A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-05 / 27. szám
értékű is. ság visszaköltöztetése, a károk felmérése. a kutak fertőtlenítése, miközben az Állami Tervbizottság a hatvanötös és a következő évre negyed milliárd korona folyósítását hagyta jóvá, hogy az árvíz sújtotta területen a lehető legkisebb fennakadás nélkül történjen az újjáépítés. A két járás 53 693 kitelepített lakosságának lassan a fele visszaköltözött. További ötmillió tégla, sokezer köbméter fa, tetőcserép, talajcsemr___Most már ezek a fogalmak kezdenek uralkodni. És a találkozások. Anya és gyermeke, férj, feleség, unoka és nagyapa, szomszédok, rokonok látják meg újra egymást. A szemek könnyesek. A keserűség és az öröm könnyei... Az akkori események kronológikus nyomonkövetését talán most már félbe is hagyhatom. A történet másik fele, az újjáépítés folyamata legalább annyira papírra kívánkozik, mint a küzdelem napjainak eseménysora. De ez már egy újabb fejezet, a társadalmi, emberi összefogás szép törté-A Csallóköz újjáépült. Akit érintett, nem feledte el. Irány az új iskola Életem legszörnyübb emléke volt jC> Tjílil''iAu, • Krocsány Dezsőről, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökéről eddig ugyanúgy nem esett szó, mint ahogy névszerint egyetlen emberről sem, az érintett százezrek közül. Hogy róla mégis, annak egyszerű a magyarázata. Az árvíz alatt és az újjáépítés során ő volt a kormány árvízvédelmi megbízottja, az az ember, aki naponta, és rendszeresen felülről, helikopterből is látta a teljes képet, ugyanakkor „alulról" is látni tudta a drámát, mert nem csak jelen volt, de csallóközi is volt. Máig is az maradt. Testben és lélekben csallóközi. Csaknem egy teljes füzetet töltenek meg a jegyzeteim, amelyek Krocsány Dezső árvízi visszaemlékezéseit hallgatva kerültek papírra. A jegyzetrengetegből ezúttal mégis csak egyetlen fejezetet adnék egyelőre tovább, mert úgy érzem, rendkívül kifejező, mondhatni szimbolikus A katasztrófa mindennél jobban próbára teszi az embert ezért a katasztrófa tanulságait kell mindig a legmélyebben leszűrni. Kétféle embert ismertem meg az árvíz alatt: a károsultat és a segítőt. A károsult füssi volt, bizonyos Márton bácsi, akinek sosem tudtam meg az igazi vezetéknevét, mert én magam adtam neki vezetéknevet. Szép Mártonnak neveztem el akkor, így őrzöm az emis. Mert igen szép, nagybajuszos, szikár, tipikus dunamenti ember volt. Egy minden pillanatban öszszedőini kész ház tetején láttuk meg őt a helikopter fedélzetéről. A falu üres volt, de ő visszaszökött. Mielőtt leereszkedtünk, össze is omlott alatta a ház. Megvártuk, amíg elül a porfelhő, és íme a porfelhőből ki is bontakozott az öregember integető alakja. Épségben maradt, még csak meg sem ijedt. Magam mentem le érte a mentőlétrán, de amikor a derekára kötöttem az övét, hogy felhúzzák a gépbe, bizony úgy kezdett verni a szíve, mint egy kismadáré. Az egyik kezét ökölbeszorította és a csontos ökölből egy zsebkendő csücske látszott ki. Bevittük a szerdahelyi kórházba. Ott elárulta: a pénze van a zsebkendőben, tizenötezer korona, azért szökött vissza a faluba. De életkedve nem volt, mert úgy érezte: ha a háza összedőlt, az élete is összeomlott. Kérdezem az öreget: lesz-e megint életkedve, ha új házat építünk neki? Azt válaszolta: aligha lesz. Vigasztaltam, hogy az élet szép, mondja meg, mi az, amit biztosan szeret. Azt válaszolta, hogy főzni szeret, meg az állatokat szereti. Tud-e főzni krumplispogácsát savanyú bablevessel, Márton bátyám ? Tudok ám! No, akkor majd ha felépítjük a házát, meglátogatom, és főz nekem savanyú bablevest, meg süt hozzá krumplispogácsát. Úgy is lett. A ház felépült és én sosem felejtem el sem őt, sem a főztjét. Márton bácsi már nem él, de a másik ember időnként meglátogat. Ott lent az árvíznél ő volt a gépkocsivezetőm. „Ben Bellának" neveztük őt, mert feketebőrű volt, és szalmakalapot viselt, tapolcsányi cigányember, aki két percig is kibírta a víz alatt, azt is mondhatnám, szeretett a víz alatt lenni. Bárki, bárhol, bármit otthagyott a házában és hozzánk fordult, hogy nagy érték, kis érték, meg kéne menteni, engedjük őt vissza — akkor én szóltam a „Ben Bellának", ő pedig örömmel ment, és hozta, legyen az ékszer, vagy akár egy bödön zsír. Meghoszszabbította, föikunkorította a terepjáró kipufogócsövét és úgy közlekedett ott is, ahol mások csak ladikkal jártak. Felejthetetlenül vakmerő és áldozatkész ember volt, akinek az volt az életeleme, ha segíthetett. Hát őt sem felejtem el." • • • Ezen a tavaszon, 1985 tavaszán ismét bejártam az árvíz sújtotta területet. Húsz évvel ezelőtt léptem át először Csallóköz határát, mentem a víz hírére. Nyakamban fényképezőgép lógott, de az a gép már harmadnap odaveszett, kiesett a kezemből, bele a zavaros, iszapos áradatba. Odavesztek vele együtt a képek is. De az igazi képek megmaradtak, őrzöm őket az emlékezetemben. Olyannyira, hogy e húsz esztendő során, választott szülőföldemmé kényeztettem magamban ezt a tájat, az itt élő embereket, ezért volt ez a húsz év utáni falujárásom a sokadik. Mert azóta, az árvíz óta sehova sem járok olyan gyakran, és olyan szívesen, mint azokba a falvakba, ahová először nem szárazon, de „vízen tettem be a lábamat". Megszánnom és megszeretnem a Csallóközt egy pillanat műve volt. Igen, akkor, hatvanötben, húsz évvel ezelőtt... KESZELI FERENC A szerző felvételei
