A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-29 / 48. szám
dezd meg tőlük, hogyan élnek, milyen gondokkal küzdenek, s hogy mennyit gürcölnek azért, hogy emberhez méltó módon élhessenek ... — Gábor hirtelen elhallgatott és összerándult. mint aki haslövést kapott. Már megint az a görcsös, maró fájdalom a gyomrában, ami az utóbbi időben egyre gyakrabban jelentkezett. Pillanatok alatt kiverte a veríték. Katalin észrevette: — Mi bajod, mi történt veled, Gábor? — Semmi, semmi — legyintett, s mosolyogni próbált, hogy elhitesse Katalinnal, hogy valóban nincs semmi baja. A kesernyés és fájdalmas mosolya azonban másról árulkodott. Tudta, hogy komolyan baja lehet a gyomrának. A túlhajszoltság, a rendszertelen étkezés, az állandó idegfeszültség lassanként beérlelte a fájdalmasan keserű gyümölcsét. Orvoshoz kellene menni, amitől persze félt. Attól félt, hogy olyan bajt állapit meg, ami elveheti minden életkedvét. Nem, nem megy orvoshoz, legalább is addig nem, amíg nagyon nem muszáj... Hátha csak átmeneti rosszullétekröl van szó, biztatta magát, bár valahol mélyen, a tudata alatt érezte, hogy többről van szó. — Tényleg nincs semmi bajod? — kérdezte Katalin most már ijedten, mert hiába próbálta Gábor palástolni a fájdalmait, lerítt róla. hogy valami nincs rendben nála. — Orvoshoz kellene menned, nem gondolod? Gábor hosszan hallgatott : — Egyedül csak te lehetsz az orvosom, Katalin egyedül te gyógyíthatsz ki a bajomból — mondta ki végül de nyomban meg is bánta. Szinte előre tudta, milyen kérdés következik. — Én!?... Ezt hogy értsem, Gábor? — Ha azt akarod, hogy kigyógyuljak, neked kell megváltoznod teljesen, Katalin . .. Teljesen, érted!?... Ha ez így megy tovább, nagyon csúnya valami fog kisülni az egészből. Katalin fölpattant: — Csak nem azt akarod mondani, hogy miattam...!? — Nem akarok én már semmit sem mondani neked, és légy szives ne pattogj! Tudok ám én is keményebben beszélni, sőt mást is, ha szükségét látom! — Fenyegetsz? — Egyelőre csak figyelmeztetlek. — Aztán ha nem használ a szép szó, ütni fogsz, mint szódás a lovát!? — nevetett fel Katalin gúnyosan. — Esetleg ... Katalin elkomolyodott: — Azt adja neked az isten! — Mondtam már, hogy csendesebben csicseregj... különben hagyjuk, semmi értelme tovább folytatni — zárta le a vitát Gábor, de az arca most kérlelhetetlenül kemény volt. Katalin is jobbnak látta nem feszíteni tovább a húrt. Mindenesetre elgondolkozott Gábor szavain. ÚJABB hónapok és évek teltek el. Péter már másodikba. Jolika meg elsőbe járt. A tanév befejeződött, s mindketten tiszta egyes bizonyítvánnyal tértek haza, pedig Gábor nem ígért nekik semmit a tanév folyamán, örülni * viszont örült a gyerekeinek. A hétvégén csatangoltak. strandoltak meg fagylaltoztak. Nagyon megértették egymást. Az eltelt időszakban Gábor teljesen lesoványodott. Egyre gyakrabban jelentkeztek a gyomorfájdalmai, de orvoshoz még mindig nem ment el. Csak akkor megy. ha viszik, határozta el makacsul. Katalin semmit sem változott, így a kettejük viszonya teljesen elmérgesedett. Az utóbbi időben már nap mint nap veszekedtek, hol visszafogottabban, hol meg szenvedélyes hevességgel. LOVICSEK BÉLA Elfutott a nyár, akár ha gyorsvonaton száguldott volna tova. Kesernyés izeket, de örömöket is hagyott maga után. Az ifjabbik Cseres családban például minden elképzelést fölülmúlóan sikerültek a dolgok. Katalin munkába állt, a gyerekeket sikerült elhelyezni, és Gábor munkahelyének a kérdése is elintéződött véglegesen: felvették az egyik szerkesztőségbe. Teljesült a régen dédelgetett álma és vágya. Gábor aránylag gyorsan beilleszkedett az új környezetbe, a munkáját pedig lelkesen és örömmel végezte. A kollégái befogadták, s egyelőre a főszerkesztője is elégedett volt a munkájával. Riporterként járta az országot és szorgalmasan írta kisebb-nagyobb riportjait. Minden jel arra mutatott, hogy végre rendes kerékvágásba került az életük. Gábor új erőre kapott, mint tavasszal a természet. Reménykedett, sőt szilárdan hitte, hogy életük elmozdult a mélypontról, s fölfelé ívelőben van. A hetek és hónapok múlásával azonban Katalin egyre nyugtalanabbá és elégedetlenebbé vált. Addig sem sok vizet zavart otthon, most pedig — arra való hivatkozással, hogy ő is dolgozó ember — még annyit sem. Még inkább megkívánta, hogy Gábor végezzen el minden házimunkát, sőt őt is szolgálja ki, ellenkező esetben teljesen kinyiffan, kikezdik az idegeit a gyerekek, a munkahely, a kötöttség, a pontosság és sok más egyéb. — Fiatal