A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-18 / 42. szám
A Csemadok életéből gattuk az arezzói „Francesco Coradini", a romániai „Camarata Felix" és a nyugatnémet „Klaus Fischbach" madrigálkórust. Ezen a versenyen bekerülni az első 12 közé, már az is nagy eredmény lenne. Szerepelt a prágai Rosa (Flarmat) vegyeskar is, velük laktunk a Convito Salesiano San Luigi diákotthonban és már az első vacsoránál összebarátkoztunk. A vacsora után Janda Iván felkérte őket közös éneklésre, Eugen Suchoň, nemzeti művész „Aká si mi krásna ..." c. kórusmüvét énekeltük el. A szlovák táj szépsége, szeretete csengett a lírai hangvételű kórusműben. A versenyen egy hosszú asztalnál ült a nemzetközi verseny bírálóbizottsága. Minden énekkar fellépése után pontoztak. A legalacsonyabb és a legmagasabb pontszámokat aztán törölték, a többit összeadták és osztották a zsűritagok számával. A négy olasz, egy bolgár, egy svéd, egy jugoszláv és egy nyugatnémet zsűritag között volt egy magyar is. Tillai Attila, aki már ismerte az énekkarunkat, látta hazai fellépéseinket. A goríciai nemzetközi énekkari versenyen 14 országból 36 énekkar vett részt. Mi elsősorban a szocialista országokból érkezett vezetőkkel vettük fel a kapcsolatot. Megbarátkoztunk a romániai énekkar vezetőjével Geoides Avrammal, a kaposvári Vikár Béla Énekkar karnagyával Zákányi Zsolttal, a szimpatikus bolgár karnaggyal Klavdar Nikolowal és másokkal. Odajött hozzánk az argentin kórus karnagya is, Hektor Ariel Nardi. Rokonszenves, szakállas fiatalember. Koccintott velünk a népek és országok barátságára, aztán beszélgetni kezdtünk. Nardi szerény, rokonszenves fiatalember, megszállotja a karéneklésnek. Elmondta, hogy országuk szegény ország, ezért hogy eljöhessenek Goríciába és részt vehessenek ezen a jelentős nemzetközi versenyen, három évig kellett dolgozniuk, hogy megvehessék a repülőjegyeket Buenos Airesből Madridig, ahonnét aztán vonattal folytatták az utat. Ismerkedni akarnak, barátokat szerezni. Egy kicsit talán irigyelt is bennünket, amikor megtudta, hogy az utat Goríciába nem magunk fizettük, hanem állami költségvetésen veszünk részt a versenyen, s nálunk az állami költségvetés biztosítja minden állampolgárunknak a kulturális érték megismerését és élvezetét. A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara két különböző kategóriában versenyzett. Négy kórpsmüvet polifóniában, négyet pedig a folklórművek versenyén adtunk elő. Este elsőként léptünk fel. Ez nem előny, mert a bírálóbizottság ilyenkor még nem tud viszonyítani. A közönség sem hangolódik fel a napi munka után a zene hangulatára. Ezt mindnyájan tudtuk, de mindent megtettünk, hogy odahaza a mieinknek ne okozzunk csalódást. Még néhány instrukció, és az ACSMTKÉ OLASZORSZÁGBAN Goríciai beszámoló Kettéosztott város. A jugoszláv—olasz határ szegi ketté. A történelem során vajon hányszor volt Gorícia olasz és hányszor szlovén fennhatóság alatt? Amikor elhagytuk Nova Goricát és az olasz Gorícia határállomásra érkeztünk, egy fiatal olasz határőr lépett a buszba és összeszedte az útleveleinket, majd leszállt a buszról és egy darabig felénk se nézett. Bent az irodában végezte a munkáját. Nyilván telefonon átszólt a városba az énekkari verseny előkészítő bizottságának, hogy megérkezett a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara. Gorícia egy völgyben terül el. A határállomástól pompás a kilátás. A várost dombok, hegyláncok veszik körül. Az egyik hegycsúcson, a határállomástól balra, egy középkori kastéllyal Castello di San Florino-val szemben, a jugoszláviai oldalon, de Olaszország felé tekintve hatalmas felirat: Nas Tito! A felirattal szemben Doberdó. Sokunknak megdobbant a szive, nagyapáinktól gyakran hallottuk emlegetni ezt a nevet, mint az első világháború legvéresebb ütközetei egyikének gyászos emlékű színhelyét. Szemben a hegylánc közepe táján, néhány kilométernyire a határállomástól: Doberdó! Furcsa szó, írja Zalka Máté: Dobok peregnek és valami dübörgésszerű komorság. Doberdó kis krajnai falu, az Isztriafélszigettől északnyugatra. Doberdó visszhangja a magyar fülben — írja Zalka Máté — dob ... doboló ... Némán és kissé talán megilletődve várjuk az olasz határőrt, de az úgy tesz, mintha ott se lennénk, nem vesz rólunk tudomást, amíg nem érkezik meg Luigi Sartori, az elökészítőbizottság alelnöke. Szeretettel üdvözöl bennünket, nem áll be a szája, beszél, beszél. Vass Lajost többször is megöleli, barátságosan veregeti a vállát, hiszen régi ismerősök. Aztán azt mondja, kövessük a kocsiját, elvezet bennünket goríciai szálláshelyünkre, a Convito Salesiano San Luigi diákotthonba. Az ezerötszáz nézőt befogadó Sportpalotában a vegyeskarok és férfikórusok versenye már elkezdődött. A mieinknek azt mondtuk, hogy pihenjék ki magukat a hosszú út után, hogy másnap frissen léphessenek a színpadra. A háromtagú vezetőség — Janda Iván, Vass Lajos és jómagam — megtekintette az esti hangversenyt, hogy képet kapjon a fellépő énekkarokról. Az ilyen nagyszabású versenyen, mint amilyen a goríciai Concorso internacionáli de canto corale „C. A. Seghizzi", nem elég a becsületes szakmai felkészülés, ennél jóval többre van szükség. Az éjfélig tartó hangversenyen nyolc énekkart hallgattunk meg, s mindennel tisztában voltunk. A színvonal nagyon magas. Megtudtuk, hogy a tavalyi színvonal megütötte az erős átlagot, az idei, azt mi is éreztük, utolérhetetlen. Az esti műsorban három olyan énekkar is szerepelt, amellyel nekünk nehéz lesz felvenni a versenyt. S mi következik még holnap? Lélekzetvisszafojtva hallat CSMTKÉ próba közben, előtérben Janda Iván karnagy (Fotó: Prand! Sándor) 6
