A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-12-06 / 49. szám

Iskola Mabábalipuram községben Loósz Krisztinával, Szabó Ildikóval és Horváth Gizellával egy nyugat-európai turnén Nagymosás. Belúr mellett, Karnataka ál lám A régi templomokat vidám népi festé­szet díszíti. Urissza. járhatnak és hozhatnak vizet a közös kút­ról. Ezek azok a változások, amit nagyon nehéz egy európainak meglátni és felfog­ni. A százmilliók életmódja egy kívülálló szemének nem sok újat mutat Nagy erő­feszítéssel eljutottak az éhségtől a sze­rény jóllakottságig, kezdenek új falvakat építeni, ültetvényeket telepíteni, vízmű­veket építeni, iskolába járni. Szinte min­dent a két kezükkel csinálnak — az ásó­val. kapával építik, a hordóban olvasztott aszfaltot kis vödrökben hordják az úttest­re, a kavicsot asszonyok hozzák kosárban a fejükön. Az egyik legnagyobb élményem egy fa­­luvégi cséplés volt: ökrök taposták a kö­leshez hasonló termést, azután az asszo­nyok fonott tálakban felnyújtották a ma­got a felsorakozott férfiaknak, akik kis mesterséges dombokon állva lassan ön­tötték a magot, hogy a fújdogáló szél elvigye a pelyvát a tiszta mag pedig lehullott az odakészített kendőkre. A magot kézimalmon őrlik meg és le­pényt sütnek belőle. A tüzelőanyag ugyancsak „lepény; szárított tehéntrágya, amit úttesten, háztetőn, sziklákon száríta­nak. Főleg zöldséget és rizst termesztenek. A földeken mindenütt dolgoztak, pedig de­cember volt, náluk száraz „téli" hónap. A kezdetleges földművelés az oka annak, hogy a trópusi égöv ellenére a földműves és családja éppen hogy képes önmagát ellátni. Ez az oka, hogy a falut sokan otthagyják, és elmennek szerencsét pró­bálni a városokba, noha a városi nyomor sokkal rosszabb, mint a falusi szegénység. Delhiben, Bombayben a szegény emberek nemcsak az utcán alusznak, hanem az utcán is laknak. Nem csavargók. Az utca az állandó lakhelyük. Itt mosnak és mosa­kodnak, főznek és esznek. India életének nagy reménye a jövő iskolarendszere. Öttől tizenöt éves korig járnak iskolába a gyerekek — persze nem mindenki, de ez így is nagy haladást je­lent. Elég későn kezdődik a tanítás, ebé­det az iskolában kapnak a gyerekek, és csak este mennek haza. Minden iskolának van egyenruhája — európai jellegű, rövid­nadrág a fiúknak, térdig érő szoknya a lányoknak. Tizenöt éves koruk után feiöl­­tik a szárit. Aurangabadban láttam egy iskolane­gyedet, Junior Citynek hívják, ahol 34 szakközépiskolában tanítják a fiúkat és lányokat. Az egyetemeken az angol a tanítási nyelv, a szakközépiskolákban is megtanul mindenki angolul. A középisko­lák egyrészt államiak, másrészt magánis­kolák, ahol fizetni kell. Mint az egész indiai életben, az iskolákban is a tartalom a lényeg, a forma, azaz az iskolaépületek dolgában nagy a szegénység. Szerencsére a meleg égöv megengedi, hogy a szabad ég alatt tanuljanak a gyerekek, a földön ülve. Indiának, a kontrasztok földjének ter­mészetesen vannak fejlett ipari létesítmé­nyei, atomerőművei, színvonalas tudomá­nyos intézményei, nagyvárosai. Ez a bizto­sítéka annak, hogy az indiai nép — bár lassan — a fejlődés útján halad. KUBICKO-KUCSERA KLÁRA A szerző felvételei A MÁSODIK FEJEZET A bohóc porondra lépett — és megremegett. Rizsporos arcán fekete könnycsepp futott végig, sapkája félrecsúszott a fején, selyempalástja alatt megfeszült a lába. Félt. Izgult. Ha nem sikerül a mutatvány, összetöri magát, s akkor mindennek vége: búcsút vehet a manézstől. De nem..., ennek nem szabad megtörténnie. Egy, kettő, három — mintha szárnyai lennének, úgy repül a magasba. Aztán egy fordulat ott fent, és ismét a föld. Jól csinálta. Akár a macska, úgy esett talpra. És így ment ez estéről estére, egészen addig, amíg egy nap el nem törött a bohóc sarka. Igor Vejsada, a Győri Balett tagja, aki Bmóból szerződött a Rába parti városba, innen kezdi mesélni győri életének második fejezetét. — Az első fejezet nyolc hónap boldogság: befogadtak és számoltak velem. Nem kell végre a hattyúkat lesnem, Odette-Odíliáért izgulnom a