vagyok, társaságba, szórakozásra vágyom — siránkozott. — Ketrecbe zártan, élőhalottként éljem le az életemet, azt akarod!? — Hogy-hogy? Nem elég jó társaság neked az a kollektíva, amelyben dolgozol ?... Különben, ha nem tudnád, én sem vagyok még aggastyán! — mondta Gábor aránylag higgadtan. — Ami pedig a szórakozást illeti, nem vagyok ellene, de az istenért te mindig csak arra gondolsz ? Egyedül csak az töltheti ki és teheti teljessé az életed?... Lásd be már végre, hogy más kötelezettségeid is vannak, hogy anya, feleség és dolgozó nő vagy, akinek bizony olykor-olykor le kell mondani egyről s másról, áldozatot is kell hoznia, ha azt akarja, hogy harmonikus családi életet élhessen. — Hát persze, mást sem hallok tőled csak kötelezettséget, lemondást meg áldozatvállalást — méltatlankodott Katalin. Keserű volt a hangja, az arckifejezése, mintha epébe harapott volna. — Egy tehetséges és sikeres író mellett — már ne haragudj —, másképpen képzeltem el az életemet. — Vajon hogyan? — tette fel Gábor a kérdést szintén kesernyésen. — Cselédet szeretnél a háztartás vezetésére, nevelőnöt a gyerekek mellé, hogy te csillogva-villogva mászkálhass a szórakozóhelyekre!?... Hol élsz te, Katalin, a mesék világában?... Nézz csak jobban körül, itt, a közvetlen környezetedben. s a munkahelyen. Beszélgess el a szomszédokkal meg a munkatársaiddal. Kér— Mit akarsz elérni tulajdonképpen, azt mondd meg nekem, mit akarsz elérni!? — tette fel Gábor újra meg újra a kérdést a veszekedések alkalmával. — Én is megkérdezhetem ugyanezt tőled ... — szokta felelni Katalin szemtelen kihívással. Ilyenkor Gábor bezárkózott a szobájába, vagy elment hazulról, aztán többször előfordult, ha nem is részegen, de jó italosán tért haza. Többször feltette magának a kérdést: van ennek értelme? Egyik napról a másikra abbahagyta az italozást. Nem úgy Katalin. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy a kiruccanásairól részegen jött haza. Válaszra sem méltatta, mikor Gábor megkérdezte tőle: — Hát idejutottunk, Katalin? A rendszeres veszekedések látható, rossz hatással voltak a gyerekekre, akik riadttá és idegessé váltak. Állandó rettegésük és szorongásuk a kerekre tárulkozó szemükben ült, mint sötét felhődarab a derült égen. Rémületük rendszerint keserves sírásba torkollt. Mindezt jól tudta és látta Gábor, a szive sajgott bele, de tehetetlen volt. Fékezni ugyan fékezte magát, amennyire lehetett, de más egyebet nem tehetett, viszont felerősödött benne az az érzés, hogy ez így nem mehet tovább, mert tragédia lesz a vége. Egyik délelőtt magához hivatta a főszerkesztője. Az ötven év körüli férfi igen jó szervező, irányító és kiváló szakember hírében állt újságírói körökben. Igen megértő és emberséges tudott lenni. Soha senkivel nem kiabált, nem veszekedett, mégis érvényt tudott szerezni az akaratának. — Foglalj helyet! — mutatott az egyik székre. Cseres Gábor leült és várakozón nézett a főnökére: vajon mit. milyen hibát követhetett el? A főszerkesztő azonnal a tárgyra tért: — Nézd, Gábor, előfordul, ha az ember kifullad olykor, nem megy az írás... a te esetedben azonban másról van szó. úgy vélem. Betegség ?... Családi problémák? ... Ki vele, Gábor, mi a bajod, mi bánt? Cseres Gábor eddig senkinek, a szüleinek sem beszélt a problémáiról, most azonban — maga sem tudta miért — beszélni kezdett. Leplezetlen őszinteséggel mindent elmondott. A főszerkesztő hümmögve gondolkodott: — Mielőbb orvoshoz kell menned, az legyen az első — mondta eltűnődve. — Aztán komolyan el kell gondolkodnod azon, és határoznod, érdemes-e tovább folytatni az együttélést olyan asszonnyal, aki tönkreteszi az életedet, meg a gyerekekét is, természetesen. — Bonyolult... — Tudom, Gábor, de ne feledd, hogy csak egy életünk van... Sem rábeszélni nem akarlak, sem tanácsot adni nem tudok, nem is akarok, végeredményben az két embernek a legszemélyesebb ügye ... azt viszont megparancsolom, hogy azonnal menj orvoshoz! — Elmegyek — állt fel Gábor —, még a mai napon ... Bár megígérte, mégsem ment orvoshoz, ellenben szombaton az apja kocsijával elugrott a bátyjához. — Mi van veled, öcskös? — fogadta a bátyja elkomoruló arccal. — Nem akarlak megbántani, de igen rossz bőrben vagy. — A gyomrom vacakol. — Mit mond az orvos? — Nem voltam még orvosnál. — Ejnye. Gabi, az ilyesmivel nem lehet játszani!... El akarsz patkolni? Lenke elibe rakta volna a ház minden ínyenc falatját, de evés helyett Gábor megkérdezte: — Hát a gyerekek? — Pionírtáborban vannak a Tátra alatt — 14
