A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-12 / 28. szám
— Igen!? — pattant fel Katalin. — Akkor nem volt bonyolult kérdés, amikor elbolondítottál és a magadévá tettél!? A sebész kitért az egyenes válaszadás elől. — Margó azt mondta, felőle tarthatok akár száz szeretőt is, ő megosztozik rajtam, de elválni soha nem fog, legalább is addig, amíg a két gyereket szárnyára nem bocsájtjuk. — Hallatlan! — emelte fel Katalin a hangját méltatlankodva. — Hogy még képes megosztozni rajtad, hallott ilyet a világ!?... Milyen ember az olyan, akiben nincs semmi tartás meg büszkeség!?... Talán bizony teljesen kiveszett belőle az emberi méltóság!? ... — Dühös mozdulattal ragadta meg a poharat és felhajtotta az italt. — Megáll az ember esze! — Az a helyzet. Katalin, hogy Margó nagyon szeret engem — próbálta Péter magyarázni a bizonyítványát —, és azt nyilván te is tudod, hogy aki igazán szeret valakit, sok mindent képes elnézni és megbocsájtani a másiknak ... Valahol én meg is értem őt és sajnálom ... Igen, bármilyen furcsán hangzik is. sajnálom ... — És engem?... Engem nem sajnálsz? — Téged szeretlek. — Köszönöm szépen, sokra megyek vele! Rendelj még egy vodkát... légy szives! A sebész intett a pincérlánynak, hozzon még két vodkát, s anélkül, hogy Katalinra nézett volna, ezt mondta: — Margó beszélt az osztályvezető főorvosommal is, aki aztán magához hivatott... — A szégyentelen!... Nem sül ki a szemel ... — Düh és megvetés ült Katalin arcán. — Egyre cifrább lesz a dolog ... — Nem eszik olyan forrón a kását, Katalin. — A főorvos úr persze a telkedre beszélt, talán meg is fenyegetett, te pedig egyből begyulladtál, s jól vasalt fiúhoz méltó gesztussal azonnal behúztad a zászlót I... Nyámnyila pasas vagy te, doktor úr, mint a legtöbb férfiember... Legkönnyebb elbolondítani valakit, hányát dönteni, megkapni és kész a kocsi I... A következményekkel persze senki sem törődik, minek is törődne, ugyan kérem!... Hogy aztán az a másik, az a szerencsétlen mit gondol, mit érez, esetleg szenved, esetleg meg is akar halni, számít is az valamit!? — Ne beszélj csacsiságokat! — kapta el Katalin kezét a sebész és biztatóan megszorította. — Én szeretlek, és a kapcsolatunkat továbbra is fenn akarom tartani. Szükségem van rád, Katalin, szükségem ... érted!? Katalin elhúzta a kezét: — Én viszont senkivel sem akarok osztozni, inkább belehalok, de osztozni soha nem fogok! tFolytatjuk) Hallottukolvastuklattuk FOLYÓIRAT Irodalmunk palettája Karol Wlachovský, a magyar irodalom kiváló ismerője és avatott tollú fordítója a Nové slovo ez évi 19. számában megjelent Z maďarskej palety (A magyar palettáról) című írásában egyfajta gyorsmérieget készített a csehszlovákiai magyar irodalom tavalyi terméséről. Önkritikusan megállapítja, hogy a szlovák irodalmi közvélemény alig tud valamit (de talán azt is mondhatnánk, hogy szinte semmit nem tud) a csehszlovákiai magyar irodalomról, jóllehet ez az irodalom szerves része Csehszlovákia irodalmának. Az önkritika részben indokolt, bár úgy vélem, épp Karol Wlachovský-nak nincs miért mentegetőznie, hiszen kevesen tettek irodalmunk megismertetéséért és népszerűsítéséért annyit mint ö. S hogy valóban őszintén érdeklődik a csehszlovákiai magyar irodalom iránt, azt az egyes szerzőkről és műveikről adott tömör, de a lényeget megragadó elemzései is bizonyítják. Azért is érdekes Wlachovský cikke, mert bizonyos értelemben a kívülálló véleményét