A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-11 / 41. szám
15. Szabóné többször közbe akart szólni, de Katalin nem hagyta. — Hiába mondtam, hogy nekem gyerekem van, haza kell mennem, semmi sem használt... Hullafáradt vagyok, anya, csoda, hogy össze nem csuklók, mint a colstok ... Kérlek, anya, ne haragudj, én igazán akartam jönni, de jóval éjfél után már nem akartalak felzavami benneteket... — A kocsihoz ugrott. — Nem nagyon rosszalkodott a kicsi? Végre Szabóné is szóhoz jutott: — Egyetlen szavadat sem hiszem el, no, és amit majd apádtól kapsz, nem vágod zsebre! És ez volt az utolsó, engem nem teszel lóvá többé, sem apádat I Elegünk van belőled, az örökös csavargásaidból meg hazudozásaidból. — Anya! — vágott Katalin ártatlan arcot. — Hát te igy szereted az unokádat ? — Most másról van szó. Az unokámnak semmi köze ehhez, és légy szíves ne tarts föl, már igy is elkéstem! — haragoskodott Szabóné. — Soha életemben nem szoktam késni a munkából, csak azóta késem rendszeresen, amióta te ... szóval miattad. Hogy lehetsz ilyen felelőtlen, Katalin, mikor jön meg már az eszed!? — Semmi szükségem az effajta lelkifröcscsökre! — pattant fel Katalin. — Ha ennyire ki nem állhatsz bennünket, akár hónapokig sem fogsz látni, azt garantálom I — Azzal fogta a kocsit, megpördrtette és elrohant. Szabóné egy székre ereszkedett, és fájdalmas csalódásában elsírta magát. Kimondhatatlanul fájt a szíve. CSERESNÉ dorgáló hangon fogadta Gábort: — Hol a csudába csavarogtál? ... Már a rendőrséggel akartalak kerestetni. — Anyácska, hányszor mondtam már, hogy ne nyugtalankodj miattam. Egyszer már tudomásul vehetnéd, hogy felnőtt ember vagyok, és nem ülhetek örökké a szoknyád mellett... — Akkor is jogom van arra, hogy féltselek. — Senki sem foszt meg a jogodtól, anya, te feleslegesen féltesz — mondta Gábor szelíden. — Az történt, hogy összeakadtam a haverokkal és egy kicsit elszórakoztunk. — Nem lesz sok az effajta szórakozásokból? — kérdezte Cseresné kissé bánatosan. — Belekeveredsz valami rossz társaságba, aztán ki tudja, mi lesz a nóta vége? — Látom rajtad, hogy ismét egész éjjel virrasztottál, ami pontosan a te szivednek való. Vigyázhatnál magadra egy kicsit, mint ahogy én is vigyázok magamra, nem vagyok pólyás — mondta Gábor jóindulatú nyugtatással. — Nyugodtabb lennék, ha még most is pólyás volnál, elhiheted — hajtotta Cseresné a magáét. — Legalább felhívtál volna, dehát minek ugye... Eszedbe se jutott a nagy szórakozásban ... Apád is mérges volt, kis híján összevesztünk miattad hajnalban. Gábor az anyjához lépett, átölelte, s a homlokát csókolgatta, hogy kiengesztelje. — Ne haragudj, anyu, legközelebb okvetlenül felhívlak, ha netán kimaradok ... — Zsuzsa is keresett az este, háromszor is felhívott — duzzogott Cseresné tovább, de már jóval szelídebb hangon. — Azt mondta, nagyon fontos mondanivalója van a számodra, és hogy okvetlenül találkozni akar veled. Vajon mit akarhat? — kérdezte Gábor kissé nyersen. — Arra én is kíváncsi vagyok ... Reggelizz meg. aztán hívd fel. Itt. nálunk is találkozhattok, ha annyira akar veled beszélni — tanácsolta Cseresné, miközben a fia arcát fürkészte. — Csak nem vesztetek össze, Gabi!? — Dehogy vesztünk! — No-no! Mióta hazajöttél Pistáéktól, még nem találkoztatok. Miért kerülöd? — Nem kerülöm, anyu, egyszerűen nem jött ki a lépés ... — felelte Gábor. A telefonhoz lépett és feltárcsázta Zsuzsáék számát. Hosszan kicsengett, de nem vette fel senki. Már éppen le akarta tenni a kagylót, mikor meghallotta Zsuzsa hangját. — Te vagy, Gabi?... Szia! — csicseregte örömmel. — Mi van veled, hogy nem jelentkezel?... Azt hittem, már te is az Igor barátod után mentél — szellemeskedett. — Okvetlenül beszélnünk kell! Végre Gábor is szóhoz jutott: — Mikor és hol? — Hü, de hivatalosan hangzik!... Történt valami? — Nem, semmi, csak tudod, egy átzüllött éjszaka után kissé nyomott az ember: kóvályog a feje, émelyeg a gyomra, keserű a szája íze... — Jó, jó, nem kell tovább sorolni a tüneteket... Te vagy a leleményesebb, te mondd meg, hol és mikor találkozzunk. — Ha azt mondanám, hogy a pokol tornácán éjféli tizenkettőkor, oda is eljönnél, Zsuzsa? — El bizony, föltéve persze, ha ismertetnéd velem az odavezető utat — felelte Zsuzsa nevetve, majd elkomolyodva igy folytatta. — Olyan jó hallani a hangodat... Nem is hiszed, mennyire hiányoztál... Én aligha hiányoztam neked, igaz? Gábor a mennyezetre tekintett: — Délután a Prior előtt kettőkor, rendben 7 — Oké, szia! Mintha véletlenül lépett volna az előszobába Cseresné. — Mit akart? — kérdezte olyanformán, mint akit nem nagyon érdekel a dolog. — Semmit... — Valamit csak akart? — Titok... — felelte Gabi, majd felvillant a szeme — Különben megmondhatom: azt érdeklődte meg, mikor raboljuk ki az állami bankot. Cseresné sem ment a szomszédba egy kis leleményességért: — Megmondtad neki, hogy mikor? — Éjféli tizenkettőkor. — Szívesen betársulnék én is, és még részesedést sem kívánok — mondta Cseresné vidáman. Egy pillanatra megfeledkezett minden gondjáról, bajáról. Tulajdonképpen csak Gábor jelentett neki gondot, úgy lehet, a szíve is miatta rakoncátlankodott annyit. Talán, ha a fia élete egyenesbe jutna, teljesen megnyugodna, de addig bizony sok nyugtalan éjszakát kell még átvészelnie. — Gyere, asztalon a reggelid! Gábor farkasétvággyal falatozott, hiszen nem evett tegnap dél óta. Cseresné félfenékkel ült a széken, mintha minden pillanatban el akarna szaladni. Nézte, nézte a fiát, s jóféle érzések melengették a szíve táját. Szeme öt látta legszebbnek a világon, igazból nem is haragudott rá a szeszélyes viselkedése miatt. Csak akkor szólalt meg, amikor Gábor befejezte a reggelizést: — Mondd meg, Gabi, miért idegenkedsz Zsuzsától!? — Bonyolult, anyu ... — Kell, hogy legyen valami oka. — Van is. — De micsoda? Gábor a vállát vonogatta, s azon törte a fejét, mit hazudjon, hogy eléggé meggyőző és elfogadható legyen. Pillanatok alatt feltalálta magát: — Büdös a szája ... — Büdös neked a ... majd kimondtam. micsodád!... — mondta Cseresné felháborodva, aztán mégis csak elbizonytalanodott. — Tényleg büdös, Gabi? — Az hát. ha mondom! — És... és azon nem lehet segíteni ? — Aligha ... — felelte Gábor tudálékosan, komolyan. — A fogai épek ... alighanem emésztési zavarai lehetnek, a gyomrával van valami baj. vagy mit tudom én ... — Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne nevesse el magát, különösen akkor, mikor édesanyja kétségbeesett arcára pillantott. — Ez a hely: zet, anyu. Akkor sem kellene, ha aranyba volna foglalva ... Cseresné nagy-nagy csalódással a szívében, szinte megsemmisülten nézett maga elé. Milyen szépen eltervezett mindent, most meg, lám, vége. Egy világ dőlt benne össze. Lemondóan legyintett és elcsoszogott a fia közeléből. Gábor megsajnálta az anyját. Utána lépett és gyengéden átölelte: — Ne keseredj el annyira, anyucikám. Meglátod, találok én magamnak nemsokára valakit, különbet, mint Zsuzsa. — Úgy legyen, fiam. úgy legyen ... Gábor vagy fél óráig pocskolt a kádban, aztán bement a szobájába és végigvetette magát a heverőn. Fáradt és átmos volt, annyira azért nem, hogy nyomban el tudott volna aludni. Jó ideig bámulta a mennyezetet, ahonnan Katalin mosolygott és nézett le rá a sötét szemével. A japán nőkre jellemző, foghatatlan és utánozhatatlan báj sugárzott róla. Újra meg újra átélte, átérezte a hajnalba futó éjszaka minden gyönyörét, Katalin testének szilaj, mégis lágy ringását. * GÁBOR kissé megkésve érkezett meg a Prior elé. Zsuzsa szemrehányás helyett a nyakába csimpaszkodott és össze-vissza csókolta, nem törődve semmivel, azzal sem, hogy körülöttük hemzsegnek az emberek, akik meg is bámulják őket. Előbb egy cukrászdába ültek be. Fagylaltoztak, miközben lényegtelen szamárságokról beszélgettek. Főleg Zsuzsa. A látszólagos jókedve azonban fokozatosan alábbhagyott, s egyre komorabbá vált. A cukrászdából a Pionír-Palota mögötti parkba mentek, s ott leültek egy padra. Zsuzsa sokáig hallgatott, majd Gábor vállára hajtotta a fejét és sími kezdett. Mi a csoda ez, vetődött fel Gáborban a kérdés, ma minden hölgy sír a közelében. Rosszat érzett. —■ Mi van veled, Zsuzsa, mi történt? — kérdezte Gábor. — Állapotos vagyok ... Gábor mindenre gondolt, de ilyesmire álmában sem mert volna gondolni. — Micsoda? — kérdezte döbbenten, mintha nem jól hallotta volna. — Biztos vagy benne? — Biztos ... most már biztos ...
