A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-11-07 / 45. szám
Borult Gábor mellére. Kis törékeny asszonyka volt, alig egy marékra való. Most érezte csak Gábor igazán, mennyire szereti és tiszteli az édesanyját. Katalin magatartása azonban kissé megdöbbentette Gábort, és bizonyos fokú csalódással töltötte el: neki esze ágában sem volt a gratuláció, egészen mással rukkolt ki: — Remélem, most már megveszed nekem azt a bundát, amit kinéztem ...? — Úgy gondoltam, Katalin, amíg nem dolgozol, jó lesz vastartaléknak az a tízezer korona ... Mindig közbejöhet valami, és jó, ha van mihez nyúlni az embernek — felelte Gábor eléggé lehangoltam — Micsoda?... Állásba?... Hiszen te az írással jóval többet keresel, mint amennyit én keresnék, ha állásban lennék. — Katalin idegesítő nyugalommal reszelgette a körmét. — Nem kell eltúlozni a dolgot: egyrészt nem keresek jóval többet, másrészt predig ha megszülöd a gyereket, legfeljebb egy évig neveled őket itthon. — És aztán?... Mi lesz aztán? — Mi lenne? -— nézett Gábor nagyot. — Nem tudod? — Mit szólsz hozzá. nem. — Pedig végtelenül egyszerű az ábra: a gyerekeket beadjuk bölcsődébe, oviba, te predig állást vállalsz, mint mások. Tudod, hogy minden koronára szükségünk van: kölcsöntöriesztés, lakbér, gáz- és villanyszámla, ruházkodni is kell, az élelem szintén sokat elvisz, különösen akkor, ha nem főzöl rendszeresen, már pedig egyáltalán nem főzöl. Továbbá a hétvégéken is változtatni kell, nem élösködhetünk örökösen a szüléink nyakán, ezt te is beláthatod, nem beszélve arról, ha tényleg komolyan gondoljuk az autóvásárlást ... — Fütyülök az autóra! — vágott közbe Katalin eltorzuló arccal. — Bundát akarokl — Még meg sem kaptam a pénzt, Katalin! — Majd megkapod ... és ilyenkor, a tél beállta előtt tanácsos megvenni, könnyebben hozzájut az ember — mondta Katalin, azzal kiment a konyhába megfőzni a virslit. Gábor evéshez látott, Katalin predig a fürdőszobába billegett és sokáig készitgette magát. Gábor egykettőre végzett a virslivel, sörösüveggel a kezében bekukkantott a fürdőszobába. — Hová készülsz? — Nem mondtam még? — Nem. — A barátnőm meghívott a szünnapjára. — Hány barátnőd van neked tulajdonképpen? — Sok... Én nem falun születtem, mint te. — Ezt hogy gondolod? — Ahogy mondtam. — Sértegetsz? — kérdezte Gábor elvörösödve. — Nem kell szégyellni a szegénységet... Gábor haragosan legyintett és ellépett az ajtóból, de kisvártatva visszament: — És egyáltalán, elég komoly már a terhed, miért kell folyton bódorognod a városban, egyik barátnődtől a másikhoz? — Nem élhetek remeteéletet, Gabikám, ezt csak belátod? Vagy ha kívánod, akár írásban is benyújthatom a panaszaimat, mert vannak ám! — Hát csak nyújtsd be, fene a jódolgodat! — Ne dörmögj, mint a medve, ha tüske nyilai a talpába . . . Mikor már indulásra készen állt az előszobában, felsírt a gyerek, s egyre hangosabban fújta, valósággal bömbölt már. — Rakd tisztába, etesd is meg, és játsszál vele, hallod, játsszál vele! Szia! Jövök nemsoká ... — fuvolázta Katalin, s becsapta maga mögött az ajtót. (Folytatjuk) Hallottnk-olvastnk'láttuk KÖNYV Dobossy László: Előítéletek ellen A Magvető Könyvkiadó Nemzet és Emlékezet sorozatában jelent meg a hazánkból elszármazott Dobossy László irodalomtörténész „Előítéletek ellen" cimü kiváló műve, amely csehek, szlovákok, magyarok kulturális, társadalmi, történelmi és politikai kapcsolatáról ad számot, s elsősorban az irodalmi kölcsönhatások és érintkezések témakörével foglalkozik behatóbban. A Vágfarkasdon született, most 75 éves Dobossy László annak idején Prágában és Párizsban végezte egyetemi tanulmányait, s ezzel magyarázható, hogy egyaránt otthonosan mozog a cseh, szlovák, valamint a francia irodalom területén. Az első köztársaság idején nagy része volt a csehszlovákiai magyar irodalom alakításában, nemkülönben