tükrözi. Neki nincsenek sem előítéletei, sem beidegződései; meglátja azokat a hibákat és fogyatékosságokat, amelyek fölött mi hajlamosak vagyunk (hozzátenném: nem szándékosan) átsiklani. Dicséri például Koncsol László formaérzékét, lenyűgöző mesterségebeii tudását, megállapítja viszont, hogy Koncsol költészete mindezek ellenére mesterkélt és konstruált, nincs belső tüze. Cúth János Életfa című regényének szerkezeti megoldását elhibázottnak tartja, s véleménye szerint az olvasó egy idő után elveszíti a történet fonalát. Törők Elemér új verskötete kapcsán leginkább azt kifogásolja, hogy a költő nem sokat lépett előre az elmúlt másfél-két évtizedben. Wlachovský természetesen nem vállalkozhatott átfogó értékelésre, célja mindenekelőtt a szlovák olvasók tájékoztatása volt. Ezt, úgy gondolom, példamutatóan és korrekt módon teljesítette is. (lacza) KÖNYV A népi szociográfiáról Ha a két világháború közötti különböző falukutató mozgalmainkról van szó, akkor az olvasóban óhatatlanul azok szépirodalmi vonatkozásai kerülnek előtérbe. Gondoljunk csak haladó ifjúsági mozgalmunkra, a Sarló-ra, amelynek történetével, elemzésével ezidáig jószerével csak irodalomtörténészek foglalkoztak. A népi írók mozgalmának áttekintése során sem más a helyzet. Némedi Dénes A népi szociográfia, 1930—1938 c. karcsú könyvecskéjében, amely a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg. a szociológia szemszögéből nézve vizsgálja a témát: „A népi mozgalom úgy érdekelt mint értelmiségi mozgalom, a szociográfiai mozgalom mint a hazai szociológia előtörténetének egyik fejezete. A szépirodalmi vonatkozások így rosszul jártak" — írja az Előszóban. Bár kétségtelenül az lenne az igazi, ha a szóbanforgó témát valaki a maga egységében, többszempontúlag dolgozná fel, mégsem lehet eléggé dicsérni Némedi vállalkozását, aki egy eddig eléggé elhanyagolt (bár kézenfekvő!) szempontot kapcsolt be a falukutatások vizsgálatába. A szerző először bizonyos terminológiai kérdéseket jár körül (elsősorban a szociográfia fogalmának a meghatározásával kísérletezik), majd a szociográfiának a közéletben betöltött szerepével foglalkozik. Itt tulajdonképpen a vizsgált időszak szociográfiai mozgalmait tekinti át, visszanyúlva a kezdetekhez is, tehát a századeleji kezdeményezésekhez (viszonylag részletesen olvashatunk itt a Sarló-ról is). Ezt kővetően az egyes alkotóknak a társadalomkutatásról vallott nézeteit veszi számba, majd a legjelentősebb szociográfiákat elemzi (a Puszták népétől kezdve, a Néma forradalmon keresztül egész Erdei Ferenc legjobb műveiig). Az Epilógusban a szociográfiai kezdeményezések 1938 utáni helyzetére tekint ki. A könyvet bő irodalomjegyzék és jegyzetapparátus zárja. Liszka József Asperján György: Végül is szenteltvíz Csütörtöktől keddig, azaz hat napba sűrítve, négyszázvalahány oldalon játszódik Asperján György Végül is szenteltvíz című új regénye. Utolsó felnöttkönyve, az emlékezetes Vetkőzzünk meztelenre! (1977) után, melyet a nagysikerű Vészkijáratbejárat (1975) előzött meg, hét évig vártunk rá. Már a kötet olvasása közben örömmel nyugtázhatjuk, hogy megérte. Alakjai hús-vér emberek, akik a mai magyar valóságban mozognak, a sűrítésnek köszönhető drámai erővel ható szituációban. A három főhős: Robi, nagyapus, valamint Szalai mérnök ugyanazon párt tagjai. Mégis egy világ választja el őket egymástól, gondolkodásmódban, cselekedeteikben. Robi, mérnöki diplomával a