A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-04 / 40. szám
EGY KÖLTÉSZET BŰVKÖRÉBEN TÖZSÉR ÁRPÁD Egy felkoncolt születésnap nézőterén (Tőzsér Árpád: Körök) Tőzsér Árpád költészetét a maga teljességében először olvashatják a szlovákiai magyarok. Ugyan sohasem volt rejtőzködő költő, poeta doctusként az irodalom holdudvaráról, a társadalmi közegről nélkülözhetetlen eszszékben szólt, verseit mégis mindvégig várjuk. Ez a várakozás nem a költői szűkszavúság nyomában tör fel, ennek hátterében a költő világában sűrűsödő gondolatok, a teljességet célzó alkotói magatartás áll. Míg más pályatársai önmaguk és lírájuk világával birkóznak, Tőzsér Árpád költőként, esszéíróként és kritikusként az egész világgal kel bírókra. Nincs ebben a küzdelemben váteszi indíték, sőt nem is csak a magyar költő hagyományos szerepe hiányzik belőle. Költészetének fejlődésképe. amely a Körök című kötetében az 1953 és 1982 között irt verseiben rajzolódik ki, a három évtized nemzetiségi történelmének tudati tükröződését, a lélek rezdüléseit és földrengéseit, az irodalmat, mint létformát, azonos erővel mutatja fel. Ritka alkalom, hogy egy válogatott versekből összeállított kötet jubileumot köszöntsön. Tőzsér Árpád ötvenéves. Tudom, legnagyobb bűnöm az lenne, ha valamifajta ünnepélyes hanghordozással sűrű sorokban méltatnám költészetét. Mindez annál inkább erőszakolná válna, hogy válogatott verseit olvasva költészetében az ünnepélyességnek a nyomát sem lehet felfedezni. Ez is hiányzik hát ennek a nemzetiségi költőnek a világából, pedig nem kevesebb alkalma kínálkozott erre, mint másoknak. Nem kényeztet hát bennünket, amikor verseiben megszólít. Szülöföld-verseiböl hiányzik a nosztalgia, Gömör és Péterfala hagyatékát vállalva sem lesz az idill költőjévé. A városbaszakadás élményét sem a megrendülés tompa fényében fürdeti; vállalja ezt is, mint személyes jussát artörténelem hétköznapjaiban. Az irodalmat sem tekinti mindenható strázsának, amely megőriz történelmi bajoktól; újabban szemléleti merevségének ellenében írja verseit. Csak tagadás lenne hát, ami vezérli? A teljességhez meg kell tagadni a részt? De valójában rész-e ez, ami a teljességet torzítja? A szónoki kérdésben ott a válasz, amely mindvégig kettős. Igen és nem. Nem és igen. Ilyen megállapítások után abba kellene hagyni az írást, hiszen erről a költészetről írni kevésnek bizonyul az értés. Azonosulni kell vele, de az azonosulás egyet kell jelentsen az elfogultság vállalásával. Kérdés, hogy így a kritikus eleget tehet-e az újabban mindinkább számonkért objektivitás feltételének? Szerintem igen, hiszen az ilyen indítékú véleménymondás a hitelességnek ugyanolyan próbatétele, mint az, amely a szenvtelen esztéticizmus, eszmeiség és erkölcsiség nevében nyilatkozik. Tévedés lenne azt hinni, hogy Tőzsér Árpád máshol és másként élte meg mindazt, ami 1945 után a történelem egyénekre szabott sorsdarabjaiban koncentrálódott. Ő maga, bár a nemzetiség történelmi sorstragédiáit versíró hajlamának ébredéséhez közeli időben érte meg. mindezt csak később vetítette át verseibe. A Fejezetek egy kisebbségtörténelemből című verse, amely először 1971-ben az Irodalmi Szemlében jelent meg, majd a Jelenlét költői antológiában 1979-ben újra olvashattuk, az Adalékok a Nyolcadik színhez című 1982-ben napvilágot látott kötetében már egy sajátosan új formában, egy esszé és két vers ötvözéséből született szöveggé alakult át. Ennek a kompozíciónak adta a költö a Körök címet, s ez egyben válogatott verseinek a borítólapjára is felkerült. Lám, milyen messziről indult az élmény, hogy a szintetizáló tőzséri líra új darabjaként az újonnan teremtett lírai alany: Mittel úr emlékeit gyarapítsa. A történelmi élmény és a vers találkozik, hogy a szerkezet a versbeli megállapítás szerint: átlényegüljön, önmagába építve a jelentést, időt, történelmet. Itt lesz a költő is Mittel úrrá, s itt lehetetlenül sorsa a „közép", a „köztes", a „homokóra nyaka" állapottá. Mert a költő történelme, ennek személyes vetületeként megélt sorsa, léte és tudata nem különbözik azokétól. akikkel együtt éli közös történelemként önmaguk sorsát. Egy kör így zárul be, s épül rá újabb rétegeként az elindító szülőföld alapkörére, hogy a „között-lét" ilyetén létező állapotáról megfogalmazza: „Ami máshol csak érintő, az itt/ a lélek (résziét) A barlang hátsó falán árnyak hajlongnak, furcsa színészek: emlékeim. Életem azon szakaszát játsszák, mikor még boldog voltam, boldog, mert emléktelen. S a tárgyak is hasonlóképpen voltak boldogok bennem: a fa még ott nyújtózkodott a fában, a nyerítés ott csilingelt a kiscsikók nyakán, s kedvemért a virradat éles sugarai is bármikor visszagörbültek a hegyek puha mancsába. Minthogyha mindig teljes fényben jártam volna: nem volt árnyékom, a halhatatlanság belülről világított meg. Számomra bizonyosság volt a költő véleménye: Élni egyetlen út s a bizonyosság nyeléből akkor még nem pattant ki a penge: s egyetlen menedék. Nem tudtam menedékekről, nem tudtam, hogy van, amitől menekülni kell. A halál nem bennem, hanem valahol rajtam kívül létezett Mint óriás mellkasban, jártam a szülőföld meleg üregeiben. A mi házunk a szív volt, dobogott megállás nélkül. A falu szélén laktunk, háttal a többi háznak. Kerítésünk nem volt, udvarunk zöld szőnyegét esténként elguríthattuk a Medves-hegyig. A lassan ereszkedő sötétben ki-ki ültünk a szív küszöbére, egyenesen az erdők lombos tüdeje alá, s dőlt ránk a csönd, a hűvös, a megnyugtató. S ilyenkor — mintha a csöndet akarta volna ellenpontozni — a közeli Gortva-patak nádasaiban fel-felsivított valami víziszárnyas S anyám hangján mindjárt meg is nevezte magát, így: Halljátok? A vízidbe. 10 NAGY ZOLTÁN illusztrációja
