A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1985-07-12 / 28. szám

tagokat kisbetűvel írjuk (komáromi járási, lévai városkörnyéki). A tulajdonnév) elemet nagybetűvel írjuk (New York állami). A szabályzat védelmében részesíti a régi földrajzi neveket is (Hispánia. Itália, Svájc; Odera. Rajna. Temze; Bécs. Nagyvárad, Koppenhága, Nápoly stb.). A földrajztudományi és a szakirodalmi tájékoztatás terén, valamint az idegenforgalomban és a postai forgalomban, illetve a térképeken (főleg helységnevek esetében) helyesli az idegen név feltűntetését (Wien. Oradea, Kbenhavn, Napoli stb.). Változás történt a híd szó írásában. A közterületi nevekben az utca, tér stb. szavakhoz hasonlóan ugyanis különírjuk: Erzsébet híd, stb. Ha azonban a híd szó valamely folyónevével birtokos jelzős viszonyban van, kötőjellel kapcsoljuk: Tisza-hiÖ (a Tisza hídja), a Duna-hidak stb.

Az elválasztás szabályai nem változtak. Egyetlen lényeges, reform jellegű újítás: a dz és a dzs betűk szétválaszthatatlanságának kimondása. Ezek tehát önálló hangot jelölnek és a sorvégi elválasztáskor is együtt maradnak (bo-dza, lopó-dzik, brin-dza, menedzser, lán-dzsa stb.). A rövidítésekről és a mozaikszókról szóló fejezet is csak egy esetben hoz kisebb módosítást. A szóösszevonósokat (követve a gyakorlatot) nagy kezdőbetűvel. de kisbetűs szótesttel írjuk (Vegyterv. Gelka, Komszomol, Komintern, Csemadok stb.). A tulajdonnévi (intézményeket helyettesítő) magyar és idegen betűszók írásmódja változatlan [KGST. NDK UNESCO, ENSZ stb.).

Az egyéb tudnivalók között említi a szabályzat a számjegyek írását. A római számok visszaszorulására utalva elfogadja a szabályzat az arab számokkal történő jelölést (pl.

3. kötet, v. III. kötet, 16. század v. XVI. század). Az általános iskolai osztályok jelölésében az arab számokat, a gimnáziumi osztályok esetében pedig a római számok szokására hivatkozik.

A szótár, mely 1901 óta szerepel a szabályzatokban 12—13 ezer szócikket tartalmaz. Újszerű a szótárszerkesztés a rokon szókapcsolatok közös szócikkben („bokorban”) történő közlésében, valamint a szabálypontokra történő utalásában. A „bokorban" való eligazodásról a szótár bevezetője tájékoztat. Felülvizsgálták a szótárban a szókincs változásával összefüggő kérdéseket s az idejétmúlt elemeket elhagyták (aeroplán, állkapca, asztalba, bakacsin stb.), illetve új lexikális elemekkel bővítették (adapter, aeroszol, anesztézia, televízió stb.). Megszűnt a kettősség a Balassi név írásában s változott az írásmód más esetekben is (Batsányi János, Báthory István). Az Attila név másik alakmását is helyesnek ítélték (Atilla).

Kétségtelen az új helyesírási szabályzat hagyományőrző szándéka, valamint a szabályok gyakorlatiasabb, célszerűbb megfogalmazása. Nem kevés azonban a változások száma, melyek egy ideig — óhatatlanul — fokozzák a bizonytalanságot, helyesírási tanácstalanságot. Až élő nyelv feszültségeit feloldani kívánó szándék ellenére sem vált a szabályzat egyszerűvé, könnyen áttekinthetővé. Ezért egyetlen lehetőségünk marad, hogy az értelmes közmegegyezés érdekében elsajátítsuk az új helyesírást (mégha az sok mindenben olyan is mint a régi) s megküszködjünk a változással, mely — Keresztury Dezső szavaival élve — „a gondosan megvizsgált nyelvben és használatában keresi igazolását".

FONOD ZOLTÁN

V. Pfíbyl felvétele

VALAHOL OTTHON

Immár kilencedik verskötetével jelentkezik Ozsvald Árpád, aki a harmadvirágzás első nemzedékének kiváló képviselője. Ozsvald Árpád mindig hozott valami meglepetést, fölfigyeltetöt. Ez a meglepetés értéket is jelentett, hiszen nem bűvészmutatvány volt a költő verse, hanem mélyen átélt, megszenvedett poéma, amely akkor sem veszített vonzásából, amikor leülepedett az olvasó lelkében. Ozsvald a legtöbb versét művészi aprólékossággal dogozza ki, versei sokszor az ötvösművész kisplasztikáira emlékeztetnek, finom vonalakkal, mégis keményen és kifejezően kalapálja ki versét. Legutóbbi beszélgetésünkkor jegyezte meg: „Minden vershez úgy fogok hozzá, hogy ez lesz a legjobb, ha nem így tennék, akkor egy verset sem tudnék befejezni. Csak torzó maradna. Mindig akad még valamit újra felfedezni, hiszen az élet végtelen lehetőségeket rejteget."