zsebében, elveszi Zsut, és éli egy átlagember átlag életét. Barátja, a paraszti származású Szalai mérnök, hitétvesztett, cinikus alak, aki benösül egy jómódú polgári családba, s mivel nézetei miatt nem tud érvényesülni, felesége — Annus — pályamunkáit tervezi. Nagyapus, Robi apósa, akit Igaz Kommunistának is neveznek, egész életét az eszmének áldozza, s bármilyen méltánytalanság éri, egy pillanatra sem inog meg. Igaz, rámegy az élete, s még utolsó kívánsága, a kommunista temetés sem teljesült: „régi vállalata már nem az új, ahol portáskodott, még nem érzi halottjána. Marad a pap és a szenteltvíz". Nagyapusnak nem emelnek „a közösség pénzén fekete márvány síremléket. És mégis élni fog, igaz, láthatatlanul, mint amilyen kicsi és alig meglátható volt életében. Élni fog, mert tudott valamiben hinni, ami fontos volt, és talán fontos is marad az ember számára. Mert nem az számít, hogy az egyes ember egy kicsit mindig sorsához szabottan hisz; nem az számít, hogy az elképzelt eszme a valóságban mindig alacsonyabban száll, mint a képzeletben, hanem az, hogy az eszme úgy-ahogy, de létezik, alakítja, formálja, tisztítja a cselekvések halmazán önmagát. s végül azzá lesz, amivé a földön járó, a földön képzelgő és a földön tervező ember válik." Még egy hősnek drukkolunk, a tizenegy éves Zsoltinak, aki kis híján áldozatul esik a felnőttek alakoskodásának. S vele együtt szurkolunk egy eljövendő nemzedékért, melyet kis hősünk képvisel. Ardamica Ferenc HANGLEMEZ A Budapesti Fesztiválzenekar lemeze Fischer Iván karmester és Kocsis Zoltán zongoraművész kezdeményezésére két éve alakult meg a Budapesti Fesztiválzenekar. Mint már a neve is mutatja, alkalmi zenei társulásról van szó, olyan szimfonikus zenekarról, amely a magyar főváros zenei fesztiváljai alkalmával mutatja be repertoárját. A zenekar első nyilvános hangversenye 1983 december 26-án zajlott le fergeteges sikerrel. A siker érthető is, hiszen a Budapesti Fesztiválzenekar a magyar főváros legjobb szimfonikus zenekarainak legkiválóbb szólistáiból állt össze, karmestere: Fischer Iván. A tavalyi Budapesti Tavaszi Fesztivál alkalmából a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat kiadta a zenekar első hangversenyén készített felvételét. A lemezen felcsendülő darabok kitűnő interpretálása is jól bizonyítja, hogy a fesztiválzenekar létrehozása kitűnő ötlet volt, mert pezsgést hozhat a magyar zenei életbe. A Budapesti Fesztiválzenekar első hangversenyének egy részét tartalmazó lemez A-oldalán Mozart: g-mol szimfónia K. 550 című művét hallhatjuk. Az 1788 nyarán Bécsben keletkezett mű érdekessége, hogy mind a négy tételen érződik a Mozartnál szokatlan, a klasszikus hangulati egyensúlyérzéket semmibe vevő, szenvedélyes, komor, sőt — egyes zenetörténészek szerint — tragikus alaphang. Ez a Mozart-mű rendkívüli mértékben próbára teszi az interpretáló zenekar képességeit, a Budapesti Fesztiválzenekar azonban — a lemez tanúsága szerint — kitűnően megbirkózott a feladattal. Ugyanezt mondhatjuk el a lemez B-oldalán felcsendülő négy szerzeményről (Glinka: Ruszlán és Ludmilla — nyitány, Mahler: Adagietto az V. szimfóniából, Brahms: I. magyar tánc és Johann Strauss: Kirándulóvonat — gyors polka). A két utolsó darab különleges zenei csemegének számít, hiszen Brahms I. magyar tánca és Strauss Kirándulóvonat című gyors polkája viszonylag ritkán szerepel a szimfonikus hangversenyek programjában. Sági Tóth Tibor 15