a baloldali magyar fiatalokat egybefűzö Sarió mozgalom irányításában. A második világháború idején a francia ellenállási mozgalomban dolgozott, s a felszabadulás után vezetője lett a Franciaországi Magyarok Demokratikus Egyesületének. Főképpen a cseh és a francia irodalommal foglalkozott, többek között könyvet irt Romain Rolland-ról, megírta magyar nyelven a francia irodalom történetét, tanulmányt közölt Haáekről, Karel Čapekrôl, Nejedlýrôl és másokról, megszerkesztette az 1960-ban megjelent Cseh—magyar szótárt, kiadta magyarul a Mai francia költők című antológiát, lefordította J. A. Comenius: A világ útvesztője című müvét és más könyveket. Dobossy László nagy felkészültséggel, széles látókörrel és tudással látott hozzá a cseh—magyar kulturális kapcsolatok föltárásához, figyelme még a legparányibb dolgokra is kiterjedt. Felfedezéseit számos cikkben, esszében tette közzé magyar, cseh és szlovák irodalmi folyóiratokban. Mindig figyelemmel kísérte népeink kulturális kapcsolatának fejlődését, párhuzamait, kölcsönhatását. Ez a könyve, amely születése 75. évfordulójára jelent meg, a cseh és szlovák kulturális kapcsolatokról írt tanulmányainak, esszéinek gyűjteménye. Elmondhatjuk, hiányzott egy ilyen magyar könyv, egy ilyen ragyogó tollal megírt gyűjtemény, amely lehetővé teszi a cseh és szlovák irodalom mélyebb megismerését. Szó van a könyvben Húsz János magyar tisztelőiről. Komenský magyar kapcsolatairól, Némcováról, S. K. Neumannról, Čapekrôl, és Hašekrôl, Nejedlýrôl és Fučíkról, Bartókról és Móricz Zsigmondról. Jókairól, Petőfiről és Kosztolányiról, mindazokról, akik azt keresték, ami öszszeköt bennünket.-Dénes-SZÍNHÁZ Koreográfusverseny '85 Felszabadulásunk óta szinte valamennyi művészeti ág közül a balett ment át a legnagyobb fejlődésen. Ráadásul két vonatkozásban is. Egyrészt Szlovákiában csupán az elmúlt évtizedekben bontakozott ki igazán a balettművészet; másrészt ugyanekkor, pontosabban fogalmazva: ezzel párhuzamosan formálódott ki a balett hazai közönsége. Ideje volt tehát, hogy Bratislava egy, a főváros rangjához és a szlovákiai balettművészet központjához méltó rendezvényt kapjon. Nyilván ez a felismerés szülte a csehszlovákiai balettkoreográfusok országos versenyének ötletét, amelynek első évfolyamát szeptember 27—28-án a rózsavölgyi (Ružinov) művelődési otthonban rendezték meg; az ünnepélyes eredményhirdetésre pedig egy nappal később a Szlovák Nemzeti Színházben tartott gálaesten került sor. Külön érdekessége volt az ezúttal koreográfusként bemutatkozó kiváló szólótáncos: Libor Vaculik győzelmét hozó versenynek, hogy azt a Bratislava! Zenei Ünnepségek, azaz a BHS keretében tartották meg. Szlovákia fővárosában vendégszerepeit a prágai Nemzeti Színház balett együttese, a bécsi Állami Operaház méltán világhírű balettkara és két balettel a Szlovák Nemzeti Színház is hozzájárult e táncszemle sikeréhez. Magáról a realista balett-drámát, a karaktertáncot, a romantikus balettet, illetve a modern táncművészet elemeit felmutató országos koreográfusversenyröl hadd mondjak el legalább dióhéjban annyit, hogy két kategóriában (A: öt esztendőnél kevesebb gyakorlat; B: öt évnél több praxis) összesen 25 koreográfus munkáit tekintette meg a Štefan Nosáľ elnökletével működő zsűri. A bíráló bizottság joggal állapíthatta meg, hogy a negyedszáz pályamű felfogásban, stílusban és színvonalban különböző volt, ám az újonnan életrehívott táncfórum így is igazolta szorgalmazóinak szándékát. Valamint azt is, hogy a balett valóban egyenrangú a többi színpadi művészettel. Egyes stilustörekvéseit, a dramaturgiáját és a táncnyelv érthetőségét viszont az határozza meg, hogy a színpadon megelevenedő táncok milyen módon s mennyiben képesek a valóság ábrázolására. (miklósi) HANGLEMEZ Váltakozó színvonalon Az idén harmadik évtizedét kezdő