Csajkovszkij-balettben, helyette a Carmina buranában, a Boleróbán és a Boldog lelkekben táncolhatok. Más stílus, más próbamódszer, más együttes! Aztán egy délelőtti tréning — és összedől előttem a világ! Ma sem tudom, hogy történt: megcsúszott a lábam. S bár egyre jobban fájt, valahogy csak hazabicegtem. Azt gondoltam, meghúzódott egy ínszalag, az meg nem olyan veszélyes. Sosem felejtem el: a Jön a cirkusz! ment este, Sebestyén Csaba táncolta helyettem az Ugró Bohócot, én meg otthon a padlót vertem dühömben. Alig vártam, hogy reggel legyen. Táncolni akartam, amikor talpra állni is alig bírtam. Markó Iván azonnal kórházba vitetett, ott tudtam meg, hogy eltörött a sarkcsontom. Micsoda őrült két hónap várt rám, ha tudnád! Azt hittem, belebolondulok! Nagy nehezen elintéztem, hogy Győrbe kerülhessek, erre két hónapra kiütöm magam. Olyan boldogtalan voltam, mint még soha. Mindig csak az járt a fejemben, hogy amíg én tétlenül nézek magam elé, addig a többiek gyakorolnak, dolgoznak, utaznak. Meguntam az összes lemezemet, elegem volt Mahler­ből is, Janácekbói is. Tanulni kezdtem. Mert az időt ugye, mégis valami hasznos dologgal kell eltölteni. Elővettem a cseh—magyar szótárt, s magoltam a szavakat. De akármennyit tanultam is, az eszem mindig azon járt, mi lesz velem, hogy alakul az életem. Azon töprengtem, miért nem maradhatott velünk Ludmilla Cserkaszova, a Bolsoj balettmestere. Vajon visszajön-e hozzánk Moszkvából? Hogy micsoda szeme van ennek az asszonynak! Minden hibát, minden pontatlan mozdulatot észrevesz. „A lábaddal jól dolgozol, de a kezed, a kezed a kezed!" — folyton ez csengett a fülemben. Cserkaszova mindenkiről tudta, miben jó és miben követ el kisebb-nagyobb pontatlanságokat. Igényességét csak Ivánéhoz tudom hasonlítani, mert ami az egyiknek jó volt, abban már a másik sem igen talált kifogásolnivalót. Hogy mi a véleményem Ivánról? Nála nem a száz százalék a jó, hanem a százötven! Május végén levették rólam a gipszet és másnap reggel már ott álltam a balettrúd mellett. De nem sokra jutottam. Az összehúzódott ínszalag nem engedte, hogy csak úgy ripsz-ropsz kéthónapos kiesés utáfl ugyanott folytassam, ahol abbahagytam. Gyógytorná­ra küldtek. Két hétig rendszeresen kórházba jártam, de mindennap úgy éreztem: jó, jó, kellenek ezek a lábfej-gyakorlatok, de én csak akkor épülök fel, ha táncolhatok. Erős akarat hajtott. Ha fáj, hát fáj, ki kell bírnom. Cserkaszova, akár az orvosom; minden lépésemre vigyázott. Csak lassan, óvatosan, figyelmesen, mindig ezzel kezdtük a gyakorlatokat. Aztán eljött a június és Bayreuthba utazott az együttes, ahová Richard Wagner unokája, Wolfgang Wágner hívott meg bennünket, hogy táncoljuk el a Tannhäuser Vénusz-barlang jelenetét. „Ha van annyi erőd, hogy egy nap alatt megtanuld a szereped, számolok veled” — szólt Iván. Hát persze, hogy van, vágtam rá gondolkodás nélkül, közben elszédültem az izgalomtól. Szép kis átmenet! A szobámból a Vénusz-bar­­langba! De boldog voltam és táncolni akartam! A bemutató fényesen sikerült. Isztambul­ban már a Boleróbán is felléptem. Aztán jött Moszkva, a Carmina burana, majd ismét Bayreuth, augusztusban pedig Szeged, a Szarvassá változott fiák, amelyben egy nagyváro­si stricit táncoltam. Közben lejárt a szerződésem, és egyre gyorsabban közeledett az új évad. Ideges voltam, mert nem tudtam, mi lesz velem. Hazajövök, vagy maradok? Iván marasztalt, Olga Skálová, a bmói balett igazgatóm hallgatott. Jó, akkor majd beszélek én: maradni akarok! Ma sem hiszem el: minden úgy alakult, ahogy nekem jó. Adósa vagyok a Győri Balettnek — próbáltam megértetni a helyzetem a bmói Állami Színházban —, adósa vagyok, mert két hónapig semmit se csináltam. Egy év, egy évad, egyébként is kevés ahhoz, hogy az ember megmutassa mit tud, mire képes. És én akkor akarok majd elköszönni Győrből, ha úgy érzem: letettem valamit az asztalra. A szerződést meghosz­­szabbithattam. Brno és Győr között egy szerencsés ember pendlizik. SZABÓ G. LÁSZLÓ 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom