A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-27 / 39. szám
„Hű, a nemjóját! Ha én ezt tudom!" Bizony a költészetből itt nem lehet megélni. Az igazgatók, a könyvelők a verset is csak számolják. Soronként szavanként, a betűkről megfeledkeznek, mert azokról nem tesz említést a honoráriumot megszabó füzet. Pedig ugyanazokból a betűkből állították össze, mint a verseket. Csakhát a melléjük írt számok konkrétsága nem ér fel a költészet ímaginárius magaslataiba. így hát be kellett látnia tisztelt Zs. Nagy úr. hogy a „vers és környéke" nem azonos az erdei televénnyel. Mondja már, igaz-e az. amit beszélnek? Kitették a szűrét híres-nevezetes nádtetejű házából ? Nem baj, teremt magának és családjának másikat. Versben. Csakhogy lesz-e a betonlegelőn ló, aki emberi leikével betér magához néhány liternyi abrakra? És a cinegék, akiknek helyet ígért e tavaszban? És egyáltalán ezek a tavaszok, nem tündérlepelbe bújt álruhás ősök? Maga csak tudja, hiszen negyvenkilencedik tavasza után és ötvenedik ősze előtt áll. Mit tudunk mi, magafajta szegénylegények, betonbarlangok új honfoglalói? Most miért tétovázik? Óh, tisztelt Zs. Nagy úr, maga kicsit elbizonytalaTóthpal Gyula felvétele nodott, mintha ismét nem találná kulcsát. Mit mond? A kulcs megvan, csak a ház nincs. Igen, igen, emlegette a múltkor, hogy órákig bolyongott betonbirtokunkon. Hazáját kereste. Ne szégyelljél Emlegettem magának a múltkor, hogy kétezer lépésre magától haza akartam érni, s csöngetésemre nem a feleségem nyitott ajtót. Minden hasonlított, csupán az ajtóban álló hölgy volt ötven évvel idősebb viruló páromnál. A jövő tiszta képével bámult rám. Sejtheti milyen boldogok leszünk ötven év múlva, amikor így szembe találkozunk az ajtóban. Feleségem majd megkérdi: Igaz, hogy Zs. Nagy még mindig él és ír? Igaz. Most ötvenéves. Tudatosítja maga ezt egyáltalán, tisztelt Zs. Nagy úr? Megfontolta-e mindezt úgy, ahogy azt tisztes középkorú férfiakhoz illik? Kérem, legyen szíves ne válaszoljon minden kérdésemre. Maga és én tudjuk a választ, másoknak meg ajánljuk figyelmébe versköteteit. Micsoda, hogy prózát is ír? Nekem azonban mindörökre költő marad. A groteszk költője. Nagy baja magának, hogy nem tanult gyógyszerészetet, mint pályatársa. Tudja kire gondolok? Igen, az az Örkény, akitől az különbözteti meg. hogy maga verseket ír, s nem ír drámát. No, meg a jelenlegi tartózkodási helye. Ez utóbbit még bepótolhatja. Ezért hát ne keseredjen él, hátra van még néhány év(tized)e. Addig is engedje meg nekem, hogy úgy tiszteljem, hogy szeressem is. Tudja, a magamfajta gömöri pogány nem nagyon szereti azt, akit tisztel. Magával kivételt teszek. Nem azért, mintha különösebb haszna származna belőle, csupán a játék kedvéért. Ez lesz a mi játékunk. Minden a helyén van. Ne csodálkozzon ezen, hiszen jó tíz esztendeje éppen maga irta. Holmi hársfaillat, konyakoskupica, meg pár darab csillagrendszer, és a lányok, akikből lassan öregasszonyok lesznek, alkották akkor a társaságát. Mondja, azóta mi változott? Zabost lebontották. Ezért zabos. Nem tesz semmit, mondtam már teremt magának új házat. Az effajta teremtősdi játékot nem tiltják, a képzelet nem szerkeszthető, akár a vers. Ki látott már megszerkesztett képzeletet, amelyben mondjuk a sokat megénekelt zs.nagylajos RENDETLEN NAPLÓ IDŐVÁLTOZÁS A kórház hatodik emeletén, a lapos tetőteraszon kifli- és kenyérmorzsával etetem a galambokat, hadd legyen könnyebb az ö sorsuk, mint az enyém; én három napja csak tejet iszom, reggel, délben, este, éjszaka, s állandóan éhes