A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-10-11 / 41. szám

15. Szabóné többször közbe akart szólni, de Katalin nem hagyta. — Hiába mondtam, hogy nekem gyere­kem van, haza kell mennem, semmi sem használt... Hullafáradt vagyok, anya, csoda, hogy össze nem csuklók, mint a colstok ... Kérlek, anya, ne haragudj, én igazán akartam jönni, de jóval éjfél után már nem akartalak felzavami benneteket... — A kocsihoz ug­rott. — Nem nagyon rosszalkodott a kicsi? Végre Szabóné is szóhoz jutott: — Egyetlen szavadat sem hiszem el, no, és amit majd apádtól kapsz, nem vágod zsebre! És ez volt az utolsó, engem nem teszel lóvá többé, sem apádat I Elegünk van belőled, az örökös csavargásaidból meg ha­­zudozásaidból. — Anya! — vágott Katalin ártatlan arcot. — Hát te igy szereted az unokádat ? — Most másról van szó. Az unokámnak semmi köze ehhez, és légy szíves ne tarts föl, már igy is elkéstem! — haragoskodott Sza­bóné. — Soha életemben nem szoktam késni a munkából, csak azóta késem rend­szeresen, amióta te ... szóval miattad. Hogy lehetsz ilyen felelőtlen, Katalin, mikor jön meg már az eszed!? — Semmi szükségem az effajta lelkifröcs­­csökre! — pattant fel Katalin. — Ha ennyire ki nem állhatsz bennünket, akár hónapokig sem fogsz látni, azt garantálom I — Azzal fogta a kocsit, megpördrtette és elrohant. Szabóné egy székre ereszkedett, és fájdal­mas csalódásában elsírta magát. Kimondha­tatlanul fájt a szíve. CSERESNÉ dorgáló hangon fogadta Gábort: — Hol a csudába csavarogtál? ... Már a rendőrséggel akartalak kerestetni. — Anyácska, hányszor mondtam már, hogy ne nyugtalankodj miattam. Egyszer már tudomásul vehetnéd, hogy felnőtt ember vagyok, és nem ülhetek örökké a szoknyád mellett... — Akkor is jogom van arra, hogy féltselek. — Senki sem foszt meg a jogodtól, anya, te feleslegesen féltesz — mondta Gábor szelíden. — Az történt, hogy összeakadtam a haverokkal és egy kicsit elszórakoztunk. — Nem lesz sok az effajta szórakozások­ból? — kérdezte Cseresné kissé bánatosan. — Belekeveredsz valami rossz társaságba, aztán ki tudja, mi lesz a nóta vége? — Látom rajtad, hogy ismét egész éjjel virrasztottál, ami pontosan a te szivednek való. Vigyázhatnál magadra egy kicsit, mint ahogy én is vigyázok magamra, nem vagyok pólyás — mondta Gábor jóindulatú nyugta­­tással. — Nyugodtabb lennék, ha még most is pólyás volnál, elhiheted — hajtotta Cseresné a magáét. — Legalább felhívtál volna, dehát minek ugye... Eszedbe se jutott a nagy szórakozásban ... Apád is mérges volt, kis híján összevesztünk miattad hajnalban. Gábor az anyjához lépett, átölelte, s a homlokát csókolgatta, hogy kiengesztelje. — Ne haragudj, anyu, legközelebb okvet­lenül felhívlak, ha netán kimaradok ... — Zsuzsa is keresett az este, háromszor is felhívott — duzzogott Cseresné tovább, de már jóval szelídebb hangon. — Azt mondta, nagyon fontos mondanivalója van a számod­ra, és hogy okvetlenül találkozni akar veled. Vajon mit akarhat? — kérdezte Gábor kissé nyersen. — Arra én is kíváncsi vagyok ... Reggelizz meg. aztán hívd fel. Itt. nálunk is találkozhat­tok, ha annyira akar veled beszélni — taná­csolta Cseresné, miközben a fia arcát für­készte. — Csak nem vesztetek össze, Gabi!? — Dehogy vesztünk! — No-no! Mióta hazajöttél Pistáéktól, még nem találkoztatok. Miért kerülöd? — Nem kerülöm, anyu, egyszerűen nem jött ki a lépés ... — felelte Gábor. A telefon­hoz lépett és feltárcsázta Zsuzsáék számát. Hosszan kicsengett, de nem vette fel senki. Már éppen le akarta tenni a kagylót, mikor meghallotta Zsuzsa hangját. — Te vagy, Gabi?... Szia! — csicseregte örömmel. — Mi van veled, hogy nem jelent­kezel?... Azt hittem, már te is az Igor barátod után mentél — szellemeskedett. — Okvetlenül beszélnünk kell! Végre Gábor is szóhoz jutott: — Mikor és hol? — Hü, de hivatalosan hangzik!... Történt valami? — Nem, semmi, csak tudod, egy átzüllött éjszaka után kissé nyomott az ember: kóvá­lyog a feje, émelyeg a gyomra, keserű a szája íze... — Jó, jó, nem kell tovább sorolni a tünete­ket... Te vagy a leleményesebb, te mondd meg, hol és mikor találkozzunk. — Ha azt mondanám, hogy a pokol torná­cán éjféli tizenkettőkor, oda is eljönnél, Zsu­zsa? — El bizony, föltéve persze, ha ismertet­néd velem az odavezető