Bratislavai Zenei Ünnepségek nyitó hangversenyének főszereplője a házigazda szerepét (is) vállaló Szlovák Filharmónia volt, fözeneigazgatójuk Bystrík Režucha irányításával. Teljesítményük azonban meglepően fáradt, kidolgozatlan és dekoncentrált volt. Beethoven Hegedűversenyének szólistája a 27 éves román Mihaela Martin — aki vitathatatlanul kitűnő manuális adottságokkal és gyönyörű hegedű hanggal rendelkezik — Beethoven súlyos mondanivalóját és drámai erejét még nem tudta éretten és kellő színvonalon tolmácsolni. Az oratóriumok oratóriumának, Händel Messiásának megszólaltatása mindenkor ünnepi esemény, mely azonban tolmácsolói vállára rendkívüli súllyal nehezedik. Ahhoz ugyanis, hogy ez a fenséges alkotás teljes szépségében, barokk fényében keljen életre a holt kottából, az is kell, hogy a hatalmas apparátus minden része egyenletes és kiváló teljesítményt nyújtson. Jelen esetben ez sajnos nem következett be. Hiába remekelt a négy prominens budapesti szólista — Kalmár Magda, Takács Tamara, Fülöp Attila és Gáti István, — ha a teljesítményüket keretező és magábafoglaló zenekari rész megszólaltatása bántóan gyenge volt. Sajnos még a neves osztrák vendég, Emst Märzendorfer karmester szakavatott irányítása sem tudta biztos révbe vezetni az összjáték technikai problémáival és az erejét meghaladó művel viaskodó žilinai Állami Kamarazenekart. Az amatőrökből álló bratislavai Városi Énekkar viszont egyértelműen és joggal vált az est fő attrakciójává, mert amit ezek a lelkes énekesek Ladislav Holásek betanító munkája nyomán hangszinben, tömörségben és szuverenitásban produkáltak, azt csak a maximális elismerés hangján lehet nyugtázni. A bratislavai Rádió Szimfonikus Zenekara új otthonában lépett pódiumra főzeneigazgatója, Ondrej Lenárd vezényletével. Bevezetőül František Babušek müve hangzott el, majd Stamic és Mozart egy-egy ritkán hallható darabjában nyugatnémet vonóstrió működött közre, meglehetősen rögtönözve. Az est súlypontja Schubert szimfonikus „hattyúdala", a C-dur szimfónia volt. A mű technikai megszólaltatása nem okozott problémát a zenekarnak és dirigensének, sajnos azonban az egyénien értelmezett és túlhajszolt tempók nem tették lehetővé a belső feszültség megéreztetését és a schuberti dallamvilág méltó kihangsúlyozását.Varga József TELEVÍZIÓ Búcsú egy művésztől Egy mindössze hat-hét perces film pergett október második napjának késő estéjén a Magyar Televízió egyes csatornáján. Nem tudom hányán látták, hisz az előzetes műsorismertetések nem is jelez/het/ték. Egy nagy művész természetes, ám mégis szomorú és megrendítő távozása tette időszerűvé a vetítését. A film alkotója, a Színház és Filmművészeti Főiskola fiatal hallgatója a kilencvenkét éves korában elhunyt André Kertészt kísérte végig kamerájával múlt évi magyarországi látogatásának néhány helyszínén. Azt az André Kertészt, akit tán nem alaptalanul tartanak a világ egyik legnagyobb fényképészének. Váljék dicséretére a film alkotójának, hogy rövid néhány percben is emberközelből, a maga természetes egyszerűségében rajzolta meg számunkra egy hatalmas egyéniség portréját. Abban a természetes egyszerűségében, amely a közel háromnegyed évszázadon át fotografáló művész munkásságát, művészi hitvallását oly erőteljesen jellemzi, s amely egyszerűség és természetesség lényegében a legmagasabb régiókba emelte André Kertész fotómüvészetét... „... engem a mesterséges dolgok nem érdekelnek", vallja a filmen, annyi idegenben eltöltött év után is ízes, szabatos magyarsággal a mester. Haláláig töretlen vitalitását, alkotókedvét az alábbi mondatok bizonyítják: „Addig akarok dolgozni, amíg nekem jólesik, (...) ha már nincs iniciatívam, nem érdemes élni." Ezzel a filmmel búcsúzott temetése napján André Kertésztől a Magyar Televízió, s vele együtt kései nézői, 1985 októberében. Németh Gyula 15
