A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-22 / 47. szám
ter magasra nőtt olajfát állítólag maga Dajgaku hozatta át Kínából. A domboldalról pazar kilátás nyílik a városra, a tengerre és az időtől függően a Fudzsijamára is. Kamakura leglátogatottabb, világhírű nevezetessége a Kótokuin-szentély területén lévő Nagy Buddha-szobor. A Dajbucu, a Végtelen Fény Buddhája 1243-ban készült el, eredetileg fából. Néhány év múlva egy vihar következtében leégett, de közadakozásból 1252- ben bronzba öntötték ezt a több mint száz tonna súlyú alkotást. Az óriási szobrot egy csarnokban helyezték el, de ez többször is tűzvész vagy vihar áldozata lett, 1495 után a szobor már a szabadban uralja a környéket. Az ülő Buddha-szobor méretei monumentálisak: majdnem 13 méter magas, az arc hossza 2,33 méter, egy-egy szemének szélessége 1,1 méter. A bronzöntö mesternek, Gorózaemon Ononak sikerült megtestesíteni a buddhista hit központi eszméjét, mely szerint a lelki nyugalmat csak a tökéletes tudás és mindennemű szenvedély megfékezése útján lehet elnyerni. Buddha kezeit ölébe kulcsolva, meditálva ül a kőtalapzaton és arcát belső nyugalomból és a lelki kiegyensúlyozottságból eredő mosoly uralja. A gigantikus szobor hátán két nagy ablak nyílik, ide pár jenért (ritkaságszámba megy különben, hogy csekély értéke miatt a jennek 1948 óta nincs váltópénze) lehet felmenni. Naponta a bel- és külföldi turisták ezrei jönnek megcsodálni eme kiváló művészi alkotást. A szoborhoz vezető utat kö- és bronzlámpások, különböző virágkompozíciók szegélyezik. A világ apraja-nagyja néz szembe a pompás középkori remekművel, mindenkire nagy hatással van. Talán csak a temérdek japán iskolásgyerek kivétel: vidáman szaladgálnak fel-alá. Csak az érett korú látogatók merülnek el gondolataikba a szobrot övező fák árnyékában, igyekezvén lelki szemükben megörökíteni a rendkívüli látványt és a nagy élményt az „örökkévalóság kapuja" előtt, mint ahogy azt az egyik tájékoztató tábla hirdeti. Dr. DÖMÖK JÁNOS A szerző felvételei Miért lesz az ember festő? A kérdésre hozzám. Fölmutat valamit, ami egyedül Szilva József ilyen értelemben is — és rendszerint ars poeticának szánt válaszokat adnak, ezért aztán a válaszok nem kellőképpen kielégítőek. Persze, az sem biztos, hogy maga a kérdés helyénvaló, hiszen festő csak az, aki a művei tükrében egyértelműen és magától értetődően adja meg a választ: festeni elkerülhetetlen gyönyörűség. Persze, mondhatná bárki, hogy ez a dilettantizmusra is, vagy kizárólag csak arra vonatkoztatható, hiszen a képzőművészeti alkotás értéke korántsem kell, hogy azonos legyen az azt létrehozó ambició értékével. így is van. Ez után következik a nehezen megfogalmazható művészi többlet, ami esetenként egyetlen vonalat, egyetlen ecsetvonást mi több, akár egy első pillantásra esetlegesnek tetsző tusfoltot is képes széppé avatni. Tudatában lévén ez állítás ambivalens voltának — egy-egy műhöz sokkal határozottabb ítélőképességgel, sokkal nyitottabban közelíthet az ember, s ily módon biztosabban szűrheti ki élményei közül a megtévesztő, a művészi értéknek csupán ügyes látszatát keltő „alkotásokat". Persze, az igazán jó festőkre semmiféle elméleti okoskodás nem vonatkozik, mert nem is szükséges. Szilva József festészetét illetően jómagam is vígan megvagyok holmi teoretizálás nélkül, mert egyszerűen csak tetszik, sőt, olykor magával ragad a festészete, mely nemcsak esztétikai értékeinek okán, hanem beszédessége, funkciója, az álomkép és a tapintható valóság váltakozó játékossága által tud szólni festői eszközökkel tárgyalható része a létezésnek, amit nem lehet leírni, nem lehet elmuzsikálni, ami tovább erősíti bennem a művészet egyetemességéről szóló sejtelmeimet. Szeretem tehát Szilva József képeit, úgy, mint a megfesthetetlen muzsikát, úgy, mint az elzongorázhatatlan verset... s a többi. A Szőke gabonaföld szélén árválkodó egyetlen pipacsvirág, vagy az ősz színeiben pompázó szőlőhegy oldala rendszerint a táj derűjét, de más megközelítésben ugyanez, ugyanennek a tájnak a drámaiságát képes kifejezni. A bútorozatlan szobasarok mértani naturalizmussal behatárolt tere természetesen nem azonos önmagával, ha e sarokba egy sejtelmesen összekuporodott női akt lágy domborulatai osztják a teret. Ugyanez fényben és homályban már megint nem ugyanaz... és a játék folytatható. Az eredmény pedig semmilyen körülmények között sem szemlélhető egy azonos modell variációjának. Mert természetesen a létezésnek nem a módozatai, hanem a tartalma izgatja a festőt. Nem konkrét képekről beszélek, mégis jellemző módon Szilva-képekről van szó, annak ellenére, hogy a vásznakon talán hiába is keresnék pipacsot, búzaföldet, ám ha lelnék, nem lenne abban semmi rendhagyó. A vakolat mögött olykor az ember látja a téglát, tudja a szerkezetet. Elragadtatják őt az épület akár kecses, akár robusztus vonalai, bár lakni a házat nem akarja — pedig talán fedél sincs a feje fölött. nem haszonélvezeti céllal — lakja a tájat, ahol él, dolgozik. Komárom — Csallóköz, aztán a szülőföld, Garamvezekény. Nem lokálpatrióta — a szónak sem a jó, sem rossz értelmében, de a táj mégis felragyogó szeretettel elevenedik meg a vásznain. Igen, megelevenedik, mert nemcsak ábrázol, hanem megjelenít — mozgásában mutatja, a maga felismerhetőségében, de korántsem földhözragadt realizmussal tárja elénk a pillanatban a folyamatot. Nyitott szemléletű, sokféle tájat befogadni képes festő, akit a megismerés ösztöne még az idegen, távoli országokban is igen jól tudna vezérelni, aki meggyőződésem szerint az Andok hegyvonulatának lábánál is ugyanolyan okból és talán igen hasonló eredménynyel nyúlna ecsethez, mint amiért a Csallóközben teszi. E mögött persze semminemű hűtlenséget nem szabad gyanítani, mert nála ez más kategória: a festészetnek egyszerre alá- és fölérendelt fogalom. A negyvenedik évében járó Szilva József pályájának eddigi szakaszát nem kizárólag a tájképfestés jellemezte, sőt, zömmel figurális műveket alkotott, mert elsősorban az embert akarja ábrázolni. Legutóbbi és jelenleg igen aktív periódusában merült el igazán a tájképfestés gyönyörűségeiben s teremtette meg a kettő örvendetes szimbiózisát. KESZELI FERENC A szerző felvétele 9