utat — felelte Zsu­zsa nevetve, majd elkomolyodva igy folytat­ta. — Olyan jó hallani a hangodat... Nem is hiszed, mennyire hiányoztál... Én aligha hiányoztam neked, igaz? Gábor a mennyezetre tekintett: — Délután a Prior előtt kettőkor, rendben 7 — Oké, szia! Mintha véletlenül lépett volna az előszo­bába Cseresné. — Mit akart? — kérdezte olyanformán, mint akit nem nagyon érdekel a dolog. — Semmit... — Valamit csak akart? — Titok... — felelte Gabi, majd felvillant a szeme — Különben megmondhatom: azt érdeklődte meg, mikor raboljuk ki az állami bankot. Cseresné sem ment a szomszédba egy kis leleményességért: — Megmondtad neki, hogy mikor? — Éjféli tizenkettőkor. — Szívesen betársulnék én is, és még részesedést sem kívánok — mondta Cseres­né vidáman. Egy pillanatra megfeledkezett minden gondjáról, bajáról. Tulajdonképpen csak Gábor jelentett neki gondot, úgy lehet, a szíve is miatta rakoncátlankodott annyit. Talán, ha a fia élete egyenesbe jutna, telje­sen megnyugodna, de addig bizony sok nyugtalan éjszakát kell még átvészelnie. — Gyere, asztalon a reggelid! Gábor farkasétvággyal falatozott, hiszen nem evett tegnap dél óta. Cseresné félfenék­kel ült a széken, mintha minden pillanatban el akarna szaladni. Nézte, nézte a fiát, s jóféle érzések melengették a szíve táját. Szeme öt látta legszebbnek a világon, igaz­ból nem is haragudott rá a szeszélyes visel­kedése miatt. Csak akkor szólalt meg, amikor Gábor befejezte a reggelizést: — Mondd meg, Gabi, miért idegenkedsz Zsuzsától!? — Bonyolult, anyu ... — Kell, hogy legyen valami oka. — Van is. — De micsoda? Gábor a vállát vonogatta, s azon törte a fejét, mit hazudjon, hogy eléggé meggyőző és elfogadható legyen. Pillanatok alatt felta­lálta magát: — Büdös a szája ... — Büdös neked a ... majd kimondtam. micsodád!... — mondta Cseresné felhábo­rodva, aztán mégis csak elbizonytalanodott. — Tényleg büdös, Gabi? — Az hát. ha mondom! — És... és azon nem lehet segíteni ? — Aligha ... — felelte Gábor tudáléko­san, komolyan. — A fogai épek ... aligha­nem emésztési zavarai lehetnek, a gyomrá­val van valami baj. vagy mit tudom én ... — Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne nevesse el magát, különösen akkor, mikor édesanyja kétségbeesett arcára pillantott. — Ez a hely: zet, anyu. Akkor sem kellene, ha aranyba volna foglalva ... Cseresné nagy-nagy csalódással a szívé­ben, szinte megsemmisülten nézett maga elé. Milyen szépen eltervezett mindent, most meg, lám, vége. Egy világ dőlt benne össze. Lemondóan legyintett és elcsoszogott a fia közeléből. Gábor megsajnálta az anyját. Utána lépett és gyengéden átölelte: — Ne keseredj el annyira, anyucikám. Meglátod, találok én magamnak nemsokára valakit, különbet, mint Zsuzsa. — Úgy legyen, fiam. úgy legyen ... Gábor vagy fél óráig pocskolt a kádban, aztán bement a szobájába és végigvetette magát a heverőn. Fáradt és átmos volt, annyira azért nem, hogy nyomban el tudott volna aludni. Jó ideig bámulta a mennyeze­tet, ahonnan Katalin mosolygott és nézett le rá a sötét szemével. A japán nőkre jellemző, foghatatlan és utánozhatatlan báj sugárzott róla. Újra meg újra átélte, átérezte a hajnalba futó éjszaka minden gyönyörét, Katalin tes­tének szilaj, mégis lágy ringását. * GÁBOR kissé megkésve érkezett meg a Prior elé. Zsuzsa szemrehányás helyett a nyakába csimpaszkodott és össze-vissza csókolta, nem törődve semmivel, azzal sem, hogy körülöttük hemzsegnek az emberek, akik meg is bámulják őket. Előbb egy cukrászdába ültek be. Fagylal­­toztak, miközben lényegtelen szamárságok­ról beszélgettek. Főleg Zsuzsa. A látszólagos jókedve azonban fokozatosan alábbhagyott, s egyre komorabbá vált. A cukrászdából a Pionír-Palota mögötti parkba mentek, s ott leültek egy padra. Zsuzsa sokáig hallgatott, majd Gábor vállára hajtotta a fejét és sími kezdett. Mi a csoda ez, vetődött fel Gáborban a kérdés, ma minden hölgy sír a közelében. Rosszat érzett. —■ Mi van veled, Zsuzsa, mi történt? — kérdezte Gábor. — Állapotos vagyok ... Gábor mindenre gondolt, de ilyesmire ál­mában sem mert volna gondolni. — Micsoda? — kérdezte döbbenten, mintha nem jól hallotta volna. — Biztos vagy benne? — Biztos ... most már biztos ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom