A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-10-25 / 43. szám

Útközben-«ftüM1

Telči

házak

Jidŕichúv Hradec — a vár

(A Csemadok dolgozói Dél- Csehországban)

1.

Amikor péntek reggel Bratislavából elindulunk, már harmadik napja esik kitartóan az eső. Minden jel arra vall, hogy az időjárás nem fogadja túlzottan kegyeibe háromnapos Dél-csehországi társasutazásunkat. Esernyők alatt caplatjuk jó két órán át Brno belvárosát, jobb híján az egyik üzletből ki, a másikba be. Bent egy kicsit barátságosabb. Jut idő bőven a könyvesüzletekben való nézelődésre, kutatgatásra is. A messziről jött ínyenc csemegére számit, ám hamar rájön, hogy a menő cseh szerzők sikerkönyve Csehországban is majdnem ugyanolyan hiánycikk, mint Dél-Szlovákiában. De előkerül azért egy valódi — a hétvégi kiránduláshoz éppen aktuális — csemege is, Bohumil Jirásek portrékötete Dél-Csehország talán leghűségesebb kortárs lírikusáról, Ladislav Stehlíkröl. Elég belelapozni a kötetbe, s az embert máris hatalmába keríti a Stehlík művekből és személyiségéből oly őszintén sugárzó dél-csehországi hangulat. És mikor az autóbusz elindul Dél-Nyugatnak Bmóból, mint egy varázsütésre, az eső is eláll.

2.

Mire Telébe érünk, már ragyogó idő van. Megnézzük a várat, körbejárjuk az árkádok alatt az óváros építészeti szempontból tán egyedülálló főterét, a legmaradandóbb élményben mégis a véletlen folytán lesz része néhányunknak. Az egyik ház félig nyitott ajtaja mögötti parányi előszoba különös berendezése kelti fel figyelmünket. Van még néhány percünk a továbbindulásig, s a várakozás közepette kíváncsian elsétálunk néhányszor az ajtó előtt, ám az ajtó kilincséhez kikötött tacskó ránkvetett pillantásai nem túlságosan bizalmasak. De éppen egy öregúr érkezik — mint később kiderül — napi sétájáról, s látva érdeklődésünket és tanácstalanságunkat, invitál is bennünket befelé, menjünk nézzük meg a lakását. Bemutatkozik, s mi megtudjuk, hogy egy régi restaurátor família sarja, apja és nagyapja is a várban dolgozott restaurátorként, s kárpitos restaurátor lévén maga is hű maradt e családi tradícióhoz. Sőt, nyolcvanhárom éve ellenére ma is gyakorolja mesterségét. Az előszoba különös — szarvasagancsokból készült — ülőgarnitúráját maga készítette. Majd invitál bennünket tovább az emeletre, s néhány lépcsőfokot felfelé haladva máris becsöppenünk egy fantasztikus házimúzeumba. Hogy mi minden is van az öreg Ludvík Jech házimúzeumában, a meglepetés és az idő rövidsége miatt fel sem tudjuk mérni. Régi bútorok, festmények, rajzok, a vitrinekben érmek, porcelán és üvegtárgyak, régi okiratok, s ki tudja mi minden még. Az egyik ceruzaportré kapcsán elmondja például, hogy milyen „különös ember volt a Mester", a portré alkotója, Jan Zrzavý. Megtudjuk tőle azt is, hogy családja, a Jech család a legrégebbi telči família, hogy az apró szobákban látható, anyagiakban tán ki sem fejezhető gyűjtemény ötvenéves intenzív, szeretettel és hozzáértéssel végzett gyűjtőmunkának az eredménye. A bútorok nagyrészét a család valamelyik tagja készítette. Mi kérdezgetünk, s az öreg elmondja még, hogy felesége

halála óta, több mint egy évtizede elvált pedagóguslányával él a múzeumlakásban. Elmenöben lekísér bennünket, s gazdája barátságos búcsúzkodását látva a kilincshez kötött tacskó is mintha bizalmasabban pislogna ránk.

3.

Késő délután, vagy inkább koraeste van már amikor megérkezünk Jindŕichúv Hradecbe. Lenyűgöző látvány, amint a húszezres kisváros szinte hozzásimul félkörben a Vajgar halastóhoz. A vár tornya mellett hatalmas portáldaru is tükröződik a vízben, mintegy szimbólumaként is annak a 70-es években kezdődött, s a tervek szerint az évszázad végéig tartó újjáépítési munkálatoknak, melyek befejeztével ismét teljes pompájában díszeleg majd a két évszázaddal ezelőtti nagy tűzvész által jelentősen megrongált vár. A hangulatos, ódon kis Grand szálló, amely otthonunk lesz két éjszakára a történelmi városrészben, a főtéren van. A közeli Mária templom körüli ősi városrészt szeli éppen ketté a 15. hosszúságú délkör. A templom szomszédságában lévő épületben volt egykoron a Landfras nyomda, ahol a megújhodás idején a cseh könyveket nyomtatták. De a városban adták ki az első — akkor még kézzel írott — cseh újságot is 1495-ben. Jólesik a kedvesség, mellyel a szálló portóján fogadnak bennünket. Mire megvacsorázunk, már éppen sötétedik. A főtérről szétfutó, hangulatosan megvilágított macskaköves szűk utcácskák szinte kínálják magukat az esti barangolásra.

Másnap, kora reggel, amint feljön a Nap, nyakamba akasztom a fényképezőgépet, lemegyek a tópartra, hogy néhány felvételt készítsek a korareggeli napfényben és a Vajgar tükrében illegő városról. Szombat reggel lévén, rajtam, s a tóparti horgászokon kívül mindenki ágyban van még tán a városban. A husziták egykori székvárosa. Tábor felé vezető főúton is csak nagyritkán húz el egy-egy személykocsi. A víz közepén a csónakban ülő horgászt ugyanott, ugyanabban a pózban láttam az este is, mint most. Végigmegyek egy jó darabon a tóparton, s azon tűnődöm közben, hogy mintegy háromnegyed százada tán éppen ezen a tóparti úton sétálva vallott szerelmet a szépséges hradeci lánynak, Libuše Solperovának a fiatal és fülig szerelmes Karel Čapek.

4.

Jindŕichúv Hradectöl České Budéjovjcéig szinte végig kisebb-nagyobb halastavak szegélyezik az utat. A közbülső falvakban hatvankílométeres sebesség mellett gyönyörködünk az ún. falusi barokk stílusban épült, még szép számban meglévő s a vidéknek jellegzetes arculatot kölcsönző falusi portákban. Igen. Ez már végérvényesen az a táj, mellyel a Stehlík, Hrubín, vagy Pilar versekben mint a „halastavak kékje", „falusi porták fehérje", vagy más szimbólumok formájában oly gyakorta találkozhatunk. Kár, hogy mindez csak „menet közben" szerepel a társasutazás programjában. Némileg kárpótol, hogy már Budéjovicén, az egyik, árkádok mögé búvó kis könyvesboltban a kezembe kerül Jan Sági: Jihočeská krajina (A Dél-csehországi táj) című színes, szép kivitelű lírai fotóalbuma.

12