácstalanul állnak ezzel a jelenséggel szemben. Mindenesetre reménykeltőnek látszik, hogy a különböző országok szakemberei közösen összegezik a megfigyeléseket. LACZA TIHAMÉR 16