A Valahol otthon-ban lényegében nem változott a költő témaköre, hiszen megtalálhatjuk verseiben az otthon, a szülőtáj utáni nosztalgikus vágyódást, a kozmikus magánytól rettegő embert, a természet pusztítása ellen szavát felemelő költőt: „Még tiszta/ a folyó,/ még látni/ medrében/ a fürge halak/ vöröslő/ uszonyát./ a fényesre/ mosott/ köveket ... De már/ egyre többször/ zavaros folyókról./ döglött halakról,/ fészek nélküli/ madarakról/ és/ csupasz falakról/ álmodom/ (Még) Ott bujkál a sorok között a népét féltő, de az emberiség sorsáért is aggódó ember. Új vonás ebben a kötetben, hogy Ozsvald Árpád tudatosan kiterjeszti érdeklődését ■ régi nagyjaink felé (bár ehhez hasonló versek már előző köteteiben is előfordultak), most mégis plasztikusabban és erősebb intenzitással szól Marcus Aureliusról, Bornemissza Péterről, Kallimakhoszról stb. A kötet szerkesztője, Zalabai Zsigmond is ezt a vonását emeli ki a könyv fülszövegében.... ..a kultúra múltjából, a magyar és az európai művelődéstörténetből idéz fel olyan alakokat és motívumokat amelyek állandó értéket testesítenek meg. és ezáltal erőforrásul szolgálhatnak napjaink problémái, magánéletünk válságai közepette is ..."

Ozsvald látásmódja realista, mentalitása a régi parasztokéra emlékeztet. Meglátásai azonban pontosak és kifejezőek, szinte tapintható közelségbe hozzák a dolgokat és jelenségeket. Amit talán más költők elhanyagolnak. vagy nem vesznek észre, Ozsvald fölnagyítja és kiszínezi versében. És ezek a mellékjelenségek teszik hitelessé, sőt elevenné a tempós ozsvaldi versbeszédet. Itt van például a kötet cimadó versének első strófája:

Hozzuk a maroknyi földet szíve lüktet tenyerünkben, diófák némasága, drótozott virágcserepek a kerítés hegyén, micsoda meddő várakozás, aztán elmenni úgy, hogy vissza soha többé ..

Mennyi szeretet, sóvárgás, mennyi lemondás és szomorúság szorul ebbe a néhány

(Ozsvald Árpád új verskötetéről)

sorba, s milyen nosztalgikus emlékeket fakasztanak a „drótozott virágcserepek a kerítés hegyén." Bizony, így igaz a vers, ha kinagyítjuk a régen elfelejtett dolgokat s egyszerre csak kapcsot az emlékezés, hiszen ott van valahol a lelkünk mélyén a néma diófa, meg a nagyanyáink, anyáink drótozta hasadt virágcserép.

Nem magamutogató, felszínesen csillogó, pillangószámyakkal csalogató az ozsvaldi líra. Ő a szürke tónusokat kedveli, a mélybe, ás, a gyökérzetig, amelybe bele tudunk fogózni, amely példa is, megtartó erő is. Sokszor négy sorban összegzi az életet:

„Feketén, mint a kelta kardok, sűrű erdőn át vadkant hajtok.

Mire leszúrtam, hajam ősz lett.

Nem várt rám forrás — csak egy könnycsepp."

(Diorit)

Kisplasztika. Négysoros dráma. Tömör megfogalmazása az emberi életútnak és végzetnek. (De említhettem volna a Harlekint, A fák halálát a Sziréneket és más, rövidebbre fogott költeményét is.)

Tárgyias líra ez a javából, végigtapogatja, minősíti a tárgyakat és jelenségeket, a látottakból, esetleg a tapasztaltakból vonja le a konklúziót. A jelenségekből kiindulva építi versét, versciklusait, látszólag egyszerűen, de nem fantázia nélkül. A hangja rekedtes, a színei inkább halványak és mégis megkapóak, egyediek, összetéveszthetetlenül ozsvaldiak. Ezt a hangot, kifejezési formát régen kialakította a költő. Fejlődésének útja nem is az, hogy idegen gúnyákba bújtatja mondanivalóját. hanem a témakör kiszélesítése, a

mondanivaló mélyítése, az emberi lélek mély rétegeinek feltárása a költő sajátos eszközeivel.

Akárhol lapozzuk föl a Valahol otthont, mindenütt az életre kelt tárgyak szólnak hozzánk, (gy van ez Az agyag himnuszában is. amelyet Kovács Margit emlékének szentel:

„Énekeljetek nagy hasú kancsók, csücsörítő, csodás halacskák, bő szoknyájú, dundi menyecskék, kék erdőben sétáló madarak, pókhálós arcú. csendes öregek... Zengjétek az agyag

himnuszát!"

Ozsvald Árpád Valahol otthon című új kötetével tovább bővítette, variálta mondanivalóját múltról, jelenről, életről, halálról, örömről, fájdalomról, mindarról, ami gondolatait foglalkoztatja, amiről szólnia kell, mert nem lehet elhallgatnia. Aki igazán szereti a verseket, annak élményt jelent Ozsvald új verseskötete, amelyből különös csillogás árad. Ez a költészet olyan mint egy öreg csodafurulya, bár rekedtes a hangja, de szépséges, csiszolt dallamok áradnak belőle, amelyen önkéntelenül elandalodik a lélek.

Egyik beszélgetésünk alkalmával feltettem Ozsvald Árpádnak a kérdést : Mi a költő dolga ma? Ezt válaszolta:

„A költő dolga elsősorban az, hogy higygyen a versben, azt érezze maga is igaznak, amit papírra vet. Csak így lehet a múló divatokon túllépni és megmaradni őszinte hírmondónak, a kor valódi krónikásának. Persze, ehhez az is kell, hogy a versírás műhelytitkait felsőfokon művelje, mert a félmegoldásokkal, ellesett bűvésztrükkökkel soha nem juthat el a célig."

DÉNES GYÖRGY

11