vagyok, füstölt kolbászra gondolok és túrós palacsintáról álmodom; ezt az ételmaradékot a konyháról csentem a galambjaimnak, akik már ismernek s mihelyt megjelenek a teraszon, repülnek felém a szomszédos háztetőkről; holnap már a váltamra, karomra ülnek és a tenyeremből fognak enni. Visszamegyek a szobámba, az üres, kihalt folyosóról belesek a kórtermekbe, valamenynyinek nyitva az ajtaja, odabent hallgatagon fekszenek a betegek és a mennyezetet bámulják, szinte mindegyikük karjába infúziós cső nyúlik a magasból, irigyen nézem: ök legalább szőlöcukrot kapnak! Egyedül vagyok egy parányi szobában, mintha nem is beteg, hanem éjjeliőr volnék, „nappali éjjeliőr", gondolom, hiszen még csak délután négy óra. Örülök, hogy jó magas ez a kórházi ágy. fölülhetek rá és harangozhatok a lábammal, közben törhetem a fejem, hogy mit is keresek itt. Fáj a gyomrom, az igaz, dehát máskor is fájt már, vasárnap volt egy kis gyomorvérzésem, de annak három napja; elmúlt — miért nem engednek haza? Ülök mélabúsan az ágyam szélén, mint a pókhálóba került légy, bámulok ki az ablakon, amely egy folyosóra s a folyosó ablakára nyílik, a két ablakon kilátok az ég karéjára, amelyen most fekete viharfelhők gyülekeznek. Villanyt gyújtok. A kedvesnővér olyan halkan lép a szobámba, hogy észre sem veszem, csak amikor már közvetlenül előttem áll. Gyönyörű, nyúlánk, szőke lány, az arca rózsaszínű, szabad idejében nyilván napozni jár, először látom öt, legszebb az összes csinos nővér közül, kék szeme vidáman néz le rám. — Jó napot. Vért jövök venni. A tálcát, amelyen kémcsövek, injekciós tűk csillognak, az éjjeli szekrényemre teszi. — Nem adok! — mondom haragot színlelve. Szeme riadtan kerekre nyílik. — Hogyhogy nem ad ? — kérdi csodálkozva. — Úgy, hogy nem! — mondom és egy kicsit tényleg mérges vagyok. — Hiszen maguk már legalább tízszer több vért vettek tőlem, mint amennyit a gyomorvérzéskor vesztettem, ha ez így megy tovább, vérszegénységben pusztulok el! Tétován, hitetlenkedve áll előttem, nem tudja, viccelek-e, vagy komolyan beszélek. Elnevetem magam és engedelmesen föltűröm az ingem ujját. — Ha fél, hogy rosszul lesz, ne nézzen ide! —■ rebegi a nyilván betanult szöveget s egy gumiszalaggal átköti a karom. — Akkor lennék rosszul, ha nem néznék oda — válaszolom, s kedvetlenül figyelem a karomból lassan, nemakaródzva szivárgó vért. — Milyen kék vére van! — mondja a lány, és újra mosolyog. — Nem is csoda, hiszen maga magyar, igaz? No lám, már ö tréfálkozik. Amikor elmegy, olvasni próbálok, de a villanykörte olyan magasan van a fejem fölött, hogy alig látom a betűket. Eloltom a villanyt s mogorván gubbasztok a teljesen elsötétült szobában, odakint villámlik és dörög az ég, zuhogni kezd az eső, jégszemek peregnek az ablakpárkányra. A gyomorfájásom hirtelen megszűnik, ami okozta, az szüntette meg: az időváltozás; mi szükségem van nekem kórházra, ha ilyen nagyszerű kapcsolatom van a fellegekkel s talán a világmindenséggel is...? Erre gondolok, meg arra, hogy az éjjel megszököm innen. ORVOSOK AZ OLÜMPOSZON De nem szöktem meg. Valószínűleg gyávaságból. És a másik tervemet is biztosan ezért nem valósítottam meg. Elalvás előtt még azt terveztem, hogy bezárom az ajtót (kívül nincs kilincs), de előbb egy cédulát ragasztok rá a következő szöveggel: „Csak azt az orvost engedem be, aki megtanult köszönni! " Óvatosságból, megfontoltságból, gyávaságból ezt a tervemet is elejtettem. Ismét itt ülök az ágyam szélén, eltelve tejjel és közönnyel s a nagyvizitre várok. Olyan ez a reggeli ellenőrző látogatás. 10
